Szaloncukor

Valamelyik bejegyzésemre kaptam megjegyzést. Ez nem szokott előfordulni, ezért azonnal rácuppantam, de csak egy felkérés volt, hogy írjak a karácsonyról valamit. Márminthogy én és a karácsony témában.

Sajnos a karácsonyról nem tudok az égvilágon semmit. Ugyanis én viszonylag új kutya vagyok, bár elvileg már egy ilyenen túl vagyok, de őszintén, abból semmire sem emlékszem, mivel mint tudjuk, én lelenc vagyok. 

Ezért aztán, mint mindig, ha valami újdonsággal állok szemben, kérdőn nézek Gazdiapura, hogy ez most mi? Idetelepszem a lábához, kezét a buksimra igazítom és várom a magyarázatát. Ő nagy mesemondó, így felkészülök arra is, hogy közben akár el is nyomhat a buzgóság. A lakásban jó meleg van, gazdi mellett gőzölög a frissen készített narancsos, fűszeres teája, kint a jó szagú őszben szomorúan potyognak az enyhe fagyban a szép sárga-vörös-barna levelek. Időnként mókusok kergetik egymást a csupasz ágakon, kihasználva az őszi nap utolsó sugarait.

Nos, Gazdi mesélni kezd:

- Valamikor nagyon szerettem a karácsonyt. Gyerekkoromban még nagy hó volt ilyenkor, csikorgó hideg és duruzsoló vaskályha, ami felől illatozott a platnin sülő alma édes illata. Amíg nagymamám bejglit, hókiflit és habcsókot  sütött, én a család egyetlen gyereke, diót aranyoztam, tobozt ezüstöztem és pattogatott kukorica-füzért készítettem, amit majd este az angyalok feltesznek a nagyszobában álló fenyőfára. Egész nap a konyhában tüsténkedtünk, a sütés mellett krumplit pucoltunk, babot főztünk az esti salátához, halat paníroztunk, gubát mákoztunk és közben hallgattam nagymamám meséit az ő gyerekkori karácsonyairól.

Míg főtt a mák, én diót daráltam a sütibe és nagyon élveztem azt az illat orgiát, amit csak karácsonykor lehetett érezni a konyhában és a lakásban. A friss citrom, a narancshéj és rumos dió illata keveredett a hagyma, mustár, forró zsír szagával. Nem bántón, inkább valamiféle ünnepi szimbiózisban éltek az időnként beáramló hó szagával, mikor valamelyikünk kinyitotta a konyha ajtaját és kiment a kertbe valamiért. Az én kutyám, Bogár, a fekete puli, ott volt elterülve a konyhaasztal alatt, és csak időnként emelte fel busa fejét, amikor valami számára kedves illat csapta meg az orrát.

Gazdiapu nagyot kortyol teájából, én kissé megigazítom elmacskásodott lábamat és folytatja:

- Aztán este felé megérkezett apukám és mi összepakoltuk az egész napi sütés-főzés eredményeit, felöltöztünk és a csomagokkal együtt hazaindultunk. Mehettünk volna villamossal is, de mi inkább sétáltunk. Csikorgó hideg volt, a lábunk alatt recsegett a hó, ami minden egyéb zajt jelentősen letompított, mintha tudta volna, hogy ünnepen nem illik a nagy csinnadratta. A mellettünk elhaladó villamos hangja is mintha csak távoli vonatkerék kattogás lenne. A házak kéményéből füst szállt fel, az elégett fa illatát lenyomta a párás levegő. A távolból kutyaugatást hozott a szellő. A ruhámból csak az orrom látszott ki, de az pirosra fagyott mire hazaértünk.

Otthon, a konyhában lepakoltunk és izgatottan vártam a szoba felől a kis harangformájú csengő hívó szavát. Ekkor kinyílt a szobaajtó dupla szárnya és elém tárult a feldíszített karácsonyfa, rajta a csillagszórók és gyertyák garmada és azok a díszek, amiket én fabrikáltam a nap folyamán. Soha sem értettem, hogy ez hogy lehet! A család a fa köré gyűlt, elénekeltük a Mennyből az angyalt, és mire végeztünk a csillagszórók is leégtek, és mindannyiunk szeméből potyogtak a könnyek a boldogságtól és meghatottságtól.  Összeölelkeztünk, mintha ez lenne életünk utolsó nagy együttlétje, és izgatottan kezdtem bontogatni az ajándékokat. Amint végeztem, egy szaloncukrot elcsenve kiszaladtam a kertbe és megajándékoztam vele hű barátomat, Bogit is.

Bogár tizennégy éven át volt a karácsonyaim tanúja, aztán sajnos többé már nem. Később azért mindig volt mellettem egy-egy kutya, akivel megoszthattam azt az egy, elcsent szaloncukrot. Edina, az uszkár, Samu, a tacskó, Mocsok, a keverék és Bea, a szintén uszkár. Amikor ő tizenhat év után meghalt, azt hittem nem lesz több gazdája a karácsony esti ínyencségnek, de jöttél te Fifi, a foxikeverék, és én újra hálát adok Istennek, hogy Szenteste lesz kinek odaadni azt a csokival bevont, darabka szeretetet.

Közben azért vigyáztam arra is, hogy a gyerekeim is részesüljenek ebből a misztériumból és remélem nekik is lesz mindig egy szerettük, akit megajándékoznak azzal a jelképes vagy valós szaloncukorral!

A mese végére felébredtem

A mese közben elfogyott a tea, én is elbóbiskoltam, de végig éreztem a kezedet a fülem körül babrálni, és érzem, tudom, hogy én leszek ettől a karácsonytól, aki megkapja a Te szaloncukrodat. Ígérem sok szaloncukrot fogok még kapni tőled! Én mindig itt leszek!