Ma reggel séta közben megláttam valamit a fűben. Gyanúsan lapult és tegnap még nem volt ott, tehát joggal gondolhattam, hogy valamiféle fondorlat van a dolog mögött.
Már jó messziről kiszúrtam, mert én rendkívül éber eb vagyok. Azonnal vadászpózba merevedtem, és óvatosan, lépésről-lépésre cserkésztem be. Mikor már csak pár méter választott el tőle nagyon haragosan megugattam. Minden dühömet beleadtam, az egész testem remegett, az adrenalin szintem mérhetetlen magasba szökött, a hátamon felborzoltam a szőrt és a füleimet is rendesen hátracsaptam és úgy üvöltöttem a cuccal.
Gazdiapu eleinte csak nevetett, aztán meg leszidott, hogy milyen gyáva kutya vagyok. De nem úgy van az édes gazdám! Ez nem gyávaság! Ez prevenció! Már jó előre jelzem neki, hogy itt jön egy komoly véreb, aki, ha kell, élete árán is megvédelmezi az őt sétáltató gazdit. Így veszem elejét az esetleges, és mindenképpen indokolatlan támadásnak. Gazdi azt mondja, hogy előbb tán menjek oda és érdeklődjem meg ki fia-borja is az a dolog. Szagolgassam meg és ha még mindig úgy gondolom, hogy fenemód veszélyes a testi épségemre, esetleg a velem sétálgató emberre, netán az egész kerületre, akkor és csak akkor kezdjek zenebonába. Csakhogy akkor már késő, kedves gazdám!
Ez bizony filozófiai kérdés. Pontosan olyan, mint a félig üres, félig tele pohár kérdése. Mert ugye, a pesszimista úgy látja, hogy a pohárban már csak alig van víz, tehát az már félig üres. De az optimista ezzel szemben mély meggyőződéssel vallja, hogy hál' Isten, még félig van, tehát nincs miért aggódni. Na látod gazdám! Én úgy gondolom, hogy lett-légyen az a valami bármi, inkább bátran elejét veszem a későbbi konfliktusnak azáltal, hogy minden tekintélyemet latba véve ráüvöltök.
Mielőtt a két üres sörös doboz támadásba lendülne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése