Itt fekszem Gazdiapu mellett, a fejem zsong, félig már alszom is ahogy a billentyűzet ütemes klaffogását hallgatom, de még félálomban gondolatok kergetik egymást a fejemben.
Hétköznap délelőtt van, odakint gyönyörűen süt a nap bár már az erkélyen hűvös van, idebent finom meleg és nyugalom honol. Olyan dolgok keringenek a fejemben, amik valószínűleg nem kutyához méltók. Éppen az esték jutottak eszembe. Mikor Gazdianyu hazaér a munkából és kifacsarva meséli a nap történéseit. Gazdiapu közbe-közbe vet egy-egy gondolatot, amit az interneten olvasott, vagy a híradóban hallott.
Én ilyenkor félrevonulok és hallgatom őket. Próbálok a hangulatukhoz igazodva hol rájuk mosolyogni, hol horkantok egyet, hol meg igyekszem láthatatlanná válni. Rájöttem, hogy nem csak én vagyok kibogozhatatlanul keverék - bár a terrier vérre büszke vagyok. Az emberek is ugyanilyen keverékek. Az ösztöneik bennük is munkálnak, úgy mint becsület, munka szeretet, család szeretet, hazaszeretet és így tovább. Csak... Mindig jön valaki, akinek a kezében ropi vagy sós mogyi van és ilyenkor az elvek és a szilárd jellem azonnal bukásra áll. Mint nálam. Hiába tudják, hogy mi lenne a helyes, mit kéne tenni, akár az életük árán is meg kéne védeni elveket, de az a fránya nasi! Mindent összekuszál. Rögtön pitizni kezdenek, a farkukat csóválják, elveiktől idegen dolgokra lehet rávenni őket, csupán a jó falat felmutatásával.
Lehet valaki akármilyen jó pedigrével rendelkező, lehet vadász vagy terelő, lehet házőrző vagy medveölő a mézesmadzag hatására visszavedlik egy silány keverékebbé, hogy ne mondjam korccsá. Gazdiapu szokta mondogatni, hogy ez jellem hiba. Igen. De akkor mi a jellem? Napi sok órában az emberek csak ezekből a hibákból élnek. Minél hibásabbak, annál jobban! Látom a környéken, ahol lakom. Itt a legtöbb ember agresszív, pökhendi, ostoba és durva másokkal. Azt hiszi, hogy ő valami nagyon különleges fajta. Különleges is. Csak a jellem nem erőssége. Persze nekem is csöndben kéne lennem, hiszen oly nagyra vagyok a terrier véremmel, a kotorékságommal, de nem merek közel menni a vélt vagy valós veszedelemhez, csak messziről, sok esetben hátulról ugatom meg.
Sokszor eszembe jut, hogy ha valami érné a gazdimat a védelmére kelnék-e? Vagy megint csak távolról mernék bátor lenni? Onnan csaholnék dühösen? Belegondolni is félek, hogy egyszer valósággá válik és színt kéne vallanom. Tudom én, az elvekkel tisztában vagyok, de a gyakorlat! Áldoznám-e az életem valakiért vagy valamiért?
Csak azt remélem, hogy soha ki nem derül, hogy jellemtelen, gyökértelen és életképtelen vagyok. Jézusom! Most jövök rá, hogy elindultam az emberré válás útján. Mert kutya létem az önzetlenség, az odaadás és a hűség piedesztáljára emel, de látom a gazdit, érzem a szagát és látom a kezében a töpörtyűs pogácsát. Azonnal kipattant a szemem, odasomfordálok, farkam billegtetem, elfelejtettem mindent, amit eddig gondoltam és csak a pogi lebeg a szemem előtt. Édes gazdám! Én úgy szeretlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése