Fifikás Fifike

A világ legbiztonságosabb helye - a gazdi számítógépe alatt

Ez ugye én lennék. Gazdiapu szokott így nevezni, mert szerinte én mindent ki tudok fejezni a testbeszédemmel amit akarok. És ehhez minden fortélyt be szoktam vetni, nehogy már ne sikerüljön az akaratomat átvinni!

Itt van mindjárt a séta kérdés. Ha nem akarok menni, nincs az a hatalom, amelyik rávenne a kujtorgásra. De ha én akarok menni.... Akkor nincs az a hatalom, amelyik le tudna beszélni! Ilyenkor minden női trükkömet bevetem. Egyszerűen jelzem, hogy menni szeretnék. Amennyiben nem találok azonnali fogadókészséget, elkezdek nagyon kedves lenni. Odasündörgök Gazdiapuhoz, a lábához dörgölőzöm, mint egy macska, a hátam feldomborítom, a farkam a hátamra ragasztom és olyan kedvesen nézek rá, hogy azonnal elolvad. Persze van amikor ez is kevés. Ilyenkor nyalogatom, böködöm, felmászok az ölébe és minden erőmmel levakarhatatlan vagyok. Aztán ha ez is kevés, mert mondjuk filmet néz vagy meccset, akkor taktikát váltok és ugatni kezdek, amitől nem hallja a tévét és előbb-utóbb rájön, hogy úgy is annak kell történnie, amit én akarok.

Hát nem ronda????

Más. A múltkor beszámoltam a kis rózsaszín süni érkezéséről. Végül csak rá kellett fanyalodnom. Szag ide, bűz oda, elkezdtem vele játszani a család nagy örömére. Eleinte nem értem hozzá, csak körbeugráltam, vakkantgattam neki és meredten figyeltem, nem megy-e arrébb, hogy akkor - de csakis akkor - beavatkozhassak. Végül, miután magától nem akart mozdulni, kénytelen voltam a számba venni, persze illő óvatossággal, és felcsempésztem az ágyra. Na ekkor már körül lehetett ugrálni újra és szét lehetett dúlni az ágyat, amin Gazdiapu és a fiúk jókat röhögtek. Végül is elértem amit akartam, én kerültem a középpontba, megint csak. Annyira jól sikerült a játék, hogy párszor, amikor véletlenül ráugrottam sípolt egyet-egyet, ami csak tovább fokozta harci kedvem és végül, magam sem tudom mikor, elkezdtem rágcsálni. Azóta egészen jóban vagyunk, én és a sünim. A vonzalmam még nem olyan erős, mint a zöld iránt, de alakul.

Jaj! Majd elfelejtettem! Kaptam a nyakörvemre egy csont formájú bilétát, amin a nevem és Gazdiapu telefonszáma csörömpöl. Az első alkalommal kaptam tőle a frászt, de már megszoktam. Sőt! Büszke is vagyok rá, hogy látja rajtam mindenki, hogy én nem afféle kóbor kutya vagyok. Nekem igenis vannak gazdijaim!

És még valami fontos! A bundám újra kezd szép lenni. A fésülgetést továbbra sem kedvelem, de ha ez az ára annak, hogy ne legyek ismét kopasz, hát nem bánom, jöhet. Most kezdem magam jól érezni a szőrömben. Már elég hosszú, hogy ne érezzem magam könnyűvérű, ledér nőcskének, de még nem olyan, mint a nyiratkozás előtt volt. Éppen szép és arányos vagyok  - ahogy Gazdiapu szokta mondogatni. És biztosan igaza van, mert én is ellenállhatatlannak érzem magam. Most már bátran válogatok az ismerős kanok közül, és nagyon élvezem, amikor látom rajtuk a féltékenységet. Ilyenkor érzem magam nőnek a javából!