Kutyafuttában

Szabadon futni - ez a legeslegjobb!

Nem tudom meddig tart a karácsony, de az biztos, hogy nekem addig, amíg a Gazdik együtt itthon vannak. Ez volt a legszebb hét eddig. Megtanultam, hogy a fáról nem esszük le a szaloncukrot, csak azt nem értem, ha ezt én tudom, akkor a fiúk miért nem? Hagyom reggelente aludni a Gazdiékat, persze, ha nem randalírozik valaki a lépcsőházban. Akkor diszkréten odavakkantok. Arról meg igazán nem tehetek, hogy olyan éberen alszanak! Jó nagyokat sétálunk. Gazdiapu valahonnan megneszelte, hogy van a közelben egy kutyafuttató, így el is vitt párszor, hogy ki tudjam magam tombolni. Először tök mókás volt, mert minden csupa hó és jég volt, és erősen igénybe vette a rekeszizmaimat az, ahogy Gazdiapu a fiúk segítségével kecmergett fel a meredélyen. Sajnos csak egyedül voltunk, de nem keseredtem el, a Kisgazdikat futtattam meg, ha már nem volt társam. Aztán másodszorra megtört a jég - szó szerint. Jó nagy sár volt, de jött egy Szuszu nevű töpörtyű, akivel jól eljátszottam. Nagyon élveztem, hogy végre én lehetek a gonosz nagy kutya, aki jól sárba döngölheti a kicsit. Igazán öröm volt felmosni vele a játszóteret. A vége azért nem volt ilyen mókás, mert meg kellett mosakodnom, mikor hazaértünk. Az rendben van, ha magamtól megyek a vízbe, de hogy mások taszigáljanak bele! Ma is voltunk kint, most Gazdianyuval, míg Gazdiapu porszívózott. Kissé rányomta a kedvemre a bélyegét, hogy tudtam, megint mosdás lesz a vége. De azt díjaztam, hogy nem kellett otthon rettegnem a porszívótól! Annál bármi jobb. 

Teli pofával röhögök

Gazdiapu azt mondja ma van az év utolsó napja. Nem nagyon értem, hogy ez miért ok a boldogságra? Ha ma vége van mindennek, mi lesz holnap? Lehet, hogy azért örülnek a Gazdik, mert még ők sem tudják mi vár rájuk? Én mindenesetre végig gondolom eddigi életem. Sajnos még igen gyorsan végezni tudok e tevékenységemmel, de remélem lesz olyan is, amikor több napig is eltart mire a végére érek! A születésemre valamiért nem emlékszem, de eszembe jutott sok rossz dolog, amin végig mentem. Szerencsére ezek az emlékek az utóbbi időben jelentősen halványultak. Viszont április óta új időszámítás kezdődött az életemben, mióta Gazdianyu és Gazdiapu meg a fiúk megjelentek az életemben. Azóta úgy érzem, hogy végre teljes életet élek. Ők nem is a gazdijaim, inkább a családom. Úgy szeretnek, mintha én is a gyerekük lennék. Én ezt pontosan érzem, és igyekszem is úgy viselkedni. Mondjuk, amikor nem fogadok szót, akkor már pont olyan vagyok, mint a fiúk! Ha valaki megharagszik rám, azt nagyon nem szeretem. Ilyenkor nagyon tudok bújni és hízelegni. Egyébként igen szuverén eb vagyok, ami nem mindig tetszik Gazdiapunak. Azt mondja önfejű vagyok. De hát ő is tud fafejű lenni!

A Gazdi keze maga a biztonság!

Most, hogy vége az évnek, kívánok minden társamnak boldog, sikeres újévet, jó sok élelmet, egészséget, jó gazdikat, meleg vackot! A Gazdik társainak meg sok szeretetet, megértést és nyugodt megélhetést! 

BUÉK!

Nem katasztrófa, csak...

Karácsony! 

Most már nem. A héten többször dúdolta ezt a dalt Gazdiapu, de mostanra megértettem. Az elmúlt hét csak egy kicsit volt bonyolultabb, mint eljutni a Holdra. Nálunk is többször fölhangzott az ismert szlogen: 

- Huston, van egy kis problémánk!

Egész idő alatt forrt a levegő, Gazdianyu a szabadsága alatt is kénytelen volt bejárni dolgozni, a suliban is karácsonyi ünnepségek, bevásárlás, takarítás, főzés, fa díszítés, szaloncukor kötözés, és állandó idegeskedés, hogy erre sincs pénz, arra sincs idő... Összességében úgy éreztem magam, mint egy elmegyógyintézet dühöngőjében turnusváltáskor. 

Az egészet súlyosbította a tény, hogy a porszívó egész héten kézközelben volt, és hol innen, hol onnan üvöltött fel, engem a jeges félelembe kergetve. Annyira gyűlölöm a hangját, hogy amikor felhangzik én farok behúzva bújok a párnák alá, de sehol sincs menekvés előle.

Azért hála Istennek, eltelt ez az idő is. Mostanra minden lenyugodott, elcsendesült. Szent este van. Épp túl vagyok az esti sétán, itt fekszem elnyúlva Gazdiapu és Gazdianyu között. Fejem Gazdiapu combján, popsimmal meg Gazdianyut nyomorgatom, és élvezem a csendet, nyugalmat, meleget. Gazdiék forralt bort iszogatnak, a karácsonyfa gyengéden világít a szoba sarkában, és Cd-ről karácsonyi dalok halk hangjai andalítanak. A szaloncukrot már megkaptam, még az ünnepi vacsora van hátra. Remélem abból nekem is jut egy kevés, hiszen a halat imádom! A bejgli viszont nem a kedvencem. Viszonylag kevés húst tartalmaz. De a teát, azt nagyon szeretem! A múltkor jöttem rá, hogy az milyen finom. Vacsi után majd kérek egy kicsit. Mindegyiket megiszom, de az angol karácsonyi keverék a kedvencem. Van benne jó sok alma, fahéj, narancs és citromhéj, sőt még egy csepp méz is. Na, ez igen! Ez karácsonyi dőzsike!

Nem bírtam kihagyni - annyira finom!

Jaj! Majd elfelejtettem! Én is kaptam ajándékot! A blogpályázaton ugyan nem nyertem semmit, de azért kaptam egy vigaszdíjat! Itt vagyok vele lefényképezve!

Olyan jó ez a nyugalom! Nagyon élvezem. Gazdianyu most beszélt a mamájával és papájával telefonon. Ők azt hiszem a Gazdinagyijaim. Sajnos Gazdiapu azt mondta, neki nincsenek már szülei, és szomorú lett, miközben rájuk gondolt. Nagyon sajnálom őt, de azért arra gondoltam, hogy akkor ő meg talált gazdi! És legalább mi árvák tartsunk össze - és ne csak karácsonykor!

Boldog ünnepet kívánok minden gazdinak, kutyának és minden árvának!

Nem találom a helyem

Mostanában mindenki nyüzsög. Jön, megy, kiszámíthatatlanul, hol itthon van, hol nincs. Én igyekszem meghúzni magam leginkább Gazdiapu számítógépe alatt, de a jól megszokott nyugalmamnak annyi.

Olyan jó volt, amikor kiszámítható mederben telet az életem! Reggel nyolckor séta, utána alvás délig, közben egy kis szárazkaja rágcsálás is belefért, délben Gazdiapu megebédelt, amiből mindig potyogott nekem is valami, aztán séta délután, és estig nyugi, amíg a család apránként haza nem szivárgott. Kis nyüzsi, örülni kell mindenkinek, különben megsértődnek, majd odatelepedtem Gazdianyu és az ő számítógépe közé és igyekeztem lebeszélni a játékról, rámutatva, hogy inkább velem foglalkozzon.

Az este legjobb pillanata

Ez persze nem mindig sikerül, mert ő is fáradtan ér haza, ilyenkor pedig ez kapcsolja ki a legjobban. Ekkor igyekszem hasznossá tenni magam, és tisztára nyalom az egérpadját, néha még a klaviatúrát is. Aztán vacsi és újra séta, majd játék és tíz, fél tizenegy körül újra alvás reggelig. Na, mint mondtam ez most megváltozott. Először is jöttek a betegségek. Gazdiapu, majd Levi gazdi, Gazdianyu, majd Krisi gazdi, majd kezdődött elölről. Valami vírusokat, meg influenzát emlegetnek, de szerintem az a legnagyobb baj, hogy soha sincsenek eleget a levegőn! Meg nem esznek rendesen! Gazdiapu, aki azért velem levegőzik elég sokat, nem is igen betegeskedik. Ha mégis, egy-két nap és túl van rajta. Gazdianyu van a legjobban legatyásodva, de meg is tesz mindent annak érdekében, nehogy jobb legyen neki! Nem eszik rendesen, vitamint meg pláne nem, sokat idegeskedik és reggeltől estig dolgozik. No, ez nem az a terápia, amire szüksége lenne! A Nagykisgazdi meg a párja. Ő ugyan nem idegeskedik, de ő sem eszik rendesen, a gyümölcsöktől meg szemölcs nő a nyelvén vagy mi, mert az kerüli, mint ördög a szenteltvizet. Ő csak a laptopjának él, bár mostanában felbukkant egy idegen az életében, akivel sok időt tölt együtt. Én nem ismerem, de a szagát érzem rajta, és bizony féltékeny is vagyok. A minap már odáig fajult az én lusta gazdim, hogy szombatonként randira jár! Hogy mik meg nem történnek!? Pedig mindenki tutira vette, hogy ő már csak az "Enter" nyomogatásában leli örömét. Úgy látszik, hogy nem csak nálunk kutyáknál vannak ösztönök. A Kiskisgazdi, meg most van itthon, betegség ürügyén.

Ráadásul Gazdiapu szerint nyakunkon a karácsony. Én már nem is bánnám! Várom ám azt a szaloncukrot! Majdnem elfelejtettem! Jött a Mikulás! Úgy bizony! És hozott mindenféle édességet, meg rágcsát. Rájöttem, szeretem a Télapót! Végre megtudhattam, hogy mi az a szaloncukor! Kiskisgazdi a számba gyömöszölt egyet, óvatosan, hogy Gazdiapu ne vegye észre, de persze észrevette. Én meg juszt se köptem ki! Hogyne! Hát az finom! Bár hiába kérincséltem még egy párat, már nem kaptam - legalábbis Krisinek megígértem, hogy ezt írom le! Nehogy kiderüljön a turpisság!

Szóval jön a karácsony. Gazdiapu bevásárolni jár a család különféle tagjaival, hol a piacon, hol a hentesnél, hol mit tudom én hol. Mondjuk, én a hentesesdit élvezem a legjobban, de hát ez csak egy vélemény, a család asszem nem szeret vásárolgatni. Én mindenesetre nagyon várom, hogy milyen lesz az első igazi családi karácsonyom! Gazdiapu oly sok szépet mesélt róla! Viszont ő mostanában sokat konyházik. Megígérte magának, hogy süt mindenféle sütit, ezenkívül meg van egy csomó más dolog is amit elő kell készíteni, meg kell főzni. Lesz kocsonya - amit nagyon szeretek, főleg a cupákokat belőle. Aztán lesz töltött káposzta, az nem tudom mi, de úgy láttam jó sok husi kell bele, tehát nem lehet rossz. Aztán mákos guba, amire a fiúk finnyognak, de gazdi azt mondja ez hagyomány, erre csöndben maradnak. Lesz hurka, kolbász sütve, lesz bőrös malacpecsenye, babsaláta, krumpli saláta, hal és így tovább. Úgy döntöttem, hogy a karácsony lesz a kedvenc ünnepem! Ha még finom sütiket is süt Gazdiapu, akkor imába foglalom a nevét! Persze így is, de úgy hangosabban! Már csak a fát kell megvenni és lényegében kész is vagyunk. Vagy nem? A fát nem igen tudom elképzelni a lakásban, de majd meglátjuk!

Gazdiapu azt mondta, hogy most cudar idők jönnek rám, mert nem sokára elkezdi a nagytakarítást, ami porszívózással is jár, azt pedig utálom! Az semmivel sem jobb, mint a hajszárító! De ugye van nekem egy jó kis biztonságos menedékem, igen, a számítógép alatt, oda jól elbújok és ha valaki közelít, majd jól megugatom! Nem hagyom ám magam!

Jaj! Még egy dolog! Véget ért a pályázat. Sajnos semmit sem nyertem, de ahogy gazdi mondta, nem is volt esélyem, mert én nem írtam bele a pályázatba, hogy a szegény kutyáknak ajánlom fel a nyereményemet. Nem értem én ezt! Azt hittem a karácsonyról meg rólunk kell írni, de hát én csak egy buta kutya vagyok, aki legalább őszinte és nem politikus! Gazdiapu egy szeminárium keretében elmagyarázta a tutit. Azért, mert karácsony jön, minden ember meg akarja nyugtatni a lelkiismeretét, még azok is, akik egész évben bántják a kutyákat, ezért ész nélkül kattogtatnak minden olyan "tetszik" gombra, ami segít valakinek, valaminek és főleg úgy, hogy még pénzbe sem kerül! Ilyenkor visznek Romániába, Japánba meg mindenhová ajándékot, csak a szegény magyar gyerek nem kap a suliban ebédet, mert ha azokon is segítenénk, akkor azt vajon ki látná! Arról nem készül hírverés, nem kerül be a híradóba. A jól lakott eb, gyerek, nyugdíjas az nem hír! Csak ha meg is ölik őket! De ugye karácsony jön, a szeretet ünnepe.

Hát, ahogy Gazdiapu szokta mondogatni: Boldog Karácsonyt kívánok minden kedves rajongómnak, és kívánom, hogy legalább az ünnepek alatt vegyen körbe mindenkit szeretet, család és étel! Ételből viszont jó sok!

Mea culpa és sok minden más

Pár hónapja írtam arról, hogy a házunk melletti erdő tele van szeméttel és újabban emberi ürülékkel. A szeméthegy azóta csak nőtt, de ami az ürüléket illeti történt némi előrelépés! Na nem csökkent a dolog sem számban, sem mennyiségben, hanem rajtakaptam a tettest vagy legalábbis az egyiket. Valamelyik nap délben Gazdiapuval megyünk ki sétálni és ott áll egy szép szürke Toyota City Taxi az erdőnk szélén. Én rögtön óvatosra vettem a figurát, tudom én, hogy mindenből lehet baj! Ahogy finoman elnyúlva, amúgy vadászhoz illő pózban settenkedtem előre, a taxi vezetőjét pillantottam meg, amint az autója orra előtt kuporog és végzi a dolgát. Természetesen nagyon mérges lettem és leordítottam a fejét, de ez csak kis mértékben zavarta meg fontos tevékenysége közepette. Majd, amikor végzett, otthagyva csapot-papot és amit termelt a Zewa Softissal együtt, bepattant megkönnyebbülve az ECB... rendszámú taxijába és elhajtott. Én meg majd infarktust kaptam, úgy üvöltöttem utána. 

Ezúton szeretnék bocsánatot kérni minden hajléktalantól, aki a környék erdeiben kénytelen "élni"! Ugyanis eddig azt feltételeztem, hogy esetleg ők azok, akik emberhez méltatlan módon viselkednek. De nem!!! Ők csak emberhez méltatlan módon kénytelenek élni, de sokkal emberebbek, mint azok, akik úgy hiszik, hogy ők az emberi társadalom teljes jogú tagjai. A minap besétáltunk oda, ahol a hajléktalan "lakások" vannak. Jelenthetem, hogy ők tábori latrinát ástak maguknak, a szemetet összegyűjtve tárolják, az általuk elfoglalt területet olyan tisztán tarják, hogy a földről enni lehet, és ami a legfontosabb, kutyákat fogadnak be, mert ők szeretnek bennünket, gondoskodnak rólunk, és mint megtudtam, inkább nem esznek, de a kutyáikat beoltatták, nehogy elvegyék tőlük őket! Mert ezek az EMBEREK, így csupa nagy betűvel, nem csak szeretetet adnak, hanem várnak is! Ha a kutyáktól, akkor tőlük, ha már embertársaik nem segítik őket! Így aztán, itt és most, megkövetem őket, amiért azt hittem, hogy ők a rossz emberek! Ők csak szerencsétlenek. Azok a rosszak, akik még ezt az "életet" is el akarják venni tőlük! És ezentúl őket mindig nagyon meg fogom ugatni! Mert én vagyok a környék Fifije, az elesettek védője és szó szólója!

Ennyi maradt az orgonából!

Más. Még mindig a környezet témában. A kertünket évek óta egy alapítvány tartja "rendben", persze jó sok pénzért. Az alapítvány céljával egyetértek, jelesül, hogy megváltozott, és csökkent munkaképességű embereknek adjanak értelmes feladatot, de azzal a pusztítással, amit itt véghez vittek nem tudok azonosulni. Gazdiapu többször kikelt magából, hogy a virágzó bokrokat tövestül kivágták, hogy az általuk gyártott hatalmas mennyiségű szemetet a velünk szemben lévő erdőbe vitték, hogy a kivágott fákat se szó, se beszéd elszállítják saját autójukon. De amit most az ősszel véghez vittek, az még is csak túlzás! A kerítés menti gyönyörű orgona és mogyoró bokrokat tarvágták! Tudom én, hogy a kert növényeit vissza kell metszeni, azzal is tisztában vagyok, hogy ezt pont most, az ősz beköntével kell megtenni, de azt nem tudom elfogadni, hogy a tarvágás a növények megmentését szolgálja. Gazdiapu beszélt a közösképviselővel, aki közölte, hogy a közösség alkalmaz egy hivatásos kertészt, aki megmondta, hogy mit és mennyire kell vágni. De milyen érdekes! Abban a pillanatban, hogy Gazdiapu elment az önkormányzatra érdeklődni, hogy mit lehet ez ellen tenni, a kertész azonnal leállíttatta a kert további pusztítását. Vajon mitől jött rá, hogy ez árt a növényeknek? Vagy miből gondolta, hogy ennyi pusztítás már elég? Sajnos a több tízéves orgonabokroknak ez már nem jelent segítséget. Jövő húsvétkor nem tudunk róla gyönyörű fehér és lila orgonát szedni! De miért nem lehet gondosabban eljárni? Nem is tudom, hogy kihajtanak-e még valaha!? Arról nem is beszélve, hogy a kutya se hagy rajta nekem üzenetet, ugyanis a kutya is csak az élő fát szereti, különben össze pisilné a széklábakat is!

A miniszterelnök háza előtt

Megint más. Gazdianyu mondta, hogy a neten komoly vita van az ebadóról. Ahogy hallgattam a két Gazdimat erről beszélgetni, felmerült bennem egy-két kérdés. Miért kell ebadó? Ha rendszeresen fizetni kell valamiért, azt jobban megbecsüli az ember? Nem elég-e az, hogy a kutyának enni vesznek, orvoshoz viszik, némelyiket még kozmetikushoz is? Az ott elköltött pénz eléggé rendszeres kiadás, az utána járó ÁFA, mint adó, bekerül a kasszába, mármint az államéba, akkor minek kell még azokat az embereket fizetésre kényszeríteni, akik szeretetből kutyát tartanak? És ha már fizetni kell, akkor miért nem kell fizetni a szeretetből tartott gyermekek után, a szeretetből eltartott szülő, nagyszülő után? Mert azok emberek? Jó. Akkor miért nincs macskaadó, papagáj vagy hörcsögadó, miért nem kell fizetni a kedvtelésből tartott akváriumi halak után, vagy akár a szintén nagyra becsült fikusz után? Na kedves emberek! Nekem ezek jutottak eszembe, pedig én csak egy kedvtelésből tartott és nagyon szeretett keverék kutya vagyok, aki ivartalanított és csipezett, ráadásul lelenc is, tehát utánam nem kell fizetni, de akkor is!

Gazdiaputól hallottam, hogy egy társadalom egészsége azon mérhető le legjobban, miként törődik elesettjeivel, rászorulóival, legyen az ember vagy állat. Én, a kutya, úgy gondolom, hogy ez egy nagyon beteg társadalom és egyáltalán nem lépett még a gyógyulás útjára!

És végül. Most, hogy erősen lehűlt a levegő, a múlt héten Gazdianyu kiszedegetett a szekrényből egy csomó vastag, téli cuccot, az átmenetieket, meg beakasztotta egy alapos mosás után a helyükre. Én meg hétfőn reggel frászt kaptam Gazdiaputól. Reggel sétához készülődtünk. Amíg Gazdi öltözködik, én az erkélyajtónál figyelem, hogy milyen idő van kint, mire készüljek. Amikor megfordultam, úgy megijedtem, hogy azt hittem, menten ott pusztulok. Gazdiapun valami fekete dolog volt, fent, egészen a fején, ahol eddig semmi különös nem volt, már haj is alig. Belém úgy állt a frász, hogy percekig remegve üvöltöttem, hogy vegye már észre, hogy valami megtámadta! De ő csak hangosan hahotázott buzgalmamon, majd levette fejéről a valamit, megszagoltatta velem és közölte, hogy ez egy sapka, és nem kell tőle félnem. Én azért napokig megmorogtam, amikor felvette, de mára már megszoktam. Ugyanúgy, mint a fiúk kesztyűnek nevezett fekete kezét. Hát az sem volt leány álom, amikor észrevettem, hogy a Kiskisgazdi keze elfeketedett! Hogy ezek az emberek mikre képesek?

Szaloncukor

Valamelyik bejegyzésemre kaptam megjegyzést. Ez nem szokott előfordulni, ezért azonnal rácuppantam, de csak egy felkérés volt, hogy írjak a karácsonyról valamit. Márminthogy én és a karácsony témában.

Sajnos a karácsonyról nem tudok az égvilágon semmit. Ugyanis én viszonylag új kutya vagyok, bár elvileg már egy ilyenen túl vagyok, de őszintén, abból semmire sem emlékszem, mivel mint tudjuk, én lelenc vagyok. 

Ezért aztán, mint mindig, ha valami újdonsággal állok szemben, kérdőn nézek Gazdiapura, hogy ez most mi? Idetelepszem a lábához, kezét a buksimra igazítom és várom a magyarázatát. Ő nagy mesemondó, így felkészülök arra is, hogy közben akár el is nyomhat a buzgóság. A lakásban jó meleg van, gazdi mellett gőzölög a frissen készített narancsos, fűszeres teája, kint a jó szagú őszben szomorúan potyognak az enyhe fagyban a szép sárga-vörös-barna levelek. Időnként mókusok kergetik egymást a csupasz ágakon, kihasználva az őszi nap utolsó sugarait.

Nos, Gazdi mesélni kezd:

- Valamikor nagyon szerettem a karácsonyt. Gyerekkoromban még nagy hó volt ilyenkor, csikorgó hideg és duruzsoló vaskályha, ami felől illatozott a platnin sülő alma édes illata. Amíg nagymamám bejglit, hókiflit és habcsókot  sütött, én a család egyetlen gyereke, diót aranyoztam, tobozt ezüstöztem és pattogatott kukorica-füzért készítettem, amit majd este az angyalok feltesznek a nagyszobában álló fenyőfára. Egész nap a konyhában tüsténkedtünk, a sütés mellett krumplit pucoltunk, babot főztünk az esti salátához, halat paníroztunk, gubát mákoztunk és közben hallgattam nagymamám meséit az ő gyerekkori karácsonyairól.

Míg főtt a mák, én diót daráltam a sütibe és nagyon élveztem azt az illat orgiát, amit csak karácsonykor lehetett érezni a konyhában és a lakásban. A friss citrom, a narancshéj és rumos dió illata keveredett a hagyma, mustár, forró zsír szagával. Nem bántón, inkább valamiféle ünnepi szimbiózisban éltek az időnként beáramló hó szagával, mikor valamelyikünk kinyitotta a konyha ajtaját és kiment a kertbe valamiért. Az én kutyám, Bogár, a fekete puli, ott volt elterülve a konyhaasztal alatt, és csak időnként emelte fel busa fejét, amikor valami számára kedves illat csapta meg az orrát.

Gazdiapu nagyot kortyol teájából, én kissé megigazítom elmacskásodott lábamat és folytatja:

- Aztán este felé megérkezett apukám és mi összepakoltuk az egész napi sütés-főzés eredményeit, felöltöztünk és a csomagokkal együtt hazaindultunk. Mehettünk volna villamossal is, de mi inkább sétáltunk. Csikorgó hideg volt, a lábunk alatt recsegett a hó, ami minden egyéb zajt jelentősen letompított, mintha tudta volna, hogy ünnepen nem illik a nagy csinnadratta. A mellettünk elhaladó villamos hangja is mintha csak távoli vonatkerék kattogás lenne. A házak kéményéből füst szállt fel, az elégett fa illatát lenyomta a párás levegő. A távolból kutyaugatást hozott a szellő. A ruhámból csak az orrom látszott ki, de az pirosra fagyott mire hazaértünk.

Otthon, a konyhában lepakoltunk és izgatottan vártam a szoba felől a kis harangformájú csengő hívó szavát. Ekkor kinyílt a szobaajtó dupla szárnya és elém tárult a feldíszített karácsonyfa, rajta a csillagszórók és gyertyák garmada és azok a díszek, amiket én fabrikáltam a nap folyamán. Soha sem értettem, hogy ez hogy lehet! A család a fa köré gyűlt, elénekeltük a Mennyből az angyalt, és mire végeztünk a csillagszórók is leégtek, és mindannyiunk szeméből potyogtak a könnyek a boldogságtól és meghatottságtól.  Összeölelkeztünk, mintha ez lenne életünk utolsó nagy együttlétje, és izgatottan kezdtem bontogatni az ajándékokat. Amint végeztem, egy szaloncukrot elcsenve kiszaladtam a kertbe és megajándékoztam vele hű barátomat, Bogit is.

Bogár tizennégy éven át volt a karácsonyaim tanúja, aztán sajnos többé már nem. Később azért mindig volt mellettem egy-egy kutya, akivel megoszthattam azt az egy, elcsent szaloncukrot. Edina, az uszkár, Samu, a tacskó, Mocsok, a keverék és Bea, a szintén uszkár. Amikor ő tizenhat év után meghalt, azt hittem nem lesz több gazdája a karácsony esti ínyencségnek, de jöttél te Fifi, a foxikeverék, és én újra hálát adok Istennek, hogy Szenteste lesz kinek odaadni azt a csokival bevont, darabka szeretetet.

Közben azért vigyáztam arra is, hogy a gyerekeim is részesüljenek ebből a misztériumból és remélem nekik is lesz mindig egy szerettük, akit megajándékoznak azzal a jelképes vagy valós szaloncukorral!

A mese végére felébredtem

A mese közben elfogyott a tea, én is elbóbiskoltam, de végig éreztem a kezedet a fülem körül babrálni, és érzem, tudom, hogy én leszek ettől a karácsonytól, aki megkapja a Te szaloncukrodat. Ígérem sok szaloncukrot fogok még kapni tőled! Én mindig itt leszek!

A múló időről

Nem én nyertem! Kiskisgazdi loholt a
 kerületben harmadik leggyorsabban

Rég nem írtam semmit, mert nem volt mit. A napok csigalassúsággal telnek egyfelől, másfelől viszont rohannak megállíthatatlanul. Mostanában sokat voltam egyedül, mert Gazdiapu is dolgozgatott egy kicsit, de nagyon élveztem, amikor hazajöttek a család tagjai. Hol egyenként - ilyenkor könnyű volt kimutatni mennyire hiányoztak -, hol meg ketten-hárman érkeztek, ilyenkor kissé nehezebben tudtam mindenkinek egyformán örülni.

Gazdiék szerint kezdek megkomolyodni, már nem vagyok olyan kis hetre, mint régebben, de azért ha valaki játszani akar velem, hát nem ellenkezem! Kedvencem továbbra is  Gazdiapu keze rágcsálása. Órákig el tudok vele játszani. 

Mostanában az esős idő okán megkaptam Gazdi egyik szép, nagy fürdőlepedőjét, hogy azzal törölgessenek meg, amikor a sétából hazatérek. Nos, annyira megszerettem - na nem a törölgetést - a lepedőt, hogy azóta az a kedvencem. Imádom rágcsálni, hurcibálni. Olyan jó belegabalyodni, rátelepedni és megmorogni mindenkit, aki csak megközelíti. Sajnos az anyaga is finom, így tenyérnyi folytonossági hiányokat rágtam bele, amitől Gazdianyu frászt kap, mert azt hiszi megbetegszem tőle. De imádom! Ha összehajtva hever a szoba valamely sarkában, én odalopózom és elcsenem, és úgy őrzöm, mintha az életem függne tőle. Természetesen ez is Gazdiapué volt - valaha.

A napjaim szép egyhangúsággal telnek. Gazdiapu újra itthon van velem, bár napokig beteg volt, így nem nyaggattam annyit, mint szerettem volna. Éreztem, hogy most jobb őt békén hagyni. Az ágyban azért a lábánál feküdtem, nehogy valami baj érje! Szerencsére ma már ismét ő vitt le reggel sétálni, de az a gyanúm, hogy most meg Gazdianyun a sor, ami a betegséget illeti, mert tegnap este ugyanazt a szagot éreztem rajta, mint előtte a gazdin. 

Jó móka volt, hogy a fiúk vittek le sétálni, sikerült jól átvernem őket, mindig arra mentünk, amerre én akartam. Ráadásul úgy időzítettem a kakilást, hogy mindig a séta végére essen, nehogy hamarabb megunják a friss levegőt! A reggeli sétával volt csak kis bajom, ugyanis a család korán kel és megy dolgozni, iskolába, így nekem is hajnalban kellett levánszorognom, ráadásul nem sétálgathattam sokat, mert mindenki késésben volt. Azért, amikor Gazdianyu vitt le reggel, igyekeztem kedvezni neki, és kivételesen gyors voltam,  nehogy elkéssen. 

Ja! Most jut eszembe! Valamelyik vasárnap voltunk kirándulni. Jó nagyot sétáltunk megint, de én valahogy nem élveztem annyira, mint a múltkor. Valahogy nem találtam rá a hangulatára, így aztán végig én voltam műsoron, mert mindentől megijedtem, a környék kutyáitól a frász állt belém, nem voltam felszabadult. Eleinte mókásnak tűnt a dolog, de a séta végére kifejezetten idegesítő voltam, ami rányomta a bélyegét az egész családra. Mindenkinek lehet rossz napja, nem igaz? Ígérem, legközelebb jobban viselem magam!

Amikor macskát lesek

Bár meg kell hagyni, az ősz erősen megvisel. Nagyon szeretem a friss avar szagát, az őszi erdő illatait, de az erdő csöndjében lehulló levelek zajára mindig összerezzenek, vagy amikor a mókusok dió vagy mogyoróhéjjal dobálnak a fák magasából. Nagyon szeretném őket megfogni és kicsit megszeretgetni, de nem jönnek közelebb! Nem tűnnek társasági egyedeknek! De azért nem adom fel! Előbb-utóbb majd csak összehaverkodok valamelyikkel!

Tanulni, tanulni, tanulni...

Valamiért Gazdiapu úgy gondolja, hogy sötétben nem látok tökéletesen. Fogalmam sincs honnan veszi ezt a butaságot. Talán onnan, hogy a múltkor hosszasan inzultáltam a kerti játszótéren a libikóka fekete gumibakját, persze csak távolról, nehogy letámadjon. Így utólag is az a véleményem, hogy ilyen perspektívából teljesen fekete macskának látszott, amiről köztudott, hogy felettébb utálatosak egy vadászebnek.

Aztán volt még egy incidens, amikor a homokozó padkáján felejtett markológépet támadtam teljes odaadással, míg ki nem derült, hogy az sem az, aminek látszik. Ezért aztán esténként, a séta közben Gazdiapu szemináriumot tart nekem, arról, hogy ha nem látok, akkor bízvást gondolhatom, hogy este van. Ilyenkor bátran hagyatkozzam az orromra, hiszen fennen hirdetem magamról, hogy rettenthetetlen vadász vagyok. 

Csak hogy ha az orrom odaér, akkor már bele is lehet harapni, tehát jobb az óvatosság! Gazdi ugyan kotorék kutyának gondol, de a kotorékba csak akkor megyek be, ha azt a Kisgazdi pokrócból alakítja ki az ágyon és biztosít arról, hogy sehol egy róka, borz vagy egyéb ellenséges egyed. Viszont állandóan újabb és újabb ellenségeket tudok kiszimatolni.

Figyelni nagyon tudok

Most például a Gazditól kapott takaró a fő ellenségem, akivel szemben kemény fellépés javasolt. Ebből kifolyólag a jó szagú takaró - melyen egész nyáron heverésztem - mostanra erősen megviselt állapotba került, több lyukkal rendelkezik, mint egy svájci sajt. Nem tudom miért, de időnként muszáj vagyok rongyokat rágcsálni. Lehet, hogy ez kórós dolog? Remélem ezért nem kell hívni a tévés kutyadokit! De hát mindenkinek van egy kis defektje. Így nekem is.

Viszont, mióta itt vagyok, sok mindent tanultam. Megtanultam, hogy nem alszunk Gazdianyu párnáján, megtanultam, hogy ha kajáért esedezek, akkor le kell ülni és az sem baj, ha mindjárt pacsival nyitok, tudom, hogy mikor kell ébreszteni a családot, jelzek, ha szól a telefon és számos más hasznos dolgot is tudok.

Csak azt nem tudom, hogy hogyan lehetnék bátor kutya. Lélekben nagyon erős vagyok és testileg se maradok le senki kutyája mögött, de fejben dőlnek el ezek a dolgok. Drága Gazdi! Hogyan kell fejre gyúrni? Hogy a bennem, magamról kialakított képnek meg tudjak felelni és ti is büszkék legyetek rám!

Gazdiapu, te azt szoktad mondani, hogy a korral megjön a bölcsesség is. De én türelmetlen vagyok!

Én már most szeretnék mindent tudni - csak most még hagyjál kicsit aludni!

Moralizálok

Itt fekszem Gazdiapu mellett, a fejem zsong, félig már alszom is ahogy a billentyűzet ütemes klaffogását hallgatom, de még félálomban gondolatok kergetik egymást a fejemben.

Hétköznap délelőtt van, odakint gyönyörűen süt a nap bár már az erkélyen hűvös van, idebent finom meleg és nyugalom honol. Olyan dolgok keringenek a fejemben, amik valószínűleg nem kutyához méltók. Éppen az esték jutottak eszembe. Mikor Gazdianyu hazaér a munkából és kifacsarva meséli a nap történéseit. Gazdiapu közbe-közbe vet egy-egy gondolatot, amit az interneten olvasott, vagy a híradóban hallott.

Én ilyenkor félrevonulok és hallgatom őket. Próbálok a hangulatukhoz igazodva hol rájuk mosolyogni, hol horkantok egyet, hol meg igyekszem láthatatlanná válni. Rájöttem, hogy nem csak én vagyok kibogozhatatlanul keverék - bár a terrier vérre büszke vagyok. Az emberek is ugyanilyen keverékek. Az ösztöneik bennük is munkálnak, úgy mint becsület, munka szeretet, család szeretet, hazaszeretet és így tovább. Csak... Mindig jön valaki, akinek a kezében ropi vagy sós mogyi van és ilyenkor az elvek és a szilárd jellem azonnal bukásra áll. Mint nálam. Hiába tudják, hogy mi lenne a helyes, mit kéne tenni, akár az életük árán is meg kéne védeni elveket, de az a fránya nasi! Mindent összekuszál. Rögtön pitizni kezdenek, a farkukat csóválják, elveiktől idegen dolgokra lehet rávenni őket, csupán a jó falat felmutatásával.

Lehet valaki akármilyen jó pedigrével rendelkező, lehet vadász vagy terelő, lehet házőrző vagy medveölő a mézesmadzag hatására visszavedlik egy silány keverékebbé, hogy ne mondjam korccsá. Gazdiapu szokta mondogatni, hogy ez jellem hiba. Igen. De akkor mi a jellem? Napi sok órában az emberek csak ezekből a hibákból élnek. Minél hibásabbak, annál jobban! Látom a környéken, ahol lakom. Itt a legtöbb ember agresszív, pökhendi, ostoba és durva másokkal. Azt hiszi, hogy ő valami nagyon különleges fajta. Különleges is. Csak a jellem nem erőssége. Persze nekem is csöndben kéne lennem, hiszen oly nagyra vagyok a terrier véremmel, a kotorékságommal, de nem merek közel menni a vélt vagy valós veszedelemhez, csak messziről, sok esetben hátulról ugatom meg.

Sokszor eszembe jut, hogy ha valami érné a gazdimat a védelmére kelnék-e? Vagy  megint csak távolról mernék bátor lenni? Onnan csaholnék dühösen? Belegondolni is félek, hogy egyszer valósággá válik és színt kéne vallanom. Tudom én, az elvekkel tisztában vagyok, de a gyakorlat! Áldoznám-e az életem valakiért vagy valamiért?

Csak azt remélem, hogy soha ki nem derül, hogy jellemtelen, gyökértelen és életképtelen vagyok. Jézusom! Most jövök rá, hogy elindultam az emberré válás útján. Mert kutya létem az önzetlenség, az odaadás és a hűség piedesztáljára emel, de látom a gazdit, érzem a szagát és látom a kezében a töpörtyűs pogácsát. Azonnal kipattant a szemem, odasomfordálok, farkam billegtetem, elfelejtettem mindent, amit eddig gondoltam és csak a pogi lebeg a szemem előtt. Édes gazdám! Én úgy szeretlek!

Hidd el, meg is hallnék érted, csak azt a darabot ejtsd el véletlenül!

Zseni vagyok

Legalábbis Gazdiapu szerint. Ezt azért kicsit túlzásnak érzem, de lehet benne valami!

Nagykisgazdi - őt nagyon szeretem

Mostanában sokat vagyok egyedül. Nem bánkódom miatta különösebben, mert legalább kialszom magam. És különben is, olyan jó örülni mikor Gazdiapu hazatér. Ilyenkor mindig odarohanok hozzá és úgy csóválom a farkam, hogy majd' szétesem. Gazdiapu lehajol és magához ölel, én megpuszilgatom a fülét, ő megsimogat, megvakargatja a nyakamat és a fülemet, aztán megdögönyöz. Hát már ezért megéri egyedül lenni kis időre.

Nem szokott ugyanis hosszabban magamra hagyni. Maximum 2 órácskára, ami épp elég az alváshoz. Valami népszámlálási bizniszben nyomul, ezért e sok magány. Van neki egy nagy doboza, Abban hozott haza egy csomó papírt. Mikor elmegy itthonról a dobozt felrakja a konyhaasztalra, a papucsokat meg belepakolja, hogy ne tudjam megrágcsálni.

Nem régiben volt egy kis összetűzésünk Gazdianyuval, mert mikor valaki elmegy itthonról én összeszedem a papucsát és a vackomra viszem, ahol aztán alaposan megszeretgetem. Viszont ez nálam azt jelenti, hogy alaposan összenyalom és ha már olyan jó szaga lett, hát meg is csócsálgatom. Na, Gazdianyu papucsa sem volt kivétel, ezt nehezményezte, ki tudja miért.

Szóval, Gazdiapu a pakolás után nyakába akaszt egy tatyót, és azzal ballag népet számlálni. Azt én ugye nem tudhatom, hogy ez mit is takar, de amikor hazajön, isteni új szagok vannak rajta: pörkölt, kávé, kutya, esetenként macskaszag is. Ezeket mindig leszagolom róla, amit hahotázva szokott nyugtázni. Valamelyik nap például a nadrágja fenekének volt átható macskaszaga. Jó móka volt, amikor megpróbáltam eltüntetni ezt a bűzt. Fél óráig küzdöttünk egymással, miközben jókat nevettünk birkózás közben. Most már figyelem, amikor öltözik és meg tudom különböztetni a séta öltözködést a menős öltözködéstől. Ha menősen öltözködik, akkor odamegyek a dobozhoz és megböködöm, jelezve, nehogy itt felejtse, tegye az asztalra.

Tegnap délután lesétáltunk a postára. Szeretem ezeket a létszám feletti sétákat, mert ilyenkor nem a megszokott, unalomig ismert úton megyünk, hanem olyan helyeken, ahol addig nem, vagy csak ritkán jártunk és ilyenkor tudok új hírekhez jutni. Igaz, gyorsolvasónak kell lennem, mert ilyenkor Gazdiapu nem szeret megálldogálni. Szóval tegnap, mikor jöttünk haza a postáról meghallottam, hogy szól a telefon. Felismertem Gazdianyu csengőhangját, de Gazdi nem hallotta. Kis idő után megálltam előtte és ránéztem. Láttam rajta, hogy nem érti mi bajom, ezért odamentem a nadrágzsebéhez és az orrommal megböktem. Ekkor jött rá, hogy mit is akarok. Végre felvette a telefont és én nagyon büszke voltam magamra. Erre mondta Gazdi, hogy zseni vagyok. Rettentően jól esik az elismerés, de azt hiszem ez mégsem az én eszemet minősíti, inkább az ő hallását. De jó, nem bánom, ha zseninek tart, ám legyen! Én elviselem!

Ősz van

A kedvenc fügefám alatt

Tegnap séta közben hallottam, amint a Gazdi meg egy másik a tüzelésről beszélgettek. Azt taglalgatták, hogy bizony, itt az ideje. Nem értem! Érzem én, hogy reggelente hűvösebb van, meg éjszaka már nem lehet az erkélyen aludni, mert a Gazdi szerint lefagy a fülem, de azért olyan hideg még nincs, hogy tüzelni kelljen! Persze Gazdiapu nagy nevetve mesélte a fiúknak a séta után, hogy én milyen ábrándos képpel szagolgattam egy fűcsomót, mintegy fél órán keresztül. És bizony, ha tudnám mi a szerelem, most biztos beleesnék. Látom ám az én Frédimen is, hogy valahogy megváltozott. Ő is homályos szemekkel szokott várni reggelente a szokott helyen, és tegnap reggel még valami furcsát is észrevettem ott hátul rajta. Miközben szagolgatott, valami megváltozott. Persze én nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, hiszen én biztosan kimaradok ebből az elmebajból. Azt azonban látom, hogy a többiek hogy megváltoztak. Mindenki sokkal ingerlékenyebb, hamarabb felfortyan, a lányok csavargatják a farkukat, a fiúk meg sokkal erőszakosabbak. Az a baj, hogy én is idegesebb lettem. Az okát nem tudnám elárulni, de tény, hogy éjszaka nem tudok aludni, tegnap már megint múlhatatlan vágyat éreztem, hogy a cipők között csináljak vackot magamnak és a gazdiékat kikergetem a világból a nyugtalanságommal. Nem bírok a fenekemen megmaradni. Állandóan sétálhatnékom van, mostanában még délben is, ami ugye az én esetemben igen ritka. Szegény Gazdiapu tegnap is négyszer vitt le, azt hitte a kis buta, hogy menten összerondítom a lakást, de nekem nem kellett csinálnom semmit, csak olyan jó szagok vannak lenn. Persze, hogy ne lógjon ki a lóláb, azért mindig kinyomorítottam egy kis pisit magamból.

Sokkal érdekesebb, mint a sípolós

De aztán az esti séta! Ilyet még nem éltem. Hazafelé bandukoltunk, már benn a kertben, amikor észrevettem valamit az avar között. Rögtön vadász pózba merevedtem, a bal első láb fenn, a farok mereven és egyenesen hátra, fül kihegyezve. A valami megmozdult, én meg rárontottam. Szerencsére vagy fél centire előtte lefékeztem, mert kiderült, hogy egy sün. Na nem a sípolós fajtából és főleg nem rózsaszín, viszont fenemód szúrós. Na! Nekem sem kellett több. Azonnal elfelejtettem a fűcsomókat, a Frédiket, csak az ösztön, a vadász ösztön dolgozott bennem. Hozzáérni azért nem mertem, de jól megugattam és amikor megmozdult, a lábammal odakaptam, erre megállt és összegömbölyödött. Olyan volt, mint egy távirányítós kis játék. Ha megmozdult én megállítottam, ha én nem mozdultam, akkor kidugta a kis fejét és megpróbált elinalni előlem, a nagy és félelmetes vadász elől, de én minduntalan megmutattam, ki is a teremtés koronája! Aztán Gazdiapu mondta, hogy hagyjam békén, mert egy hasznos kis jószág. Azért azt nem hittem, mert hasznosnak itt vagyok én, ő már csak azért lehet, hogy nekem legyen mire vadásznom. Az tény, hogy jó móka volt! Ráadásul itt a mókus szezon is. A konyhaablakból láttam, amint az ablak előtti fenyőn kergetőztek a botor jószágok, de majd ha újra kijutok!

Még mindig az ugatásról

Ma reggel séta közben megláttam valamit a fűben. Gyanúsan lapult és tegnap még nem volt ott, tehát joggal gondolhattam, hogy valamiféle fondorlat van a dolog mögött.

Már jó messziről kiszúrtam, mert én rendkívül éber eb vagyok. Azonnal vadászpózba merevedtem, és óvatosan, lépésről-lépésre cserkésztem be. Mikor már csak pár méter választott el tőle nagyon haragosan megugattam. Minden dühömet beleadtam, az egész testem remegett, az adrenalin szintem mérhetetlen magasba szökött, a hátamon felborzoltam a szőrt és a füleimet is rendesen hátracsaptam és úgy üvöltöttem a cuccal.

Gazdiapu eleinte csak nevetett, aztán meg leszidott, hogy milyen gyáva kutya vagyok. De nem úgy van az édes gazdám! Ez nem gyávaság! Ez prevenció! Már jó előre jelzem neki, hogy itt jön egy komoly véreb, aki, ha kell, élete árán is megvédelmezi az őt sétáltató gazdit. Így veszem elejét az esetleges, és mindenképpen indokolatlan támadásnak. Gazdi azt mondja, hogy előbb tán menjek oda és érdeklődjem meg ki fia-borja is az a dolog. Szagolgassam meg és ha még mindig úgy gondolom, hogy fenemód veszélyes a testi épségemre, esetleg a velem sétálgató emberre, netán az egész kerületre, akkor és csak akkor kezdjek zenebonába. Csakhogy akkor már késő, kedves gazdám!

Ez bizony filozófiai kérdés. Pontosan olyan, mint a félig üres, félig tele pohár kérdése. Mert ugye, a pesszimista úgy látja, hogy a pohárban már csak alig van víz, tehát az már félig üres. De az optimista ezzel szemben mély meggyőződéssel vallja, hogy hál' Isten, még félig van, tehát nincs miért aggódni. Na látod gazdám! Én úgy gondolom, hogy lett-légyen az a valami bármi, inkább bátran elejét veszem a későbbi konfliktusnak azáltal, hogy minden tekintélyemet latba véve ráüvöltök.

Mielőtt a két üres sörös doboz támadásba lendülne.

Rend a lelke mindennek

Egy magamfajta kutyusnak kellenek igazodási pontok. Tudnom kell, hogy mikor mi következik a napirendben, ez a záloga az együttműködésnek gazdi és kutyája között.

Kissé tanácstalan vagyok

Nálunk ez valahogy nem akar kialakulni. Áprilisban, mikor idekerültem, volt a családomnak egyfajta ritmusa, amihez igyekeztem alkalmazkodni. Reggel Gazdianyu nyitotta a napot fél hat körül. Kinn üldögélt a konyhában és kávézgatott, meg cigizett. Elmagyarázta, hogy ő ilyenkor éledezik, tehát ne zavarjam meg e közben, ilyenkor készül fel ugyanis fejben a napi teendőkből. Hogy zökkenő mentes legyen a dolog, én nem is zavartam meg, inkább a jó meleg helyére telepedtem az ágyban Gazdiapu mellé.

Aztán lassan a fiúk is elkezdtek szállingózni. Közben Gazdiapu is felkelt egy kis időre, amíg elkészítette a család tápját, majd, hogy ő se zavarja a reggeli nyüzsgést, gyorsan visszabújt mellém az ágyba. Így vártuk meg míg a többiek elmennek munkába, iskolába.

Mivel Gazdiapu eléggé lusta, na meg, hogy ne szokjak a hajnali sétához, visszaaludtunk még egy órácskát. A reggeli séta ideje nyolckor van, vagy kicsit később, ez már tőlem függ. Van, amikor nekem sem akaródzik felkelni, de fél kilencig mindenképpen megejtjük a dolgot. Utána Gazdiapu engem is megetet, megitat, majd miután ő is megreggelizett, elkészíti a kávéját és leül a számítógép elé. Én ilyenkor elszenderedek az egész éjjeli műszak után, mikor is teljes figyelmemmel a család javainak és álmának védelme az én reszortom.

Sajnos a konfliktusok abból adódnak, hogy  én komolyan veszem ezt az önként vállalt feladatot, és ha ilyenkor valaki közelít az emeleten, én azonnal jelzem neki, hogy eltévedt. Persze nem farokcsóválással, azt úgy sem látná az ajtó mögül, hanem kieresztem a hangomat, nehogy kétségei legyenek. Igen ám! Én ilyenkor védem a gazdik álmát, csak sajnos ők meg felébrednek és mindenféle válogatott csúfságot vágnak a fejemhez. Ők azt akarják, hogy csendben őrizzem a házat, de hát úgy meg honnan tudja az a fránya betörő, hogy ne törjön be?? Ez nekem bonyolult!

Na meg amikor békésen figyelek az erkélyen, és látom, hogy egy nyavalyás macska ólálkodik odalent! Hát ki tud olyankor nyugton maradni? Én biztosan nem! Én vadászkutya vagyok vagy mi?! Nekem el kell kapnom a galád állatot, de ha már ez nem megy, legalább üzennem kell neki, hogy ha lemegyek megnézheti magát! Hát ilyenkor sem vagyok népszerű itthon, az szent!

Pedig én úgy igyekszem! Én annyira szeretek itt lenni! Végre úgy tudom lehajtani a fejem, hogy nem kell állandóan félnem, nem vagyok egyedül és mindenki olyan kedves velem! Ha nem ugatok! De tessék megérteni! Nekem ösztöneim is vannak, amiket nem tudok minden esetben kontrollálni! Igyekszem, igyekszem, de néha legyőzi az akaratomat és olyankor kibújik belőlem az állat. Tessék még egy kis időt adni nekem, hogy még jobban tudjak alkalmazkodni! Ígérem menni fog, csak ne tessenek rám haragudni! Ha pontosan tudom, hogy mit kell csinálni, akkor talán menni fog!

A nap nagy részében kettesben voltunk a gazdival, ő időnként felállt a gép elől és megsimogat, megpuszilgat, aztán hagy tovább aludni. Délután megérkeztek a fiúk és kisebb játszadozás után eltűntek tanulni. Gazdi befejezte a gépezést, elmentünk a közértbe és főzni kezdte a vacsorát a többieknek. Mikor Gazdianyu is hazatért, ettünk, majd kis játék után az esti séta jött, úgy nyolc körül. Ilyenkor nagyot sétáltunk, mert általában valaki elkísért bennünket és amíg gazdiék beszélgettek, én tudtam intézni a dolgaim.

Aztán jött a nyár. A két hónap alatt megszokott ritmus felborult. A Kisgazdik is itthon maradtak egész nap, ami kissé felforgatta az életünket. Össze-vissza jártunk közértbe, a déli séta eltolódott - igaz ebben én is ludas vagyok, mert ki akart negyven fokban kóricálni? Gazdianyu is hol itthon volt, hol nem, valami szabadságról beszéltek ilyenkor, meg aztán a kirándulások a velencei tóra és így tovább. Sokkal rendszertelenebb lett az életünk.

Egy dolog volt csak a szabály: amíg valaki alszik, addig a többieknek - nekem is - csöndben kell maradnunk. Hát! Lásd fenn! Ez nem mindig sikerült! 

Aztán most megint visszazökkent minden a tavaszi kerékvágásba. Csak nekem ez így már nehéz. Nem tudom igazán, mikor van hétköznap és mikor hétvége. Én figyelek arra, hogy ha valaki alszik, azt nem bántjuk, de például tegnap is, azt hittem Gazdianyuról, hogy elaludt. Az én belső órám szerint már rég fel kellett volna kelnie, de még aludt. Hát igyekeztem gyorsan felébreszteni, nehogy elkéssen a munkából, de kiderült, hogy szombat van, ami emberi időszámítás szerint pihenőnap. Abba most nem mennék bele, hogy van amikor nem az, hát honnan tudjam én, hogy mikor kell őt ébreszteni? Én csak jót akartam!

Meg ma éjjel is. Hajnali ötkor tántorgott valaki haza olyan zajjal, hogy egy téli álmát alvó medve is bőszen kirohant volna a barlangjából. Hát csoda, hogy én is méltatlankodtam kissé? Csak azt akartam, hogy hagyja a gazdiékat aludni! Erre megint csak én lettem a rossz!

Nehéz kenyér ez kérem! De én akkor is megmutatom nekik, hogy én vagyok a legjobb kutya az életükben, ha bele is döglöm!

Fifikás Fifike

A világ legbiztonságosabb helye - a gazdi számítógépe alatt

Ez ugye én lennék. Gazdiapu szokott így nevezni, mert szerinte én mindent ki tudok fejezni a testbeszédemmel amit akarok. És ehhez minden fortélyt be szoktam vetni, nehogy már ne sikerüljön az akaratomat átvinni!

Itt van mindjárt a séta kérdés. Ha nem akarok menni, nincs az a hatalom, amelyik rávenne a kujtorgásra. De ha én akarok menni.... Akkor nincs az a hatalom, amelyik le tudna beszélni! Ilyenkor minden női trükkömet bevetem. Egyszerűen jelzem, hogy menni szeretnék. Amennyiben nem találok azonnali fogadókészséget, elkezdek nagyon kedves lenni. Odasündörgök Gazdiapuhoz, a lábához dörgölőzöm, mint egy macska, a hátam feldomborítom, a farkam a hátamra ragasztom és olyan kedvesen nézek rá, hogy azonnal elolvad. Persze van amikor ez is kevés. Ilyenkor nyalogatom, böködöm, felmászok az ölébe és minden erőmmel levakarhatatlan vagyok. Aztán ha ez is kevés, mert mondjuk filmet néz vagy meccset, akkor taktikát váltok és ugatni kezdek, amitől nem hallja a tévét és előbb-utóbb rájön, hogy úgy is annak kell történnie, amit én akarok.

Hát nem ronda????

Más. A múltkor beszámoltam a kis rózsaszín süni érkezéséről. Végül csak rá kellett fanyalodnom. Szag ide, bűz oda, elkezdtem vele játszani a család nagy örömére. Eleinte nem értem hozzá, csak körbeugráltam, vakkantgattam neki és meredten figyeltem, nem megy-e arrébb, hogy akkor - de csakis akkor - beavatkozhassak. Végül, miután magától nem akart mozdulni, kénytelen voltam a számba venni, persze illő óvatossággal, és felcsempésztem az ágyra. Na ekkor már körül lehetett ugrálni újra és szét lehetett dúlni az ágyat, amin Gazdiapu és a fiúk jókat röhögtek. Végül is elértem amit akartam, én kerültem a középpontba, megint csak. Annyira jól sikerült a játék, hogy párszor, amikor véletlenül ráugrottam sípolt egyet-egyet, ami csak tovább fokozta harci kedvem és végül, magam sem tudom mikor, elkezdtem rágcsálni. Azóta egészen jóban vagyunk, én és a sünim. A vonzalmam még nem olyan erős, mint a zöld iránt, de alakul.

Jaj! Majd elfelejtettem! Kaptam a nyakörvemre egy csont formájú bilétát, amin a nevem és Gazdiapu telefonszáma csörömpöl. Az első alkalommal kaptam tőle a frászt, de már megszoktam. Sőt! Büszke is vagyok rá, hogy látja rajtam mindenki, hogy én nem afféle kóbor kutya vagyok. Nekem igenis vannak gazdijaim!

És még valami fontos! A bundám újra kezd szép lenni. A fésülgetést továbbra sem kedvelem, de ha ez az ára annak, hogy ne legyek ismét kopasz, hát nem bánom, jöhet. Most kezdem magam jól érezni a szőrömben. Már elég hosszú, hogy ne érezzem magam könnyűvérű, ledér nőcskének, de még nem olyan, mint a nyiratkozás előtt volt. Éppen szép és arányos vagyok  - ahogy Gazdiapu szokta mondogatni. És biztosan igaza van, mert én is ellenállhatatlannak érzem magam. Most már bátran válogatok az ismerős kanok közül, és nagyon élvezem, amikor látom rajtuk a féltékenységet. Ilyenkor érzem magam nőnek a javából!

Zöld vs. rózsaszín

Ugye milyen szomorúnak látszom?

Nem is tudom már mióta van nekem egy zöld sünim. Még az előző életemben kaptam, de nagyon szeretem. Esténként ezzel készítem ki a családot, ugyanis remekül tud sípolni, amikor rágcsálom. Ez arra jó, hogy a gazdiék ne hallják a tv-t, és inkább velem foglalkozzanak. Ez eddig be is vált, remekül működött, de valamelyik nap eltűnt az én sipim. Hogy én nem tudtam, hogy hova tettem az nem nagy újdonság, mert én kissé feledékeny vagyok, de a gazdik is napokig keresgélték és nem találták. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy biztos leejtettem az erkélyről - amire már volt példa - és valaki elvihette.

Nagyon bánatos vagyok nélküle. Nem is az igaziak az esték, ha nem szidják a rokonságomat, amiért megállás nélkül sípolok. Főleg úgy tíz óra tájban tör rám a hiányérzet. Olyankor már a család elpihenni készül, én meg ilyenkor ébredek fel. Ekkor szoktam Gazdiaput kezdeni szekálni, hogy játsszon velem, de ha nincs mivel? Mostanában odalopózok hozzá és - mintha csak szeretgetni akarnám - elkezdem rágcsálni a mancsait. Gazdianyu egy darabig halkan pufog magában, majd jó dühösen rám szól, amitől én még inkább felébredek és még intenzívebben bosszantom a családot. Ezt már egy hete csinálom és meg is lett az eredménye! Gazdianyu kezdi visszasírni a süni sípolós időszakot.

Így aztán pénteken vett nekem egy ugyanolyan sünit, csak valamiért rózsaszínű változatban. A színekkel nem igen van gondom, de a szaga olyan penetráns, hogy nincs az a velőscsont, amiért a számba venném. Gazdianyu nagyon elszomorodott, amikor észrevette, hogy irtózom a sünijétől, de hiába próbálgattam vele játszani, a gyomrom jött fel. Na, erre beindult a család apraja-nagyja. Levi alaposan megmosta szappannal, nem segített. Utána bekente disznózsírral, nem segített. Krisi új sípolót tett bele, nem segített. Anya és Levi órákig üldögéltek mellettem és próbálták a számba imádkozni, nem segített. Krisi a pokrócommal dörzsölgette, nem segített. Végül Levi a szőrömhöz dörzsölgette, meg a fenekemhez, na azóta változott a helyzet! Most már a fenekemtől is irtózok!

A fejemet verem a falba, hogy lehettem ilyen hülye, hogy hányhattam el a jó kis zöld sünimet? Pedig játszanék én ezzel a rózsással is, csak ne lenne ilyen szaga! Most kinn aszalódik a napon, hátha elveszti ezt a kiváló polietilén illatot! Remélem azért valamit hamarosan kitalálnak gazdiék, mert továbbra is megesz a fene az esti sipogásért!

Zavart érzek az Erőben

Gondok vannak! Ahogy enyhülnek az éjszakák, elkezdtek eltünedezni napközben a gazdáim. Egyedül Gazdiapu a biztos pont, ő mindig velem van vagy legalább is nem tűnik el hosszú időre.

Kezdődött azzal, hogy megnövekedett itthon a sürgés-forgás - ahogy arról már beszámoltam. Aztán a Kiskisgazdi elment több napra egy nagy motyóval, ami meglehetősen fájdalmasan érintett, mivel ő a kedvencem. A többiek magyarázták, hogy nem sokára visszajön, de én hittem is meg nem is. De tegnap este végre hazatalált! Kiderült, hogy valamilyen madár táborban volt, lehet hogy sas vagy gólya? Nem is tudom. De nekem mindegy is, a lényeg, hogy visszajött! A többiek arra számítottak, hogy nagy őrjöngéssel fogadom, de én decensen örömködtem, éreztetvén vele, hogy neheztelek kissé a nélküle töltött napok miatt.

Elég álmos képem van?

Azt hittem végre visszaáll minden a szokásos kerékvágásba, de tévednem kellett. Reggel megint nagy nyüzsire ébredtem. Gazdianyu a szokásos időben ébredt - azt már megszoktam -, de most mindjárt megbolydult az egész ház. Hiába foglaltam el azonnal a jó meleg vackát, rá kellett jönnöm, hogy Gazdiapunak is jelenése van a konyhában. Pedig ilyenkor mi még hosszasan szoktuk húzni a lóbőrt, nem törődve Gazdianyuval, aki dolgozni jár. De ugye ma reggel! Ha Gazdiapu is felkel, akkor a család többi tagja is, ami rossz előérzettel töltött el. Odaszaladtam a nagy zöld táskához, de nem éreztem benne a strandoláshoz szükséges cuccok illatát, így szomorúan vánszorogtam vissza az ágyra. A Nagykisgazdi került elő először, majd a kicsi is és öltözni kezdtek. Annyit valószínűsítettem, hogy nem engem akarnak megpisiltetni testületileg, hanem valami más fondorlat van kialakulóban. Ez be is jött. Előbb az egyik, majd a másik is eltűnt itthonról pucbavágva magát.

Gazdiapu azt mondta, hogy elkezdődött az iskola. Emlékezzek csak arra az időre, mikor idekerültem! De én nem emlékszem. Mert nem akarok. Én arra akarok emlékezni, amikor mindenki egész nap itthon van és engem tutujgat! Az jó dolog! De ez a fele itt, a fele ott állapot nem. Miért nem tud mindenki megülni a fenekén, mint eddig? Ki a fenének jó ez a megjöttem-elmegyek állapot? Az ember kutyája így mihez tartsa magát? Arról nem is beszélve, hogy milyen fárasztó állandóan felpattanni és örülni, mikor csengetnek!

Brrrrr! Nincs egy perc nyugtom! Hát mikor aludjam ki magam? Nekem kipihentnek és szépnek kell lennem, én nem egy lestrapált anyakutya vagyok! Tessék tudomásul venni, hogy nekem is vannak jogaim!

Dög meleg van

Már napok óta dög meleg van. Most adok csak hálát Gazdianyujéknak, hogy levetkőztettek. Sokkal jobban bírom, mint a legutóbb. Az előbb hallottam Gazdiaputól, kinn az erkélyen 42 fok van, a lakásban "csak" 31.

Itt látszik a "Bokrosságom"

Kinn illegettem magam az előszobai tükör előtt. Szerencsére megállapítottam, hogy már nem is vagyok olyan kövér. Úgy látszik, jót tesznek az esti futások póráz nélkül. Egész szép kis kutyalány lettem, kezdek megbékélni magammal. Csak a szemöldököm! Nagykisgazdi, az egyik esti séta idején azzal viccelt, hogy leginkább Bokros Lajosra hasonlítok ezzel a buja szőrpamaccsal meg a bajuszommal. Akkor gondoljátok el, mi lehet a "Bokros csomag", amit magam mögött hagyok?

Most éppen Gazdianyu ágyán heverek, lustán, elnyúlva. Papucsa a közelemben, hiába balhézik miatta! Nem rágom, csak olyan jó, hogy érzem a szagát! Az előbb Gazdiapu odasündörgött mellém és megcirógatott. Én erre elkezdtem a kezét rágcsálni. Imádom ezt a játékot. Ő kedvesen hozzám bújik, én pedig elkezdem szekálni a simogató kezét. Ebből mindig őrült játszás lesz. Ő kedvesen visong, hogy Aúúúú, Fifiiiiii! Naaaaa ez fááááj! Én erre még lelkesebben támadok, amíg meg nem unjuk. Most a telefon szakította félbe a játszásdit. Gazdianyu hívott, hogy nála sincs hideg és kérdezte, hogyan bírjuk itthon? Azért irigyelem. Ott az irodájában a klíma csak kellemesebb időt csinál, mint ami itthon van!

Várom a szerelmemet

Ja! Most jut eszembe, vannak új pajtásaim. Van egy kopó, akit Tordának hívnak és Benji, a törpe spicc. Ezenkívül van még egy kutyus - ő is fiú -, akinek nem tudom a nevét, de Gazdiapu úgy hívja: a Vörös Fifi. Kicsit hasonlít rám, mármint az előző fazonomra, és olyan szép hegyeseket tud pisilni, mikor meglát! Sajnos mindig közénk áll a kerítés!

A kisgazdik megakarnak fürdetni, hogy jobban bírjam a meleget. Könyörgöm! Én nagyon bírom, nem kell engem a kádba dugni! Nem mondom! Ha Velencén lennénk és sem vetnék meg egy kis lubickolást, de a kádban!? Azért az nem az igazi! Most jól bebújtam Gazdiapu alá, hogy ne érjenek el, sőt, ne is lássanak! Remélem a Főnök lebeszéli őket erről a kis csínyről!!

A család az jó dolog!

Mostanában rohamos tempóban történnek az események. Nem régen még arról számoltam be, hogy múlik a depresszióm. Mára teljesen eltűnt, felváltotta a nyárvég reménykedő hangulata.

Végre szabadon!

Még minden teljes pompájában zöldell - kivéve az erkélyen levő fügefát, amiről rendszeresen leeszem a földet -, de a család hangulata teljesen megváltozott. A kellemes semmittevést felváltotta az állandó nyüzsi. Valamiért folyton menni kell. Hol velem, hol nélkülem. Arról beszélnek a gazdik, hogy nem sokára kezdődik az iskola. Remélem ez engem nem érint, mert valahogy ez se hangzik valami biztatóan!

Mostanában azonban van azért néhány kedvező változás is. Pár napja az esti séta után a kertben levették rólam a pórázt, és én amúgy nagylányosan egyedül közlekedhettem. Mivel szófogadó eb vagyok, így mára rutin lett az esti szabadságosdi. Annyira rendes vagyok, hogy a sok nyűves macska után sem szaladok, bár ez azért igen nehezemre esik. Valahogy nem bírom őket!

Aztán az is jó hír, hogy szépen kezd nőni a bundám. Jó! Még nem bunda, de azért már kezd újra kutyaformám lenni. Szerencsére a szagom már újra a régi, így aztán megbékéltem a világgal. A déli séta továbbra sem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, így Gazdiapu remek pszichológiai érzékkel nem is erőlteti, csak, ha valahova menni kell. Menni meg állandóan kell! 

Valamelyik nap délután Gazdiapu úgy be volt sózva, hogy kénytelen voltam elkísérni egy nagyobb sétára. Olyan úton haladtunk, ahol még nem jártunk, így aztán én nagyon óvatosan lépdeltem, nehogy valaki vagy valami megijesszen! Azt utálom! Mondjuk, az is igaz, hogy ha olyanom van, még a fűszáltól is ugrok akkorát, mint Szergej Bubka, aki pedig rúdugró! Most is szépen kinéztem magamnak az út felezővonalát, ott biztonságban baktathattam, bár minduntalan megzavart valamilyen jármű, viszont ott egyenlő távolságot tudtam tartani a minduntalan rám rontó bokroktól és gyanús kukáktól. Végül is nem is volt olyan rossz séta! 

Tegnap aztán, ebéd után, Gazdianyu azzal állt elő, hogy kéne enni valami finomat, mondjuk egy szelet tortát vagy fagyit. Hát ne mondja senki, hogy én kerékkötője lennék a családi zabálásnak! Ahogy elhangzottak a bűvös szavak én azonnal farok lengetve megjelentem a póráz alatt, nehogy meggondolják magukat, és minden erőmmel azon voltam, hogy induljunk már. Szeretem, amikor az egész család kivonul.

Jó nagy séta után lejutottunk a János Kórházig, ahol kis időre felszálltunk valami rettenetre, ami zörgött, csikorgott. Gazdiék azt mondták ez a fogaskerekű. Hát fogalmam sincs, miért nem tettek rá rendes kerek kereket, mert így kirázta belőlem a szuszt. Szerencsére hamar felértünk a Svábhegyre, ahol egy szép kis parkban van egy cukrászda, ahol megpihentünk. Gazdiék betoltak valami édességeket, én persze mindegyikből kértem. Legjobban az ostya ízlett, ami tele volt fagyival. A fagyit nagyon szeretem!

Volt egy kis kellemetlen közjáték is. Egy unszimpatikus újgazdag is elhozta a kölykét fagyizni, meg a kutyájukat, akit szintén Fifinek hívtak. Most kérem ki magamnak ezt az inszinuációt! Még hogy egy ilyen bunkó Fifi legyen! Ráadásul még belém is akart kóstolni, de szerencsére Gazdiapu tett róla, hogy ez ne sikerüljön. Az ottani Gazdiapu meg le se tojta se a kölykét, se a kutyáját, csak egyfolytában telefonált. Hála Istennek, hogy nem oda vitt a gólya! Itt mindig rám figyelnek, néha már kínos is a többi eb előtt, de legalább érzem a törődést.

A cuki után kicsit sétálni akartunk, aminek az lett a vége, hogy három órán keresztül bolyongtunk a természetben, amit nem is bántam. Annál is inkább, mert a sípályán gazdiék levették rólam a pórázt, és végre felszabadultan futhattam össze-vissza. Annyira hálás voltam nekik! Inkább minden utasítást betartok, csak minden nap futkározhassak egy kicsit! Aztán póráz nélkül mentem velük az erdőben is. Csak akkor kantároztak fel ismét, mikor autók közé értünk. Nagyon igyekeztem meghálálni ezt a nagy bizalmat! Nem rágtam meg egyetlen futót sem, és a biciklistákat sem akartam lerángatni a drótszamarukról.

A nagy sétában megszomjaztam

Mire hazaértünk a család ki volt nyiffanva, de én büszkén feszítettem. Kajálni ugyan már nekem sem volt erőm, de nagyon büszke vagyok magamra!

Rossz a kedvem

Lassan egy hete vagyok kénytelen bikiniben flangálni a hegyen a stylistom jóvoltából. Legalább jó idő lenne! De nincs. Hétfőn lettem levetkőztetve, utána hazafelé jövet még tartottam magam, de itthon aztán rám tört a depresszió. Gazdiék hiába lelkendeztek, hogy milyen szép és elegáns vagyok, éreztem, hogy nem őszinte a rajongásuk. Ráadásul annak a valaminek, amit rám kentek a kozmetikában irdatlan szaga van. Ilyet akkor éreztem utoljára, mikor rám erőltették a kullancs nyakörvet. Már akkor is szenvedtem tőle, de most!? Nem lehetett levenni. Minden sétánál igyekeztem a fűben fetrengve legyalulni ezt az átkozott bűzt, de Gazdiapu nem hagyta. Két napi szenvedés után aztán, Gazdianyu rájött, hogy ha a pokrócommal alaposan bedörzsöl, elviselhető mértékűvé válik rajtam a szag. Nem gondoltam volna, de bevált! 

Két napi mély depi után újra kisütött a nap a lelkemben. Na nem azonnal, de szép lassan. Lassan visszatért a lelkierőm, bár még mindig igen haragudtam minden közreműködőre, aki a kopasztásomban tevőlegesen, vagy tétlenül vett részt, és elkezdtem a szép zöld sipogós labdám után ácsingózni. Néha még játszottam is vele, majd a harmadik naptól kezdve, ahogy a szagom és a bánatom múlt, kezdett visszatérni belém az élet. Már visszafeküdtem Anya párnájára - eddig ugyanis a cipőkön aludtam naphosszat -, már nem kerültem a gazdikat és az erkélyre is ki-ki jártam. Este, mikor Gazdianyu hazaért, már örülni is tudtam neki.

Mostanra már tulajdonképen rendbe jöttem lelkileg. Van még néhány problémám, amire még nem találtak a gazdik megoldást, de újra bízom bennük, hogy ezt is megoldják! Az egyik, hogy ilyen ledér ancúgban állandóan éhezem. Nem tudom az okát, de bármit megeszem mostanában. Ami még furcsa, hogy izgága lettem. Időnként mozgáskényszerem van, ami nem kellemes, de ha rám jön, akkor állandóan mászkálhatnékom van, amivel időnként sírba kergetem a családot. Le s föl járkálok, a konyhától az erkélyig és vissza. Nem tudok leülni, lefeküdni, körbejárom a házat ötvenszer, borzalmas! És van még egy gondom: valamiért fenékkel előre megyek időnként. Na, erre varrjatok gombot! Ha rám jön kiflibe tekeredek, akár az utcán is, és úgy megyek, hogy a fenekem a fejemmel egy vonalban halad. Rém kellemetlen, de az okát még a gazdik sem tudták megfejteni. Azt mondták, ha nem múlik el hétfőig el kell mennünk az orvoshoz. Nagyon várom, gondolhatjátok!

Olyan jó lenne egy kis semmittevés! Szeretnék újra nyugodtan elnyúlni az erkélyen vagy Gazdianyu párnáján és egész nap csak lustulni, ahogy eddig. 

Kisgazdik megmértek tegnap és kiderült, hogy két kiló volt a lehántott bundám. Most tíz kiló vagyok, de az a baj, hogy az alakom már nem a régi. Illetve a nyári pucérkodás miatt láthatóvá váltak az úszógumijaim, és a sonkáim. Még jó, hogy nincs narancsbőröm! Meg is enne a fene! Nem merek a tükör előtt mászkálni, mert állandóan megmorgom magam! Persze a kajáról azért nem mondok le! Gazdiapu is kövér, még is szereti mindenki!

Lehet, hogy az állapotom összefüggésben van az operációmmal? Gazdiék úgy gondolják, hogy ez a cipőből fészket építés, az állandó éhségem az álvemhesség jele lehet. Vagy nincs igazuk? Az viszont tény, hogy mióta kivetkőztem, Frédi szerelme újra a csúcson lobog. Ne mondja nekem senki, hogy a férfiak nem csak azt akarják!?

Szép vagyok??

Na, túl vagyok az első komoly megpróbáltatáson. Legutóbb azt írtam, szép leszek, de tévedtem. Amint megláttam magam a patika kirakatában, kénytelen voltam megugatni a képmásomat. De kezdjük az elején!

Úgy indult, mint a déli séta, bár gyanús volt, hogy kissé korábban indultunk, és az sem tűnt szokásosnak, hogy a két kisgazdi is jött velünk. Jó nagyot sétáltunk, amit én kivételesen nem is bántam, mert most kakilnom is kellett. Amint leértünk a Hűvösvölgyi út sarkára, már rossz érzésem kezdett kialakulni, de amint a kozmetika ajtaja kinyílt, már nem volt kedvem bemenni. Pedig Zita, a fodrász, nagyon kedves lány, szeretem is, de azért valahogy benne volt a levegőben, hogy ezt ma nagyon megszívom! És nem tévedtem! Gazdiapu meg a kislány még beszélgettek keveset, aztán feltettek erre az asztalra, ni! Készült rólam ez az előnytelen felvétel, állítólag, hogy meg tudjam mutatni, hogy "ilyen volt, ilyen lett". Ekkor még azt hittem, hogy egyszer büszke leszek az eredményre, de majd tessék megnézni a végét!

Az egész procedúra alul múlta legborzalmasabb elképzeléseimet is. Volt itt minden, amit utálok: fésülködés, hajtépés, fürdés, szárítás és az egész betetőzése képen, jött a hajvágás. Az egészet igyekeztem nagy türelemmel végigcsinálni, de azért itt-ott nem bírtam magammal. Zita olyan gyöngéd volt, amilyen csak lehetett, de azért határozottság is kellett hozzám! Szegény megdolgozott a pénzéért. Az én csapzott, összeállt bundámat ugyan nem tudta teljesen megmenteni, de igyekezett kihozni mindebből a lehető legjobbat. Amit Gazdiapu elmulasztott, jelesül a rendszeres fésülgetésem, amit azért nagy részben miattam hanyagolt, illetve az együtt működésem teljes hiánya miatt, most  láthatólag én vagyok kénytelen elszenvedni. Szegény mindenki, aki részt vett e galád tettben. Higgyétek el, nem csak magamat sajnálom! Zita vért izzadt, míg ebet farigcsált belőlem, én többször színleltem halált közben, Gazdiapu meg elhomályosodott szemmel nézett rám, mikor meglátott. Láttam rajta, hogy valóban megrendült. El is bújtam előle szégyenemben, na meg azért haragudtam  is veszettül rá, amiért itt hagyott, meg végig csináltatta velem azt az egész tortúrát.

Most már itthon vagyunk és kölcsönösen megbocsájtottunk egymásnak. Én beláttam, hogy fésülködni kell - hogy többször ne kelljen kopaszra vágatni magam -, a fiúk szent esküvéssel fogadták, hogy legalább napi egy alkalommal kicincálják a bundimat, majd ha lesz. Gazdiapu meg jobban odafigyel rám, nem csak tutujgat, meg etetget, meg sétáltat, hanem azon lesz, hogy többé nehogy megessen velem ez a csúfság.

Egyébként is! Nem is nézek ki olyan rosszul! Hasonlítok Frédi szerelmemre. Kíváncsi vagyok, mit fog szólni, ha este meglát?! Addig is ki kell pihenni magam, hogy teljes erőbedobással tudjam illegetni magam neki! Ugye, nem is olyan rossz? Most nyár van, még az is lehet, hogy meleg is lesz, legalább nem fogok annyit lihegni. A velencei fürdésekről már nem is beszélve! Mennyivel jobban fogom élvezni így pucéran az úszkálást! 

Minden esetre, kedves barátaim! Ha már ilyen csúfságon kell átesnetek, mint kutyafodrász, azt kell mondanom, inkább itt, mint máshol! Itt törődnek veletek és nem is drágák! Ráadásul a Facebook-on is megtalálhatóak! Csak ne felejtsetek el bejelentkezni! Hivatkozzatok rám!

Utóirat: azért remélem gazdiék nem csinálnak ebből rendszert!

Szép leszek!

Nem régiben említettem valahol, hogy csak úgy, fél füllel hallottam, amint a gazdik arról beszélnek, hogy meg kéne engem nyíratni. Na, most már az Isten se ment meg ettől, a minden bizonnyal utálatos tortúrától. Pénteken kiderült, hogy van itt a környékünkön egy kutyakozmetika. Nagyot sétáltunk, leballagtunk a kisállat kereskedésbe nekem bontófésűt venni, mert a bundám kezd eléggé összeállni és ugye a szépség és tisztaság egy kiskutya legfőbb erénye, bár szerintem a jóltápláltság ennél fontosabb. A kajával nincs is bajom, de a nyári fűben bóklászva annyi toklász akad belém, hogy egy-egy séta után úgy nézek ki, mint egy leharcolt kombájn aratás után. Hiába próbálják gazdiék kivakarni belőlem a sok utálatos cuccot, nem teljesen sikerül, bár az is igaz, hogy nem vagyok túl együttműködő ez ügyben! Hamar megunom a buzerálást és ilyenkor elbújok a számítógép alá, ahonnan hat ökrös szekérrel se lehet elővontatni, ugyanis igen morcosnak tettetem magam, morgok, meg kapkodok a számmal. Persze a gazdiékat meg nem harapnám, de úgy élvezem, ahogy ijedeznek tőlem. Ilyenkor olyan nagykutyás feelingem támad. A végén azért mindig előbújok és bocsánatot kérek, de akkor már nem akarnak tovább tisztába tenni.

Szóval, hogy el ne felejtsem, a fésüsnél hallottunk az új fodrászatról és Gazdiapu rögtön úgy döntött, hogy, mivel hazafelé épp útba esik, álljunk meg és mutassanak meg engem, hogy mit lehetne velem kezdeni a praktikum jegyében. Eleinte nem tetszett a gondolat, de amint beléptünk a kis üzletbe rögtön felvidult a kis lelkem. Olyan finom kutyaszag terjengett, ott volt egy hatalmas fekete schnauzer lány, aki szemmel láthatóan nem bánta, hogy éppen vagdalják a bundáját. Sőt! Amint beléptem, minden szempár rám szegeződött, kissé még lámpalázas is lettem ennyi figyelemtől. A kozmetikus kedves volt, és bár én nem szeretem az idegeneket, azonnal oda kellett mennem hozzá, hogy körbeszaglásszam, végül még a kezét is megnyaltam, ami nálam nagy tisztesség! Rövid ismerkedés után kiderült, hétfőn kettőre kell mennünk szépészkedni. Na, kíváncsi vagyok! Persze azért félek is. Remélem nem fognak a hajbizgetővel berregni, meg bekenni valami samponnak nevezett habzó rettenettel, amit aztán csak bő vízzel lehet lecsutakolni rólam! A körömvágástól is tartok kissé, nem különben a fülpucolástól és a bűzmirigy nyomkodásától! Még hallgatni is ijesztő, hogy nekem olyanom van! Nem vagyok és büdös!! Ugyanis mi másra lenne való az a dolog? Na, mindegy! Már látom, hogy ezt nem tudom elszabotálni! Akkor legalább megpróbálok jó képet vágni az egészhez!

Hogy hogy fog sikerülni? Ígérem, hétfőn megírom!

Hegyvidéki erdők

Mi itt lakunk a XII. kerületben az erdőszélén. Szép, tiszta levegő, eső után szinte harapni lehet az ózondús kipárolgást. Autót is csak elvétve látni errefelé, egyedül a kukás csap hetente kétszer zajt, ami nem is igen zavar. Csak akkor félek tőle, ha éppen séta közben tör ránk, de akkor nagyon mérgesre veszem a figurát és csúnyán beszólok neki. Ez is mindössze ha kétszer fordult elő.

Imádom, hogy a kertből kilépve rögtön az erdőben vagyunk. Annyi finom szag van erre felé, hogy csak na! Gazdiapu egy darabig nem értette, hogy a fenébe tudok minden reggel ledekkolni egy bokornál és órákig szagolgatni, míg egyszer csak rájött, hogy neki az a bokor minden nap ugyan olyan, de nekem minden alkalommal új információkkal szolgál. Többen hagynak rajta és alatta üzeneteket, attól függően, hogy fiú vagy lány volt az illető. Nekem ezeket ki kell olvasni, ahogy a gazdi kiolvassa a kávé mellett a tőzsdei híreket. Gyanítom, hogy őt pont annyira izgatja az én hírcsatornám, mint engem az övé, de én vagyok az erősebb! Ha én olvasni akarok, akkor egy tapodtat sem megyünk odébb, csak ha már végeztem. Minthogy ő sem hagyja abba a számítógép billentyűinek püfölését, csak ha itt az idő.

Nem tudom kié az erdő, de az utóbbi napokban szörnyű vagy inkább ijesztő jelenség ütötte fel a fejét a kedvenc sétautunkon és mellette. Nem győzöm kerülgetni ugyanis az emberürülékeket. Ki a fene szokott oda, elképzelni sem tudom! Minket szidnak a városban, hogy sok a kutyapiszok? Jöjjenek csak ki a hegyekbe kirándulni! Nem tudom mit szólnának a "nyóckerben", ha ennyi emberszar lenne az utcákon? Persze, minket könnyebb tetten érni, megbüntetni, tőlünk elvárják, hogy a gazdi vigyen zacskót magával és szedje össze a cuccot utánunk, de ezektől?! Itt a templom előtt kihelyeztek az önkormányzatosok zacskóadagolót, meg szép zöld tartályt a mi potyadékunknak, de mi lesz az erdőinkkel? Manapság egy jóérzésű kutya ki se dughatja az orrát? Mert ilyet a kutya nem csinál, csak az az állat ember!! Mert hogy telehordják építési törmelékkel, lekaszált fűvel, sörös dobozokkal, WC deszkákkal a mi erdőinket, az eddig is megszokott volt, sajnos. Az is, hogy az önkormányzat vagy ki tudja kié az erdő, nem takarítja, takaríttatja ki, de ez már mégis csak túlzás!! Jöjjön fel egy illetékes és szagoljon bele a levegőbe eső után, mikor kisüt a nap. Na, az az igazi erdei levegő! Lehet, hogy a belvárosiakkal szívesen cserélnék!!

Javaslom annak, akit illet, hogy itt a kerületben a közmunkaprogram keretében jöjjenek és takarítsanak ki, és a közterület felügyelők járőrözzenek a környéken és ne a kutyásokat cseszegessék, mert nem miattunk és a gazdijaink miatt ilyen a környezetünk! Ha már nem építenek kutyafuttatókat a hegyen, akkor legalább az erdőben, a kullancsok között futkározhassunk kedvünkre!