Let it snow...

Ilyen lett a fánk

Napok óta sokat vagyok egyedül. Gazdiapuék állandóan mászkálnak, titkolóznak és időnként bezárkóznak a szobába, ahol sutyorognak meg papírokkal zörögnek. A kisgazdik se nagyon fordulnak elő. Levi gazdi két napra is eltűnt, Krisi meg szomorkodik, mert állítólag megszűnik az iskolája. Nem tudom, miért van úgy oda, legalább többet lesz velem. Az az iskola úgy se olyan fontos! Én sose jártam, mégis mindent tudok, amire szükségem van.

Megint éreztem a vaddisznókat és láttam a nyomaikat. Szinte széttúrták az egész hegyoldalt. Viszont tegnap reggel elkezdett esni a hó. A déli séta már bokáig érő hóval fogadott. Jaj! Ezt úgy imádom! Gazdiapu majd szívbajt kapott, állandóan túrtam az orrommal a havat és mindenféle cuccot ástam elő. Szegény mindig attól fél, hogy megeszem valamit, amitől bajom lesz. Olyan mókás volt látni, ahogy fújolt a hóban. Olyan voltam mint egy rossz gyerek. Csak azért is bosszantottam. 

Aztán estére megváltozott a táj. Esett az ónos eső. Most Gazdi mulatott rajtam, ahogy a négy lábam szana-szerte csúszott. Mikor futni akartam a lábaim kipörögtek, a gazdi meg hahotázott. Azt mondta olyan vagyok, mint a Tom és Jerry, mikor kergetőznek. Végül a legrosszabb is bekövetkezett, ami csak lehetséges. Előkerült a porszívó. Az egyetlen dolog, amit nem tudok tolerálni a porszívó. Olyan rettenetes és félelmetes, hogy legszívesebben elbujdokolnék. És el is menekülök. Hol a konyhába a szék alá, hol a gyerekek szobájába, hol a fürdőszobába. De mindenhol utolér az az átkozott szerkezet. Végül azonban minden véget ért. Estére megnyugodhattam. Enni azért még nem tudtam az egész napos frászolástól, de rendben voltam. 

Amikor türelmetlen vagyok...

Ma a szoba sarkában egy fa nőtt. Kellemes illata van, emlékszem, tavaly is volt ilyesmi itthon. Ebéd előtt szép díszbe öltözött. Jó szagú csokik és cukrok kerültek rá és csillogó díszek, végül pici lámpácskák tették csillogóssá.

Este a család körbeállta és mindenki a másikat puszilgatta, végül meg mindenki engem. Ezt azért jobban bírtam. Ajándékokat bontogattak és én is kaptam finom rágicsálni valót. Alig bírtam kivárni, míg a Kisgazdi kibontogatja nekem. És végül, eljött a fénypont! A vacsoránál halat kaptam! Hát nem mondom, hogy ezért megérte a porszívót kibírni, de legalább kis kárpótlás jár nekem!

Remélem minden kutya barátomnak és embertársainak is hasonló menü jut és nem csak ma, hanem az év minden napján!

Kívánok mindenkinek békés, boldog, kiegyensúlyozott ünnepeket és nyugodt családi életet!

Téli rege

Ilyen volt amikor még sütött a nap

Rájöttem, nem szeretem az őszt. Nem tudom miért, de egész ősszel feszült és ingerlékeny voltam. A séták öröme elveszett, állandó rettegésben éltem. 

Kívántam én a levegőt, de mégis! Amikor kint voltam, azonnal magam alá kaptam a farkam, ami ugye nem üzemszerű állapotom. Kész kínszenvedés volt az életem. Gazdiapu nagyon toleráns volt velem, de néha azért elszakadt nála is a cérna. Ilyenkor dühösen figyelmeztetett, hogy kutya vagyok nem nyúl, de én inkább Malackának éreztem magam. Nem segített a depressziómon az sem, hogy az erkélyajtó állandóan csukva van, így nem tudtam ütre-főre kimászkálni.

Néha, mikor sütött a nap, azért elismertem, hogy remek helyen lakom. Annak ellenére, hogy állandó merengésemben meg-meg zavart egy-egy aljasul koppanó falevél, az erdő csodálatos hely.

Még mindig a szemetelő eső a kedvencem. Ilyenkor el tudok veszni a csodálatos illatokban. Órákig tudok szagolni egy fűszálat vagy egy lelógó faágat. Szegény Gazdi olykor gyökeret ereszt az erdőszélen várva, amíg gondosan végigszimatolom ezeket a tereptárgyakat.

Hahó!!! Itt a hó!!!

Aztán leesett az első hó! Húúú! Azt agyon szeretem! Bár elfed minden szagot, amit megszoktam, de egyáltalán nem zavar! Az orrom belenyomom a hóba, és usgyí! Gazdi meg is kérdezte párszor, hogy nem fagy-e le a nózim? Biztos mókás lehettem, mert nem egyszer hahotázott amikor rám nézett. 

Az egyik este aztán beigazolódni látszottak félelmeim. Amint az erdő felé vettük az irányt, furcsa, ám már ismert szag csapta meg az orrom. Az út szélén négy vaddisznó túrta az avart! Hát, én majdnem összecsináltam magam! Csak annyit tudtam tenni, hogy alaposan rájuk üvöltöttem. Ez azonban nem tűnt a legmegfelelőbb eljárásnak, mert az egyik elindult felénk, és nem tűnt barátságosnak! Én rábeszéltem Gazdit is, hogy húzzunk inkább az ellenkező irányba. Nem árulok el titkot - asszem  -, hogy mindketten farok behúzva menekültünk. Éreztem, szegény gazdin az adrenalin szagát. Nagyon berezeltem, és féltem, hogy megint lehord az üvöltözésem miatt, de ő is úgy meg volt ijedve, hogy meg sem álltunk a főútig. Szerencsére nem követtek a jószágok, de Gazdiapu szerint, ezért lehettem ideges az elmúlt időszakban, mert éreztem a jelenlétüket. Másnap reggel aztán megnéztük a nyomaikat a hóban, és rájöttünk, hogy ilyen túrásnyomokat már régebben is láttunk, csak akkor még nem sejtettük, hogy mi okozta.

Azóta óvatosabbak vagyunk az esti sétánál! Tegnap meg Nagykisgazdi találkozott egy rókával. Jesszusom! Lehet, hogy egy állatkertben kaptam szállást?

Urbi et Orbi

Ma ebéd után kaptam pár falatot a sült oldalasból. Főleg csontokat, de volt közte egy-két méretesebb falat is, amit Gazdiapu nem tudott már megenni. 

Általában odavagyok az ilyesmiért, meg is ettem a konyhában annyit, amennyit csak bírtam, de a maradékot nem mertem a tányéromban hagyni - még megeszi valaki, amíg nem vagyok ott! Az, hogy azért kaptam, mert nem kell senki másnak, nem jutott eszembe, mivel én csak egy kutya vagyok, nem filozófia professzor. Azt viszont logikusan tudtam, ha ott marad, lába kél  cuccnak. 

Így aztán a számba rejtve becipeltem a nappaliba a legnagyobbat, hogy szem előtt legyen. 

Igen ám! De nem tudtam letenni sehova, mert semmi nem tűnt eléggé biztonságosnak. Első lépésben a szőnyeget szemeltem ki, mint biztos pontot, de amint letettem és hátraléptem, rájöttem, itt nagyon szem előtt van. Aztán a vackomra cipeltem, de azt azonnal tudtam, hogy ott sincs jó helyen, mert akkor hova fogok feküdni? Így megpróbáltam a pokrócommal betakargatni, de megint csak ugyanaz történt, nem volt hova feküdnöm. Darabig hangos méltatlankodás közepette járkáltam a lakásban fel s alá - értsd sírtam kínomban -, hogy milyen helyre kerültem? Az egész lakás parkettázva, a kinti helységek kőlappal burkolva. Hát hova a nyavalyába ássam el a felesleget?

Az ágy vonzó lehetőségnek tűnt, de miután ezt már egyszer eljátszottam, elvetettem, mint alternatívát. Még a kezdetekkor Gazdianyu párnája alá tettem egy kincsemet, azóta erről inkább lebeszélem magam. Mit mondjak? Nem voltam túl népszerű, mikor rájött! Végül keserves képpel a szőnyeg mellett maradtam, de nem hagytam magára kincsemet egy pillanatra sem.

Csakhogy közben megérkezett Nagykisgazdi, akinek illett örülnöm, addig viszont egyedül kellett hagynom a cupákot. Hűűű! Leizzadtam, mire visszamentem, de ott vigyorgott érintetlenül a szőnyegen! Lehuppantam mellé, és bárkit megmorogtam, aki csak közelített felé. Ezen Gazdiapu meg is sértődött, mert azt mondta, hogy nem azért adta, hogy most meg visszavegye. De azért jobb a békesség! Én rendületlenül őriztem.

Levi és Gazdiapu leültek beszélgetni, velem nem is törődtek - szerencsére, mert az idegeim igen csak fel voltak spannolva. Kis idő múlva azonban sötét, nagyon sötét fellegek kezdtek kialakulni felettem. El jött a séta ideje. Na már most: vagy itt hagyom a kaját, megkockáztatva, hogy Levi fölzabálja amíg távol vagyok, vagy magammal viszem. Hát nem tudtam dönteni! Gazdi már az előszobában várt a póráz rám eső végével a kezében, én meg mint Machbet őrülési jelenetében ide-oda rohangáltam a csont és a póráz között. Nem tudtam dönteni. Gazdi egyre cucisabban hívott, Levi meg hanyatfekve röhögött dilemmámon vagy a viselkedésemen. Végül ennyi emberi gonoszság láttán, úgy döntöttem, még is csak magammal viszem a kis drágámat. Gazdihoz sorjáztam, számban a dologgal és hagytam, hogy felkantározzon.

Kimentünk a lépcsőházba, de ott sem találtam alkalmas búvóhelyet egy ilyen értékes leletnek. Az udvar következett, de ott sok a macska. Nehogy már egy rühes dögé legyen egy óvatlan pillanatban az én csontom! Jött az utca. Gondoltam, kivárom, hátha a futtató felé megyünk, mert ott tudok egy rakás jó helyet a zsákmánynak. Mikor odaértünk, erősen jobbra húztam a Gazdit, hogy vegye már észre magát, de fennhangon közölte, ott most nagy a sár. Igen, igen! Tudom! Azért akarok odamenni! De csak nem vette az adást!

Közben pisilnem kellett - számban a csonttal. Volt már valaki, aki teli szájjal végezte a dolgát? Nem öröm, elárulhatom! Nem tudok pisilni, szagolni és csontot rejtegetni egyszerre. Igen kiművelt kutyafő vagyok, de erre nézvést nem kaptam kiképzést. Hiába! Nem gondolhatok én se mindenre! 

Végre beértünk az erdőbe! Nem mintha ott nem lett volna sár, de hagyjuk! Mégis csak az én bundám fehér, nem a Gazdié. De ezen most nem filozofáltam! Találtam egy alkalmasnak látszó helyet az egyik fa alatt és szép, óvatos mozdulatokkal gödröt ástam, majd belepottyantottam az értéket. Igen helyre kis lyukat gyártottam, nagyon tetszett nekem. Aztán óvatosan betakargattam kevés földdel, majd rekultitatív jelleggel avart szórtam rá. Oly annyira meg voltam elégedve magammal, hogy vidáman lépdeltem a továbbiakban Gazdiapu oldalán. És, hogy mennyire jó munkát végeztem, mi sem bizonyítja jobban, hogy hazafelé már én sem találtam meg a helyet!

Jézusom! Mi lesz most a csontommal??? Hát így mutattam meg a városnak és világnak, hogy nekem mim van! Volt?! Majd az esti sétánál kiderül! Addig a frász kerülget!

Tequila függő lettem

Húhúúúú! Most látom csak, milyen régen nem írtam semmit. Az is igaz, hogy olyan szépen, lassan telnek a napjaim, hogy csak na! A nyári jövés-menés után, jól esik a semmit tevés és a lustulás.

Kisgazdik iskolában, Gazdianyu dolgozik, Gazdiapu meg továbbra is azért van, hogy engem ellásson. Bár mostanában rászokott a fésülgetésre, amit nem nagyon szeretek, bár utána mindig kapok nasit, amiért viszont elviselem - legalább egy kis ideig - a macerát.

Nyáron kétszer is voltam fodrásznál. Szerencsére Gazdiapu rájött, hogy nem kell engem nyírogatni, legfeljebb a popsim és lábujjaim környékét. Épp elég egy kis trimmelés két-három havonta. A fürdetést ugyan így sem úszom meg, de akkor is hamarabb végzek. 

Mostanra már elég ismert lettem a környéken, van egy rakat új barátom is. Néhány régi viszont felszívódott. Eltűnt Mogyoró a vizsla és Ubi a lelenc, de lett Oszi a törpe snauzer, Kitty a lelenc - akinek a gazdasszonya az én kis gazdimnak is tetszik. Aztán ott van még Zorró, aki méretei ellenére is jó haver. Ő berni pásztor.

Mostanában már naponta egyszer, a déli sétát, póráz nélkül abszolválom. Szerencsére Gazdiapu már megbízik bennem annyira, hogy meg meri kockáztatni, bár érzem rajta, hogy nagyon aggódik ilyenkor. Viszont én szót is szoktam fogadni, ha épp úgy tartja kedvem. Póráz nélkül bármit is csinálok éppen, a fél szemem gazdin tartom, nehogy valami baj érje. Persze, ha hív, azt nem mindig hallom meg. Mit csináljak, ha nagy a háttér zaj? Viszont, ha azt mondja:"gyere, menjünk haza!", akkor pattanok és indulok hazafelé. Sokszor még a pórázt sem várom be, így hozva gazdira a frászt. 

Így nézek ki Tequilázás közben

Az egyik alkalommal, mikor visszaértünk a kertbe a séta után, egy szép fekete macska terült el az avarban. Azonnal meg akartam ismerkedni vele, de tudta a leckét és iziben a fa tetején kötött ki, ahonnan hiába is hívtam nem akart lejönni. Pedig olyan barátságosan ugattam neki! Aztán pár nappal később kiszúrtam a földszinti erkélyen. Reggelente ott szokott kávézni gazdasszonyával. Odalopóztam és kétlábra állva igyekeztem tiszteletemet tenni , de nem igazán volt elragadtatva a mutatványomtól! Pedig én mindent bevetettem, ami csak velem született sármomból futotta. Ő meg csak álmosan leült az erkély hozzám legközelebb eső szélén ( miután rájött, hogy oda nem érek fel), farkával körbebugyolálta magát és unottan nézte, amint én őrülök meg. Gazdijaink jól elbeszélgettek, de minket nem engedtek ennél közelebb egymáshoz, pedig de jó is lett volna! Azt ugyan nem tudom, hogy mit kezdtem volna vele, de szívesen kipróbálnám! Na, az ő neve Tequila. Gazdi nevetve mondta, hogy én meg Bonetti. Nem tudom az mi, de nem is hangzik jól! Szóval azóta minden reggel első dolgom, hogy beköszönjek neki az erkélyre. Sajnos nem mindig van kint, de már többször láttam a konyhaablakban vagy a háló ablakában leselkedni. Tudtam én, hogy ő is haverkodni akar!

Nekem a Balaton....

Az átmeneti hűvösebb napok után megint tombol a nyár. Napi legfontosabb tevékenységem, hogy a számítógép alól átvonuljak az előszobába a cipőhalom tetejére aludni. Néha még arra is van erőm, hogy megtegyem ugyanezt az utat vissza is. Mentségemre legyen mondva, az említett távolság úgy kb. 2 méter, tehát nagy levegő kell hozzá és nagy elszántság, hogy ennyit egyedül megtegyek naponta többször. Hát ilyen körülmények között újra előkerült a szájkosár, ami ismét felvillanyozott. Gyanús volt a dolog, mert nem kis készülődés előzte meg, de azt hittem én maradok, mert a szokásos sporttáska helyett gurulós bőröndbe pakolt Gazdianyu. Aztán, mikor mindennek vége volt, Gazdiapu rácsatolta a szájkosarat a póráz végére, ami - már tudom - a legjobb dolog a világon, mert ilyenkor víz jön és hamar.

Hosszú út végén, amit most nem részleteznék, este kilenc körül megérkeztünk valahova, ahol eddig még nem jártunk. Viszont azonnal szagot fogtam, megéreztem a természetes vizek jellegzetes hal, pocsolya és algaillatát. El is kezdtem húzni Gazdiaput a szag irányába, és bebizonyosodott, hogy okos kutya vagyok. Pár pillanat múlva vizet találtam. Nem is akármekkorát! Hatalmasat! A gyerekek - Gazdiapu, Kiskisgazdi és Nagykisgazdi - mint az őrültek csapódtak a vízbe. Én meg igyekeztem Gazdianyut berántani, hogy utánuk mehessek.  Ez részben sikerült is. Míg a fiúk pancsoltak, én is a vízben múlattam az időt és nem tudnám megmondani, melyikünk élvezte jobban. Sajnos a sötét miatt nem készült fénykép, de másnap videózott a család, csak meg kell várni, amíg egy ide szúrható spot elkészül belőle. Minden esetre ez a Balaton nevű pocsolya nagyon tetszett nekem. Nem estem bele egyből a nyakig vízbe, mint Velencén, hanem szépen gyalogolhattam az én saját lábamon, amíg jólesett, mint a Dunán, ugyanakkor sokkal melegebb volt a víz. Ebből volt is kevés mellékhatás, ugyanis én beleittam a part menti langyosba, ami kissé meghajtott. Előbb hasilag, majd sebességileg is, hogy kiérjek idejében a kertből. Mindent egybevetve nagyon kellemes hétvége volt. Úgy elfáradtam, hogy tegnap egész nap csak aludtam, még pisilni is csak úgy kómában szédelegtem le. Remélem hamarosan újra megyünk, de most már hosszabb időre. Csak azt kértem Gazdiaputól, hozza közelebb ezt a lavórt, mert két-három órát utazni nem kutyaleány álom! 

Fifi fóka

Mihez tartás végett! Így nézek ki...

Megint eltelt három hét, amikor ismét lustának bizonyultam. Nagyon élveztem, hogy a hőség alábbhagyott, így a lakásban sem emelkedett a hőfok harminc fölé. Napközben még nem igen volt kedvem sétálgatni, de reggel és este már újra a régi voltam. Mostanában Gazdianyu is jön velünk esténként, amit nagyon élvezek, mert amíg gazdiék beszélgetnek, én elmélyülten szagolgathatok.

Voltunk ismét Velencén, de erre most nem szeretnék sok szót vesztegetni, csak annyit, hogy noha gazdiéknak már volt alapszínük, mégis úgy odakozmáltak, mint a pirítós. Most olyan rojtos a hátuk, mint a szétrágott pokrócom.

Gazdianyu itthon van egy hétig szabin, ami nem tudom, hogy mi, de azt hiszem az a szabi, mikor már tele van a púpja mindennel és ezért a kollégái helyett minket boldogít naphosszat.  Galád módon, ezt az időt fel is használták arra, hogy elvigyenek a kozmetikushoz. Nehogy arra gondoljatok, hogy tele vagyok pattanással és azért! Á, dehogy! Inkább toklásszal, meg gubanccal. Nem is kaptam uborka pakolást, csak fürdetést, meg trimmelést. Hál' Istennek gazdiék rájöttek, hogy nem kell engem nyírogatni, csak a bundámat vékonyítani! Szép is lettem! De nagyon ám! És ami fő, jobban viselem a nyarat.

Ki is próbáltuk tegnap, mikor is úgy döntött a család, hogy "kicsit" kimozdulunk. Már előre rettegtem, mert az nálunk vagy több órai utazást jelent vagy húsz kilométer gyaloglást. Szerencsére most kombinált volt a dolog, mert lebuszoztunk a Margit hídig, és onnan aztán gyalog mentünk a hídon a szigetre. Nem mondhatom, hogy nem élveztem! A hídon megcsapott a Duna szag, és bár ezt még ezidáig nem éreztem, azonnal beleszerettem. Lehet, hogy egyszer már volt dolgom a folyóval? Én nem emlékszem, de az orrom úgy látszik igen. 

Ahogy beértünk a szigetre, azonnal a víz felé akartam húzni az engem kísérő családrészeket, de akkor még ellenálltak. Sétáltunk egy nagyot, már megint. Beültünk egy teraszra, ahol nem szolgáltak ki bennünket valamiért, már megint. Tovább sétáltunk, és végül a Nagyszálló teraszán olyan kiszolgálásban volt részünk, ami egy csinos kutyának kijár. Azonnal hoztak egy tálkában vizet, gazdiéknak meg valami löttyöt, amiről elismerően nyilatkoztak. Azt hiszem kávé lehetett, mert ezek állandóan azt isszák. Viszont hoztak sütit is hozzá, sajnos nem nekem. Nem is értem, ha a kávé mellé jár a keksz, akkor az én vizem mellé miért nem jár a torta? De nem baj! Gazdiék tudták a dolgukat és takarosan megosztották velem a cuccot.

Út közben még tűpárnát is találtunk!

Miután kipihentem magam, visszaindultunk, de most már végre a víz parton. Gazdianyu levette a cipőjét és a vízben pacsált kicsit, én meg, hogy ne unatkozzon ott egyedül, vele tartottam. Nagyon élveztem a hullámokat, a víz hűsét a lábamon és azt a sok finom illatot, ami körül vett. Gazdiapu a Duna mellett nőtt fel, így genetikailag kódolva van benne a folyó iránti rajongás, de én is be vagyok oltva Dunával, az biztos! Kit érdekelt, hogy most lettem frissen duerolva? Mint az őrült rohangáltam a vízben és a parton. Gazdiék szeme többször könnybe lábadt, amint nézték, hogy mennyire élvezem a dolgot. Nem voltam én ott fáradt, elnyűtt, unott! Egyszerűen csak élveztem a víz adta szabadságot. Mikor már újra a hídon sétáltunk hazafelé, még akkor is csak meg-megállva szagolgattam a rácsok között, hogy minél több illatot vihessek haza. Gazdiapu mondta is, hogy úgy szeretem a vizet, mint egy fóka.

Június 30.

Nem szeretem, ha lazulás közben piszkálnak...

Rájöttem, hogy ebben a hónapban nagyon elhanyagoltam a bloggolást. Mentségemre legyen mondva nagyon sűrű hónapon vagyunk túl. Nem is tudom hol kezdjem. Talán ott, ahol legutóbb abbahagytam.

Ez az a hónap, mikor vége a sulinak, kezdődik a nyár és teljes a bolondok háza. A Kiskisgazdi osztálykiránduláson volt, majd lebetegedett pont, mikor a záródolgozatok jöttek volna. Szerencsére kissé roggyant állapotban, de be tudott menni a suliba, és ha nem is javított, legalább nem rontott semmiből. Szerencsére egész évben nagyon aktív iskolai életet élt, így kapott egy rakat dicséretet és a bizi sem lett annyira elkeserítő, mint amire Gazdianyu számított. Sőt!

Mivel a fiúk nyáron dolgozni akarnak, elkezdtünk keresgélni valamit, de a kicsinek nem sikerült találni semmit. Ő majd csak táborba megy, ha minden igaz. A Nagykisgazdinak viszont sikerült találni egy jó munkát, ő honlapokat gyárt két hónapig. Nagyon tetszik neki, bár emiatt sokat van távol, így nem csak a család, de én is hiányolom. A suliban ő lett az iskola legjobb tanulója, ami illő elismeréssel is járt, bár az idén volt az első alkalom, hogy meg kellett elégednie a dicsőséggel és oklevéllel, mivel a pénzjutalom valahol elakadt. Ki tudja mi ennek az oka? Mindenesetre kissé borús lett a kedve emiatt.

Gazdianyu nem tudott szabadságra jönni, noha dög meleg van és igazán élvezhettük volna a pancsolást a velencei tóban. 

Hazafelé már volt helyünk. Imádok így utazni!

Viszont ma végre lejutottunk szokott helyünkre, Velencére. Irtó meleg volt, a vonat szerencsére hűtött volt, bár ülőhely az nem volt, legalább is gazdiéknak. Én elvoltam a padlón rendesen, még a nagy nyüzsi sem izgatott különösebben. Viszont a víz az isteni volt. Háromszor is meg kellett mártóznom benne, nehogy hőgutát kapjak. szeretek pancsolni, ha nem jön utána a hajbizgentyű. Ja! Végre megismertem Levi barátnőjét is. Szagról már tudtam ki ő, de most együtt voltunk és nem is vagyok rá féltékeny. Csak azt bánom, hogy alig van már velünk Nagykisgazdi, pedig én azt szeretem, ha együtt a család. 

Gazdiapu úgy döntött, hogy a jövő hét második felében, ha már nem lesz ekkora hőség, elvisz a kozmetikushoz és megint rendbe szednek kissé, hogy bírjam jobban a nyarat. E miatt most csúszik egy kicsit a kullancstalanításom is. Gazdiapu addig nem akar belocsolni, amíg túl nem vagyok a tortúrán.

Remélem lesz azért olyan, amikor együtt lesz az egész család, akár Levi Annamáriájával kiegészülve is. 

Bibliai bűnök

Ebben az esetben csak egy, a falánkság bűne. Ebbe estem önhibámon kívül tegnap. Gazdiapu kacsasültet csinált ebédre.

Egy szép, nagy egész kacsát fűszerezett és sütött finomra. A madár eredetileg az általam ezidáig ismeretlen nagymamától repült hozzánk, szerencsére fagyott állapotban. Pihent kicsit majd úgy döntött, hogy a család vasárnapi asztalára költözik kissé felhevült állapotban. Gazdiapu ismerve a kacsák lélektanát, körítésnek csak finom citromos, olivás lollo salátát rittyentett hozzá jó sok paradicsommal és idei fokhagymával. Amíg a madár a sütőben fészkelődött, gyakori vendég voltam a konyhában. Mindannyiszor feltartott orral, büszkén kódorogtam a sütő levegőztető lyuka környezetében és szívtam tele tüdőmet az illatos kacsával.

Aztán, amikor Gazdi kiadta az ukázt, hogy asztalhoz, én voltam ám az első, aki szót fogadott. Kényelmesen helyet foglaltam Gazdiapu és Kiskisgazdi között. Tudom én, ott szoktak lepotyogni a véletlen falatok! Kiskisgazdi meg is kínált egy darabka finom illatos bőrrel. Ropogós volt, alatta a zsír fűszeres, és sajnos kicsi az egész. De nem baj! Nem adom fel! Nem olyan családból származom én! Körbe-körbe jártam az asztalt, hátha leesik egy újabb darabka. Gazdianyu a csontokkal bajmolódott, amibe szívesen besegítettem volna, ha hagyja, de inkább ő akart vele szenvedni. Aztán apránként jöttek a kisebb-nagyobb falatok. Csontok, pörcök, hájak, húsok. Végül olyan ütemben érkeztek, hogy épp csak annyi időm volt, hogy egyenként a szobába fuvarozzam őket.

Mikor az ebéd ezen része véget ért, bevonultam kincseimhez s szobába és hol eszegettem, hol dugdosgattam őket. Mire rendet csináltam magam körül, éreztem, hogy a hasam nagyon tele van. Gazdiapu hívott sétálni, én azonban inkább elnyúltam az erkélyajtó előtt és mozdulni sem bírtam. Az esti séta után még kaptam egy keveset a vacsorára aprított hús cafrangjaiból, meg egyéb maradványokból, de már annyi erőm se volt, hogy eldugdossam őket. 

Nagyon szenvedek

Éjjel aztán olyan rosszul lettem, hogy még! Fél egykor megmutattam Gazdianyunak, hogy mennyit tudok enni. Ennek nem annyira örült, mert már fél álomban hallotta, amint öklendezek. Azért szorgalmasan felkelt és tisztába rakott. Aztán három órakor Gazdiapunak is produkáltam magam. Szegény két szemetes lapátnyi cuccot vitt ki.

Azóta voltunk már sétálni, de a gyomrom nem igazán akar csitulni. Kiskisgazdi azt kérdezte, hogy lehet egy kutya ilyen kutyául? Hát így! Olyan gyomorrontásom van, hogy a közeljövőben nem hogy kacsát, de semmit se fogok enni. Kivonultam az előszobába szenvedni. Rátelepedtem a cipőkre és igyekszem elfelejteni a tegnapi napot!

Remélem estére jobban leszek, mert van ám még kacsa!

Mókusok, macskák, lepkék és rigók

Ilyenkor jön a: Ne füvezzé má!

Ezzel el is mondtam minden engem érdeklő dolgot, majdnem. Mert arra ennyi idő elteltével már rájöttem, hogy én mindent szeretek, aminek csörög a papírja, celofánja, alufóliája, egyszóval a göngyöleg. Ugyanis Gazdiék esténként adnak az egészségtelen életmódnak, szerencsére. Ilyenkor a TV mellett előkerül a kamrából mindenféle csörömpölő cucc, lett légyen az bármi, de én azt szeretem. Ilyenkor megeszem a szárított zöldséget, mazsolát, akármilyen aszalt cuccot, mogyorót, mandulát, tökmagot, szotyolát, csipszet, csokit. Lenyalom nagy örömmel a jégkrémet a pálcikájáról, meghalok a pukiért, és még sorolhatnám. Nincs az az egyébként kutya számára ehetetlen dolog, amit el ne kunyerálnék. És kunyizni azt aztán nagyon tudok! Nincs még egy olyan eb a világon, aki úgy tudna a Gazdiék előtt éhen halni, mint én! Nincs olyan dolog, amit be ne vetnék a cél érdekében! Tudok nézni esdeklőn, kihívón, tudok a füleimmel kommunikálni, ismerek minden parancsot, amit nap közben meg se hallok, vagy ha igen azonnali hatállyal ignorálom. De este! Szabályosan kivirulok! Ráadásul, mikor valamelyik Gazdi feláll és kimegy, azonnal lázas porszívózásba kezdek és ölni tudok, minden elhullajtott morzsáért.

Szerencsére elkezdődött a nyitott erkélyajtó időszaka. Bár most ez nem teljesen igaz, de amíg szép idő volt, kinn alhattam a teraszon. Egész éjjel bámulhattam a fények játékát, a mocorgó leveleket és ágakat, és nagyon ügyeltem a macskákra. Csak arra kellett vigyáznom, nehogy hangos elragadtatásomra felébredjen a család, mert én tudom, hogy a papucs az lábbeli, de azt is, hogy baromira tud repülni! Hajnalban pedig nincs szebb dolog, mint az ébredező, boldog madarak csicsergésére ébredni. Gazdianyu kell legelőször, azt mondja, neki kell kis idő, míg magához tér. Ilyenkor én a helyére fekszem, hogy melegen tartsam az ágyát, hátha mégis inkább visszafeküdne. Őt követi Gazdiapu, aki megcsinálja a család reggelijét. Őt már érdemes követni, mert mindig elejt valami finomságot közben. Nagyon ügyetlen. Hol egy szelet szalámi, hol egy kis sonka esik ki a kezéből. Lehet, hogy még álmos! De az is lehet, hogy csak kedveskedni akar nekem?! Amikor itt az idő, jönnek a fiúk is. Ilyenkor én diszkréten visszavonulok, mert erősen megnő a népsűrűség a konyhában és csak láb alatt lennék. Inkább visszafekszem Gazdiapu helyére. Őt nem zavarja én meg szeretem érezni a szagát.

Ez egy virág ám! Nem ehető!

Visszatérve a környék faunájára, a minap jól megviccelt egy macska. Amolyan ronda, girhes dög volt, olyan színekben pompázott, mint egy leharcolt papagáj. Volt azon minden pirostól a drappig, feketétől a sárgáig. Ritka ronda egy jószág volt, nekem elhihetitek! Na, amint megláttam, felborzoltam hátamon a szőrt, farkamat vigyáz állásba merevítettem, én magam meg felvettem a vadászó kutya pozitúrát. Jobb első mancsom felemelve, ahogy illik. Erre minden értelmes macska - már ha egyáltalán van ilyen - fogja magát és gyorsabban tűnik el, mint ahogy én megláttam. Én ilyenkor, csak hogy jelezzem ki az úr a háznál, még utánuk kiabálok, aztán hagyom, hagy remegjen a fa, kerítés vagy ki mit választ tetején. De ez a macskák szégyene nem szembe fordul velem? Hátát felpúpozza és a száján olyan hangokat ad elő, mint egy asztmás IFA. Karmait kieresztette és ott gübbeszt előttem, mint aki nekem akar jönni. Ezen úgy meglepődtem, hogy kérdőn néztem gazdira, hogy most mi legyen? Ő meg csak annyit mondott szokásos nyugodt hangján: hagyd! De nem addig ám! Elkezdtem tipródni, a tappancsaimat a földhöz csapkodtam, és erősen neki akartam menni. De gazdi nem engedte. Szégyen szemre meg kellett hátrálnom. Azt mondta Gazdiapu, hogy egy ilyen macska kikaparhatja a szemem. Nem igen hittem, de ha az a parancs, hogy "hagyd!", akkor hagyni kell!

A mókusokat viszont átkergettem a szomszéd erkélyére már a puszta létemmel is. Azóta, amikor sétálni megyünk mogyoró héjjal és makk kupaccsal dobálnak meg. De akkor is én vagyok a főnök! A kicsinyes bosszúnak meg nem dőlök be! Viszont a rigókat egyszer szeretném megszaglászni. Állandóan ott ugrálnak előttem, de amikor oda akarok menni elrepülnek. Ez nem igazságos! Hiába vagyok a gyorsabb, ők magasabbra tudnak jutni. Hát hogy a csudába ismerkedjen így egy jó érzésű eb? Ráadásul most még egy régi cimborámmal is összebalhéztam, a Benjivel. Nem tudom miért, de mostanában, ha meglát, el kezd ugatni rám. Talán azt vette rossz néven, hogy párszor megforgattam a sárban? Pedig olyan jó móka volt! Egy ilyen kis fehér spicc, állatira jól mutat fülig sárosan!

Anyák napja

Május első vasárnapja van, ami hagyományosan az anyák napja. E jeles alkalomból Gazdi reggelinél betolt az arcomba két szelet sonkát, mondván, én is nőből vagyok, tehát jár! Tőlem! Én ugyan sose leszek anya, asszem, de az igaz, hogy lány kutyus vagyok, úgy hogy akár jár is a kedvesség. Azt ugyan rendkívül diszkriminatívnak veszem, hogy ugyan ezen alkalomból Gazdianyu egy nagyobb tétel After Eight csokit kapott, de hát mindig a kicsivel szúrnak ki! Hát nem? 

A múlt héten Gazdiék jó időre egyedül hagytak, mert bementek a városba, valamilyen banzájra. Azt mondták, hogy ott én biztosan összecsinálnám magam a félelemtől. Nem értettem, miről is beszélnek, de azért magamban nyugtáztam, hogy ahhoz valóban nem kell nekem a belvárosba mennem, erre bármikor képes vagyok itthon is. Aztán, amikor hazaértek, bekapcsolták a tévét, rákapcsolták a videókamerát és lejátszották, amit láttak. Hát, tényleg kutyapelusra lett volna szükségem! Egy csomó autó meg motor iszonyatos sebességgel döngetett a belváros utcáin és mindenféle félelmetes manővert mutatott be, amitől még Levi gazdi is lesápadt. Aztán jött egy kis nyitott autó, valami gomb* vagy mi vezette (*Button - Gazdi megjegyzése), és borzalmas hangok közepette, 260 km-s sebességgel végig robogott a körúton. Na, ettől még Gazdianyu is összehúzta a szemöldökét és erősen Gazdiapuba csimpaszkodott. Hát, tényleg nem élveztem volna a dolgot! Gazdiék azonban jól érezték magukat, és családdá kovácsolódva tértek haza, ami viszont nekem nagyon jó érzés volt. 

Más! Állítólag valami internetadót akarnak bevezetni. Gazdi azt mondja, hogy ha ez tényleg igaz, akkor leveszi a képem a netről, mert képenként 3 forintot és hozzászólásonként 2 forintot kell majd fizetni. Kikérem magamnak! Ha a képemet emiatt kell levenni, akkor én az ombucmanhoz fordulok, mert ez nem más, mint az ebadó aljas kiterjesztése, ami alól sok szenvedés árán mentesültem (csip, ivartalanítás, örökbefogadás). Hát hol élünk!? Itt már nemhogy emberi jogok, de állati körülmények sincsenek! Hát már mindenért fizetni kell?! Igen, mindenért fizetni kell! Azt kapod, amit teszel! Én is, más is. Csak más valahogy mindig jobbat kap. A szemete az mindig nekünk jut. Azok is, akik ezt csinálják! Kutya világ van! Illetve dehogy! A kutyavilágban aranyos gazdik vannak, akik szeretnek bennünket, gondoskodnak rólunk, lesik minden kívánságunkat, etetnek és itatnak, sétálni visznek. Az is igaz, hogy a gazdikat nem mi, a kutyanép választjuk. Azok valahogy csak úgy vannak. Ha mi választanánk, sohasem választanánk olyan gazdit, amelyik elveszi az ennivalónkat, fizettet az innivalóért, a sétát külön feladatokhoz köti és a szeretet helyett folyton azt sulykolja belénk, hogy az előző gazdi milyen gonosz volt. Ha ilyen gazdink lenne, már rég elzavartuk volna, ráadásul kicsipkézett fenékkel kellene menekülnie, hiszen nem csak kiskutyák vannak, hanem olyanok is, amik jó nagyot tudnak harapni. Az emberi társadalom nem ilyen. Az csak maszatol, keni jobbra, keni balra a dolgokat. Aztán még jól bele is lép! Ezt nem szedi össze zacskóba és dobja az első dizájnos kukába! A világon mindenütt azzal foglalkoznak az okosok, hogy minél több ember jusson információhoz, lehetőleg ingyen, mert a tudás hatalom, és nem lehet társadalmi csoportoké ez a hatalom. Nálunk, ha tudni akarsz fizess! Fizess az iskoláért, a vizsgákért, az internetért, telefonért és mindenért, mert a mi gazdink nagyon éhes, és a világ minden pénze kevés, mert nem gondolkodik, hanem költekezik. Ráadásul csak magára és a szűkebb családra költ, nem ismeri az emberséget, a nagylelkűséget. Nem tudja, amit mi kutyák már ősidők óta fújunk, hogy adni jobb, mint kapni. Mi meghalunk a gazdiért, ha kell, gondolkodás és mérlegelés nélkül, és nem várunk cserébe semmit, hiszen ő a mi gazdink! A választott képviselőink ezzel szemben azt kívánják, hogy mi haljunk meg értük ugyan ilyen odaadással. Azt hiszik, hogy ők a mi gazdijaink. De nem! Mi vagyunk az ő gazdijuk! Nekik kéne értünk tevékenykedniük, nem fordítva! A gazdi választja a kutyát, nem a kutya a gazdit, tisztelt urak! Ezt ne tessék elfelejteni!

Nos! Mindenkitől elnézést kérek, hogy beletojtam az anyák napi megemlékezésbe, de ezt egyszer ki kellett írnom magamból. Mindazonáltal nagyon boldog anyák napját kívánok minden hölgy olvasómnak! Szeretlek és tisztellek Benneteket!

Testmozgás - minden áron!?

Kicsit már fáradt vagyok

Bolond áprilisi idő van. Hol meleg, hol hűvös. Az eső szerencsére csak éjszakánként esik, bár a reggeli séta utáni törölgetést így sem úszom meg. Húsvét óta nem igazán találtam meg a nyugalmamat, mivel a hét napjai össze-vissza lettek kuszálva. Hétvége munkanap, máskor meg mindenki itthon van, mikor dolgozni kéne. Sétálni viszont rendszeresen megyünk Gazdiapuval, ami azért továbbra is nagy öröm. A szomszédban képződött egy új kutyus, Ubinak hívják, és szintén lelenc. Szeretem, bár ő még csak kölyök, ezen állapot minden előnyével és hátrányával.

Nem tudom miért, de újra rám tört a füvezhetnék. Gazdi azt mondja olyan vagyok, mint egy fűnyíró. Szó ami szó, tényleg. Viszont a füvön kívül továbbra is szeretem Gazdiapu főztjét. Mostanában inkább főz nekem valamit, miután bojkottot jelentettem be a kutyakaja frontján. Nem kell komoly dolgokra gondolni, csak rizi-bizi, rántott karfiol, húsleves, brassói és ilyesmi kerül a tányéromra. Valamelyik nap hallottam, amint Gazdiék arról beszélgettek, hogy a házi koszt nem való kutyának, de ha mást nem eszik? Annyira igaz, hogy ha kevert kaját kapok ( pl. kutyakaja plusz tészta), akkor a tésztát eszem meg először.

Ennyi pitypang egy rakáson!

Tegnap, szombat délután, megint elmentünk a kutyafuttatóba. Most Gazdianyuval hármasban. Valamiért Gazdianyu hozta a labdámat is, azt hitte, hogy majd én fogok futkosni utána. Azt már nem! Inkább csak szagolgattam, füveztem és bóklásztam, élvezve a póráz nélküli szabadságot. Aztán befutott egy angol szetter. Na, onnantól már játszani is volt kedvem. Szegény olyan sovány volt, hogy azt hittem ha rákiabálok, azonnal szétesik. De inkább ő kiabált velem, mikor már nem volt kedvem futkározni. Gazdiék próbáltak fényképeket csinálni, de én résen voltam! Állandóan a fenekemet mutattam, nem vagyok én egy Heidi Klumm! Nézegesse Gazdiapu az ő képét! De azért sikerült nekik pár használható fotót ellőni, ami itt látható. A futtató viszont szép volt. Telis-tele pitypanggal, vagy ahogy Gazdianyuék hívják pimpimpáréval. A fiúk szerint meg egyszerűen kutyatej, ami viszont badarság. Honnan lenne nekem tejem?! Ráadásul ilyen sárga!

Hazafelé aztán megálltunk a boltnál és kaptam töpis pogit! Ezért már megérte ez a rengeteg mozgás! Este már nem is volt kedvem lemászkálni. Még belegondolni is szörnyű, hogy lassan újra szünet lesz a suliban és nekünk mászkálni kell a tóhoz meg mindenfelé. Bár ahogy hallgattam Gazdiaput, lehet, hogy ez a nyár nem lesz olyan mozgalmas, erről tett az átszervezett tömegközlekedés!

Pogit nekem! Még, még, még...

Ja! És még valamit! A kerületünkben az az új szlogen, hogy a hegyvidék legyen kutyakaka mentes! Legyen, én egyet értek! Bár szagok nélkül kicsit nehezebb lesz az én dolgom, de ugye én nem vagyok adófizető! Most még. Mivel itt csak az történik, amit az adófizetők akarnak! Én csak azt kérem, hogy ne legyen emberi ürülék az erdőben, hűtőszekrény és WC deszka sem igen kell oda. A sörös dobozokról már nem is beszélve! Ha az a cél, hogy a hegyvidék legyen zöld, és már csak az én együtt működésem kell ehhez, akkor ígérem, hogy befele kakilok, ha kell, vagy zöldet! Nem szeretném, hogy én legyek az élhető környezet aláaknázója ( szó szerint)! 

Valahogy nekem még is az az érzésem, hogy ez az egész nem rajtunk, kutyákon és gazdikon múlik. Inkább csak valamilyen pótcselekvés ez a szervezők részéről. Hiszen mindig kell valaki, valami, amire lehet haragudni. És mi kutyák ugye védtelenek vagyunk az emberekkel szemben.

Húsvét - újra

Ilyen voltam...

Gazdiapu figyelmeztetett, hogy már egy éve boldogítjuk egymást. Bizony, bizony. Most, hogy így említi, valóban. Egy éve, hogy megjelentem az életükben, vagy ők az enyémben? Ez nézőpont kérdése. Már sok mindenre nem is emlékszem, ezért végig olvastattam Gazdival eddigi bejegyzéseimet, csak a memória frissítés okán. Emlékszem, milyen rettegve léptem be a lakásba, milyen furcsa volt minden számomra. Új szagok, új környezet, új érzések - régi félelmek. Emlékszem, amint az első este bekakiltam, mert még nem tudtam kifejezni magam érthetően, aztán emlékszem a finom húsvéti sonkára, amit az asztalról ettem meg, ezzel nagy bánatot okozva Gazdinak. Emlékszem arra, hogy egy csomó dolgot meg kellett tanulnom, például, hogy nem fekszünk Gazdianyu párnáján, hogy a papucsok lábbelik, nem szájbelik, hogy az asztal az ember területe és így tovább. Ha ugatok magamtól megyek büntibe, a lépcső tetejéről nem katapultálok, megvárom a "mehetsz" utasítást, leülök az utcasarkon, nem akarok mindenáron nagyobb darabokat kikanyarítani a nekem nem tetsző járókelőkből, ámbár az ugatásról nem tudok leszokni. Utálom a macskákat is, illetve nem is tudom, mert eddig még egy sem várta meg míg odaérek. Lehet, hogy őket szeretem? Ez a helyzet a mókusokkal is, ráadásul ők még dióval is megdobálnak alkalmanként. 

Amikor Gazdi dolgozik...

Szeretem az erdőt körülöttünk - még ha mocskos is, szeretek a napon sugárzást gyűjteni az erkélyen és szeretem az esőt ( ha nem zuhog, csak csendesen szemerkél), szeretem a havat, szeretem a friss virágillatot, az eső áztatta erdőt, a haverokat ( Benji, Dana, Frédi, Füles), a Mancit nem szeretem, de a többi kutyus az mind haver! Van néhány szomszéd, akit szintén nem csípek, de vannak, akikkel semmi bajom. 

És nagyon szeretem a Gazdikat! Gazdianyut, akivel meg kellett küzdenem Gazdiapu szívéért és néhány szabály kapcsán, de mára már nagy a lamúr köztünk, Kiskisgazdit, aki úgy ki tud hozni a sodromból, ahogy senki más, Nagykisgazdit, aki néha csak mellém telepszik és csöndesen simogat, és persze Gazdiaput. Ő, aki enni, inni ad, főz nekem (is), sétáltat, lesi minden gondolatom. Vele szeretek játszani, rágcsálni a kezét, de az is jó, amikor csak hozzám bújik, valami csacskaságot suttog a fülembe és megpuszil. És ezt naponta többször is megteszi, hiszen itthon van velem. Sokat sétálgatunk, boltba járunk, de néha egyedül hagy, ilyenkor kicsit nyüszögök, de nagyon várom haza. Aztán van, amikor kicsit megsértődök, ilyenkor durcizom, nem megyek, ha hív, de nem bírom ám sokáig! Végül is ő a falkavezér! Meg a többiek is - azt hiszem. Mindent egybevetve, az az érzésem jó helyre keveredtem és remélem Gazdiknak is ez a véleményük! 

És most! Hát nem látszom bolDOGnak??

Már nem emlékszem mi is volt ez előtt - időszámításom előtt. Már minden olyan természetes. És a legjobb - szeretek szeretni! És van kiket. Van kire számítanom és ők is mindenben számíthatnak rám! Ide aztán be nem jön senki! Még az se, akit a Gazdi beengedne! Hogy is ne! Ő nem tudja eldönteni, ki is a jó ember! Képes lenne még a postást is beengedni! Naaa neee! Azért ezt ugye nem hagyhatom, bár a kapott pénzt mindig megszagolom és jónak ítélem, de azért a postás az még is csak ellenség. 

Remélem az egy éves jubileumunkat megünnepeljük valami finomsággal. Ahogy a Gazdit ismerem, ő már tudja is mivel lepjen meg. Ugye gyertya is lesz rajta? Lécci, lécci, lécci!

Végre nyugalom!

Az elmúlt hét végre eseménytelenül telt el. Nem jutott semmi újabb szörnyűség Gazdiapu eszébe, hacsak az nem, hogy a nyári nyaralásról kezdtek beszélni Gazdianyuval.

Gazdiapu köti az ebet a karóhoz ( elnézést a profán hasonlatért), hogy a görög tengerpart valamely kis szigetén kéne nyáron tanyát verni. Gazdianyu nincs is ellene, csak az volt a kérése, hogy mivel elege van az ötcsillagos szállodák sivár luxusából, olyan helyre menjünk, ahol egy kis eldugott halászfaluban valóban lehet pihizni. Mivel én semmit sem tudok Görögországról, a tengerről, még kevesebbet egy szigetről, újra kérdőn néztem Gazdiapura, hogy magyarázza el ezt nekem. Ő az egyetlen ember, aki úgy tudja elmondani a dolgokat, hogy még én is megértem.

Valami ilyen hely az a görög sziget, én unatkoznék itt - asszem

Nos, Görögország ugyan olyan csóró ország, mint ahol most élünk, így aztán nem is akarok abba belemenni, hogy akkor minek innen elutazni. A tenger egy nagy víz, ami sokszor nagyobb, mint az általam ismert Velencei tó. Állítólag, nem lehet látni a másik partot. Én ugyan eddig sem láttam más partot, mint amelyiken mi pancsoltunk, úgyhogy ez se nagy változás! A sziget meg egy olyan föld, amit víz vesz körül. Nagy dolog! Az ősszel annyi pocsolya volt, hogy nem is láttam köztük a földet. Akkor meg minek izmozni? Miért nem jó nekünk a Velencei tó?

Na de most jön a csavar! Itt vesztettem el végképp a fonalat és ásítottam pofán Gazdiaput. Azt mondja, hogy az a víz nem iható, mert sós és abban élnek azok a halak és rákok, amiket én imádok megenni. Na már most! Ha a víz nem iható, akkor a benne élő állatok kijárnak a partra inni? Akkor meg minek élnek a vízben? Azt hiszem gazdi átvert egy kicsit! Ráadásul oda csak repülővel lehet menni, ami egy nagy madár, ami lenyel bennünket és amikor megérkeztünk újra kibüfög. Hát azt hiszem én ezt kihagyom! Inkább a panzió! Ha már mindenáron... 

Ja! A múltkor hallottam: 

Két rák nézi a parton a naplementét. Az egyik nagyot sóhajt, majd rágyújt. Mire a másik: Dobod el rögtön! Még embert kapsz tőle!

Más. Vasárnap Gazdiapu füstölt csülköt főzött. E jeles alkalomból többször is megfordultam a konyhában, mert az orrom kivezérelt. Teli tüdővel szippantottam be a gőzölgő csülök mámorító illatát. Mikor aztán kész lett kaptam egy kis, vézna csontot belőle. Nem tagadom, kissé csalódott voltam, de azért nem adtam volna senkinek a világ minden kincséért sem! Krisi megpróbálta ugyan elvenni, de csúnyán rendre utasítottam, és felhívtam a figyelmét, hogy mivel játsszon! Bánatosan rágcsáltam a jó szagú szilánkot, de mivel szomjas lettem, kibaktattam - persze megfelelő óvintézkedések megtétele után - a konyhába inni, és ott várt egy hatalmas cupák a tányéromban!

Séta után édes a pihenés

Mikor megpróbáltam kikapni, Gazdiapu agyon röhögte magát, mert nem számítottam rá, hogy a csont van vagy egy kiló! Az izmaim kidagadtak a nyakamon, mire becipeltem a szobába. Biztos mókás lehettem, mert ilyen jóízűen rég hallottam gazdit nevetni! Aztán agyon lettem dicsérve, mert szétharapdáltam a sípcsontot. Nem tudom miért olyan nagy szám ez, de gazdiék azt mondják, hogy még sosem volt olyan kutyájuk, aki kettéharapott egy ilyen csontot. Hát most van! Legyenek büszkék rá! Gazdianyu meg is jegyezte, hogy nem szívesen haraptatná meg magát velem. Ezen kicsit megsértődtem, mert sosem harapnám meg őket! Nem én! Na mindegy!

Viszont a hétvégén jó nagyot sétáltam Gazdiapuval, megint olyan helyen jártunk, ahol eddig még nem, de olyan szép idő volt, hogy egyáltalán nem bántam. Végre itt a tavasz! Mondtam már mennyire szeretem ilyenkor a szagokat? Csak az rontja a kedélyem, hogy újra előkerültek a nyűves macskák is, brrrrr!

Végre!

A mai nappal véget értek szenvedéseim! Frissen vagyok fürdetve, nyírva, bodorítva és kullancstalanítva.

Amikor megérkeztem...

Reggel séta után elfeküdtem, ahogy szoktam. Ilyenkor nem igen zavar senki, esetleg a postás, de egyébként nyugi van. A fiúk iskolában, Gazdianyu dolgozik, Gazdiapu meg itthon tesz-vesz, de ő sosem zavar. Jól megvagyunk kettecskén. Ma viszont éppen csak elaludtam, mikor felhangzott az ismerős "menjünk" varázsige. Nem értettem sem az időpontot, sem az egészet, de azért nagy nehezen magamhoz tértem kómás álmomból. Gazdiapu már várt a pórázzal az ajtónál.

Amint kiléptünk a házból jobbra fordultam nagy rutinosan, azt hittem megyünk a közértbe. De nem. Balra és lefelé indultunk, ami még nem keltett bennem rossz érzést, hiszen arra is vannak boltok. Amikor túlhaladtunk a szokásos CBA-n is, még mindig nem gondoltam rosszra, mert arra van a Budagyöngye, ahol szintén meg szoktunk fordulni. Vidáman baktattam a gyönyörű napsütésben, ha tudtam volna, még fütyörészek is. Aztán befordultunk a fodrász utcájába. Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, no de nem olyan családból származom én, hogy ez kedvem szegje! 

Addig nem is volt baj, amíg át nem léptük a kozmetika küszöbét. Na, onnantól zabszem effektus lépet hatályba és egy perc alatt ellihegtem egy kádnyi vizet. De a kislány aranyos volt és gyöngéd velem, ami feledtette pánikomat. Gazdiapu viszont rútul cserben hagyott, illetve az asztalon, és kisomfordált a szalonból. Ugyan sok puszit kaptam búcsúzóul, de ez akkor nem vigasztalt. Egész jól tűrtem a macerát, csak a hajszárítót próbáltam többször rendre utasítani, de hiába haraptam bele, nem akarta abbavégezni zümmögő tevékenységét, amit még el is viseltem volna, de a szelet azt már nem! Végül megérkezett Gazdiapu és egymás nyakába borultunk. Agyon dicsérgetett, hogy milyen szép, okos, türelmes kislány vagyok. Na ugye, hogy van aki észreveszi a valódi énemet! Hazafelé madarat lehetett volna fogatni velem. Büszkén riszáltam frissen borotvált fenekemet! Itthon aztán megkaptam a nyakamba a kullancs csöppeket és kész! Egy-két nap és mehetünk nyaralni - vagy nem??

...és amikor megjött Gazdiapu

Ui: Ha elfelejtette volna valaki, a kozmetika a Hűvösvölgyi úton van, Pepita névre hallgat és ha éppen nem csutakolnak, igen kellemes hely! Gyertek el ti is! Ja! És megtalálható ezen a néven a Facebookon is.

Nyertem pár napot

Az történt ugyanis, hogy Gazdiapu lebetegedett. Ez kicsit összekuszálta a napirendemet, de hamar hozzászoktam. Reggel Gazdianyut cipeltem le sétálni, délben Krisi, este Levi volt az áldozat. Úgy háláltam meg a törődést, hogy juszt se kakiltam nekik. Három napig kitartottam, aztán a negyedik reggel már nem bírtam tovább, odatettem egy csomagot Frédi barátom kerítése mellé - csak hogy érezze a törődést. Aztán csütörtök délben már újra Gazdiapuval mentünk sétálni, amikor is jól megkönnyebbültem.

Mára visszaállt az eredeti felállás. Reggel végre Gazdiapuval sétáltam. Délelőtt aztán megint menni kellett. Nem értettem a dolgot, mikor kérdőn néztem Gazdira, ő csak sejtelmesen mosolygott. Ekkor kezdtem érezni, hogy ez már megint nem az én napom. Ráadásul megláttam a szájkosarat a póráz végéhez csatolva, akkor már tudtam, hogy nem lesz könnyű napom. Buszra szálltunk, amit nem szeretek, majd jó nagyot sétáltunk, amit viszont szeretek. Arra mentünk, mint a nyáron, mikor Velencére utaztunk pancsizni. Gondoltam is, ezek nem normálisak: szép idő van, az tény, de fürdeni ilyenkor!??? Aztán egyszer csak megérkeztünk a doki bácsihoz. Kedves embernek látszott, nem éreztem feszélyezve magam a rendelőben. Aztán megkaptam a szurimat - de nem is szóltam semmit, az előzetes várakozás ellenére sem. Kaptam még valami bogyót is, amit reggel májkrémbe ágyazva kell bevennem - ami nem is okozhat gondot. Én azért gondoltam még Maci sajtra, virslire, és sok másra, amivel bevenném azt az izét. Nem is értettem pontosan, azt hiszem a féregnyúlványom ellen kell a cucc. Állítólag ez majd kihajtja belőlem! Pedig én azt sem tudtam, hogy van olyanom! Hosszasan beszéltek még kullancsokról meg egy csomó mindenről, ami nem igazán kötött le, kissé elbágyadtam ugyanis. Miután ott hagytunk egy rakás pénzt, végre kikerültünk az utcára és hazafelé tartottunk. Megvártuk a buszt, de Gazdiapu ingerült lett a sofőr miatt, aki nem akart felengedni bennünket. Olyan busz jött, ahol csak elől lehet felszállni, hogy lássa a vezető, hogy van-e jegyünk. De Gazdi nem akart a tömött buszon az első ajtótól végig cipelni a középső kapaszkodóig, ahol lehet kutyának is utazni, ezért a leszállóknak fenntartott ajtón szálltunk fel, erre a vezető a hangosbemondón keresztül utasította az én gazdimat, hogy szálljunk le és az első ajtón ismét fel. Szót is fogadtunk, de hogy miket sziszegett Gazdiapu a foga között, azt csak én hallottam meg. Ezt most inkább nem írnám ide! Aztán, mikor végre az első ajtón felszálltunk, közölte a közeg, hogy addig nem megyünk sehová, amíg fel nem veszem a szájkosarat. Mert olyan vadállat vagyok, ugye? Pedig olyan képet vágtam, mint aki kettőig se tud számolni. És most jutott eszembe, hogy tényleg nem tudok!

Gazdiapu ekkor már hangosan is kifejezte nem tetszését, én meg amint elindultunk, le is vettem a szájkosarat. Utálatos egy fazon volt, egyetértek Gazdival. Ha tehettem volna, bizony jó nagy darabot kanyarítottam volna ki a gatyájából! Mire hazaértünk el is felejtettük a dolgot. Jó nagyot ittam, mert a sok izgalomtól kiszáradt a szám, aztán lefeküdtem az erkélyen, hogy kipihenjem magam. Gazdiapuék elmentek bevásárolni Krisivel. Mire hazatértek én már teljesen kirúgtam magam. Nagyon virgoncan éreztem magam. Egész este rohangáltam, játszottam a fiúkkal. Gazdi meg is jegyezte, hogy mintha a doki azt mondta volna, hogy bágyadtnak kéne lennem. Én meg úgy viselkedtem, mint egy gyagyás kölyök kutya. Gazdianyu rá is kérdezett, hogy mi volt a fecskendőben, tán kávé? Most már szépen elpihentem, várom a hétfőt, amikor is kínjaim véget fognak érni a fodrászatban. Majd még arról is írok! Még az a szerencse, hogy most nem kell kopaszra vetkőztetni, mivel nem vagyok loncsos, lompos és bozontos, csak piszén pisze kölyök kutya! - ahogy egy régi mese szólt Hernádi Juci néni előadásában.

Nem az én napom...

Mit napom? Heteim! Kezdődött azzal, hogy a hó szépen, ütemesen elolvadt. Ezt kicsit bántam, mert jó volt a sok hó, de most még jobb, mert újra érzem a föld szagait. Teljesen úgy tűnt, itt a tavasz. 18 fok, finom, jó szagú szellő, és valami bizsergető napsütés. Az olvadás csak a bundámban tett némi kárt, ugyanis újra kezdődött a szekatúra a lábmosással. De, mint már említettem, a nasi azért mindig jókor jön a vegzálás után.

Folytatódott azzal, hogy Gazdiapu vére is megpezsdült a gyönyörű napsütéstől és lázas takarításba kezdett. Levi gazdival leszedték a karácsonyfát, elpakolták a díszeket, a fiúk meg betermelték a maradék szaloncukrot. Rájöttem, hogy a zseléset nem szeretem, így maradt nekik szép számmal. Aztán Gazdiapu nekiveselkedett a porszívózásnak. Nem tudom miért, de ezt az eszközt sosem fogom megszeretni. Hovatovább megszokni se! Gyűlölöm! Igazán megszoktam már a botmixert, a hajszárítót, a robotgépet, de a porszívó kegyetlen cucc! Azzal ki lehet kergetni a világból. Most is  - miután általános takarítás volt - nem tudtam hová bújni félelmemben, így bementem a fürdőszobába és a WC háta mögött  reméltem menedéket. Jobbról megkerültem és köré feküdtem. Mikor Gazdi meglátott szét röhögte a fejét, én meg csúnyán néztem rá és erősen lihegtem. Még fénykép is készült rólam, de a cenzúra letiltotta a közlését, mert ugye ott még koszos volt a föld, tekintve, hogy felmosni csak porszívózás után lehet. Így aztán kiadtuk Levigazdinak, hogy retusálja ki a koszt róla! Hahaha...

Tessék! Digitálisan fel van mosva!

Aztán. Mivel úgy tűnik, hogy itt a jó idő, be lettem jelentve a dokihoz teljes revizióra. Hogy ez mit jelent pontosan nem is tudom. Gazdi azt mondja, hogy teljes olajcsere, alváz ellenőrzés és rágószerv mustra lesz, de ő állandóan hülyéskedik. Viszont tartok tőle, hogy nem lesz kellemes és biztos kapok szurit is, de akkor visítani fogok, ezt előre kikötöm! És nem érdekel az új biléta sem! Tartsák meg maguknak! Kell a kutyának! Azaz, hogy az embernek!

Ráadásul a hétvégén még össze is kakiltam a fenekemen a szőrt, ami nem szokott előfordulni velem. Erre Gazdiapu kitalálta, hogy ez is azért van, mert el kell mennünk a fodrászhoz. Jézus Kutya Anyám! Hát ezek sosem pihennek? Lazíts máááá! Értem én, hogy a tavasz a megújulás időszaka, de miért engem kell piszkálni? Menjen a Gazdi a fodrászhoz! Igaz, rajta nem kell már túlórázni, azt a kevés haját, ami még van, egy erősebb huzat is leviszi! Akkor menjenek a Kisgazdik! Vagy menjen Gazdianyu! Vagy szépen kézen fogva így mindenki, csak engem felejtsetek már el! És ha mindez még nem lenne elég, beígérték a kullancs csöppeket is a végére.

Bár már csak ott tartanánk! 

Nem ette meg a kutya a telet

Persze hogy nem! Nem hülye az a kutya, hogy telet egyen, amikor számtalan finom falat figyel a tányéromban! Ezt egyébként arra mondják, amikor már úgy néz ki, mintha jönne a tavasz, de aztán mégsem. Na, most ez állt elő. Először hosszas hidegek jöttek, amitől a bundám jól megvastagodott. Gazdiapu el is kezdett szekálni a súlyommal. Mostanában Szalonnás Fifinek hív. Pedig nem is vagyok kövér! Na, jó! Van rajtam egy kis felesleg, de az a megvastagodott bunda miatt van, és azért, mert mostanában rövidebbek a séták, mert ugye nem csak én fázom. És a legfájóbb az egészben, hogy az mondja nekem, hogy kövér vagyok, akinek a súlya a fürdőszobai mérleg szerint ERROR!

Az is igaz, hogy jól is vagyok tartva. Gazdiapu továbbra is istenien főz, ami nem segít a fogyásban. Hát ki a fene tud koplalni egy jó paprikás csirke mellett? Viszont rájöttem, hogy a kivit szeretem. Mondjuk ez az össz vitamin forrásom, de legalább ez is valami! Füveket most úgy sem találok, tekintve azt a fél méter havat, ami takarja.

Amikor az orromat hókotrónak használom

A havat továbbra is jó heccnek tartom. Imádok futkosni a friss hóban, ilyenkor az orromat lerakom, és futás közben azzal túrom a havat. A kakilás okoz csak kisebb gondot, mert egyrészt nem találok szagokat, másrészt a szügyig érő hó a fenekem lyukát is fagyasztja, ami ugye nem segíti elő eme tevékenység zavartalan elvégzését. Ezért aztán kitoporgok egy kutyányi tisztást magam alatt és ott végzem a dolgom. Aztán, mikor hazaérek, a lábamra ragadt hógalacsinokat leszedegetem, szép, ballisztikus ívben kiköpködöm a takarómra és mikor végeztem, apránként megeszegetem őket. Rém jó móka!

Itthon amúgy minden rendben van. Őrzöm a házat rendületlenül, ami esetenként ugatással jár, de már magamtól tudom a leckét! Ha nem bírok csöndben maradni, jól kiugatom magam. Amikor Gazdi nyakán duzzadni kezdenek az erek, automatikusan büntibe helyezem magam, azaz a pokrócomra megyek és onnan morgok még párat. Amikor elmúlt a kényszer, újra előszedem magam és kezdődik az egész elölről. Gazdi jókat szokott nevetni rajtam, amint épp önszántamból állok a sarokba!

Visszatérve még a fogyókúrára. Imádok nasizni! Esténként a család nagy része összegyűlik a nagyszobai tévé előtt és mindenki rágcsál valamit. Gazdianyu csipszezni szokott, Gazdiapu vagy datolyázik vagy sajtot majszol, Krisi pedig tökmagot vagy pattogatott kukoricát eszeget. Na, most a félre értések elkerülése végett közlöm, hogy én mindet szeretem. Így aztán vitustáncot járok a három gazdi között, hogy valahonnan essen már le valami! Azt bátran kijelenthetem, hogy a leggyengébb láncszem a kisgazdi. Ő még arra is hajlandó, hogy megtisztítson nekem egy marék tökmagot! Gazdiapu sajttal lát el, Gazdianyu pedig - ha jó napja van - csipszet szokott adagolni a számba. Hála Istennek, ez addig folytatódik, amíg tart az esti film, így ha szerencsém van, akár órákig is! Rájöttem, hogy imádom a hosszú filmeket!

Ez az év is jól kezdődött!

Persze csak idézőjelesen.

Lassan újra fodrászhoz kell mennem

Az év első napjaira már nem is emlékszem, ugyanis eltrehánykodtam a napló írást. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy többször esett a hó. Ezt eleinte jó murinak tartottam, de rá kellett jönnöm, hogy gazdiék nem. Minden alkalommal, mikor hazatértünk a sétából át kellett esnem egy szörnyű tortúrán, hogy bejuthassak a helyemre. Jelesül lábat kellett mosnom. Ez úgy történt, hogy Kristóf gazdi a vödörben hozott meleg vizet, és Gazdianyuval neki estek az én összes lábamnak. Az első pár alkalommal nagyon féltem, mert a vizet én inkább csak innám - ha nem meleg -, de aztán rájöttem, hogy minden szekatúra után kapok egy jutalom nasit, ami azért jelentősen tompította fájdalmaimat, amik elsősorban lelki eredetűek voltak. Ma már csak röhögök magamon, mert annyira megszoktam a "hazaérés-nasit", hogy az előszobába érve azonnal leülök és várom a vödröt. Az utóbbi időben azonban olyan cudar hideg van, hogy hiába igyekszem sárba lépni, csak jeget találok, az meg nem zavarja gazdiékat.

Közben folyamatos szekálásnak vagyok kitéve az állandó ugatásom miatt. Gazdiapu már többször felsorolta, milyen eljárás eredménye képen csinál belőlem ágyelőt, ha nem fejezem be az állandó ijesztgetését. Arra ugyanis nagyon háklis, hogy amikor a számítógépe előtt dolgozik, én a háta mögött felüvöltök. De hát nem tehetek én róla, hogy reagálnom kell a külső ingerekre! Itt van például a tegnap reggel. Amint kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy a szomszéd házban dolgozó vízszerelők hosszú, vastag csöveket raktak le az udvaron. Ez persze vajmi kevéssé izgatott, de egy idő után, úgy vettem észre, hogy e szerkezetek támadó állásba helyezkedtek, és a lakhelyemet veszélyeztető magatartást tanúsítanak. Erre én kis morgással jeleztem, hogy esélytelenek, de ők csak tovább feszítették a húrt, aminek az lett a vége, hogy csúnyán, ám annál hangosabban fejeztem ki nem tetszésemet az üggyel kapcsolatban. Erre Gazdiapu igen mérgesen reagált, bár nem értem mi baja azzal, ha védem az ólamat. Annál is inkább, mivel ő is itt lakik. Furák ezek az emberek! 

Persze lehet, hogy Gazdiapu azért frusztrált mostanában, mert betojt a számítógépe. Az egyik éjszaka a monitor halt meg rövid, bár annál fájdalmasabb agóniával, nem sokkal később, meg az egész szerkezet megadta magát. Jelenleg a szervizben tartózkodik szerencsétlen eszköz, amit Gazdi nem nagyon tud tolerálni. És ha már itt tartunk! A laptop is dobott egy hátast a minap. Valami merevlemezpuhulása  volt, ami jó sok pénzt vett el a kajámra szánt büdzséből. Így most ehetem megint a bolti kosztot, amit pedig szívből utálok. 

Ez az ominózus pokróc, amire Gazdianyu szemet vetett

Tudom, hogy az emberi táplálék nem egészséges nekem, de én már csak Gazdiapu konyhájához ragaszkodom. Belátom, hogy a csülök pékné módra vagy a sült oldalas fokhagymával tűzdelve és majorannával megszórva nehéz eledel egy kis kutya számára, de erről nem kívánok lemondani! A húslevesben főtt csontokról és a füstölthúsos pasta carbonara-ról már nem is beszélve illetve vakkantva! Be kell látnom, hogy a gyors beilleszkedésem a családba elsősorban Gazdiapu főztje miatt történt. Bár eleinte igyekeztek elijeszteni mindenféle száraz eledellel meg konzerv kajával, de nem hagytam magam! 

Egyébként zajlik nálunk az élet. Gazdianyu a minap zokon vette, hogy nem engedtem este az ágyamra aludni, így elvonult nagy duzzogva az én pokrócomra, hogy ott tölti az éjszakát. Annyira megsajnáltam szegényt, hogy odaóvakodtam és addig puszilgattam, míg hajlandó volt az ágyamra feküdni, én meg elfoglaltam a pokrócomat. Így jár a kutya, ha beengedi az embert a házába!

Ui.: Most nincs új fénykép, mert a szerver ugye elhalt, de amint hazatér, ígérem, pótolni fogjuk a mulasztást!
Ui2.: Mint látható meggyógyult a gép!