Végre nyugalom!

Az elmúlt hét végre eseménytelenül telt el. Nem jutott semmi újabb szörnyűség Gazdiapu eszébe, hacsak az nem, hogy a nyári nyaralásról kezdtek beszélni Gazdianyuval.

Gazdiapu köti az ebet a karóhoz ( elnézést a profán hasonlatért), hogy a görög tengerpart valamely kis szigetén kéne nyáron tanyát verni. Gazdianyu nincs is ellene, csak az volt a kérése, hogy mivel elege van az ötcsillagos szállodák sivár luxusából, olyan helyre menjünk, ahol egy kis eldugott halászfaluban valóban lehet pihizni. Mivel én semmit sem tudok Görögországról, a tengerről, még kevesebbet egy szigetről, újra kérdőn néztem Gazdiapura, hogy magyarázza el ezt nekem. Ő az egyetlen ember, aki úgy tudja elmondani a dolgokat, hogy még én is megértem.

Valami ilyen hely az a görög sziget, én unatkoznék itt - asszem

Nos, Görögország ugyan olyan csóró ország, mint ahol most élünk, így aztán nem is akarok abba belemenni, hogy akkor minek innen elutazni. A tenger egy nagy víz, ami sokszor nagyobb, mint az általam ismert Velencei tó. Állítólag, nem lehet látni a másik partot. Én ugyan eddig sem láttam más partot, mint amelyiken mi pancsoltunk, úgyhogy ez se nagy változás! A sziget meg egy olyan föld, amit víz vesz körül. Nagy dolog! Az ősszel annyi pocsolya volt, hogy nem is láttam köztük a földet. Akkor meg minek izmozni? Miért nem jó nekünk a Velencei tó?

Na de most jön a csavar! Itt vesztettem el végképp a fonalat és ásítottam pofán Gazdiaput. Azt mondja, hogy az a víz nem iható, mert sós és abban élnek azok a halak és rákok, amiket én imádok megenni. Na már most! Ha a víz nem iható, akkor a benne élő állatok kijárnak a partra inni? Akkor meg minek élnek a vízben? Azt hiszem gazdi átvert egy kicsit! Ráadásul oda csak repülővel lehet menni, ami egy nagy madár, ami lenyel bennünket és amikor megérkeztünk újra kibüfög. Hát azt hiszem én ezt kihagyom! Inkább a panzió! Ha már mindenáron... 

Ja! A múltkor hallottam: 

Két rák nézi a parton a naplementét. Az egyik nagyot sóhajt, majd rágyújt. Mire a másik: Dobod el rögtön! Még embert kapsz tőle!

Más. Vasárnap Gazdiapu füstölt csülköt főzött. E jeles alkalomból többször is megfordultam a konyhában, mert az orrom kivezérelt. Teli tüdővel szippantottam be a gőzölgő csülök mámorító illatát. Mikor aztán kész lett kaptam egy kis, vézna csontot belőle. Nem tagadom, kissé csalódott voltam, de azért nem adtam volna senkinek a világ minden kincséért sem! Krisi megpróbálta ugyan elvenni, de csúnyán rendre utasítottam, és felhívtam a figyelmét, hogy mivel játsszon! Bánatosan rágcsáltam a jó szagú szilánkot, de mivel szomjas lettem, kibaktattam - persze megfelelő óvintézkedések megtétele után - a konyhába inni, és ott várt egy hatalmas cupák a tányéromban!

Séta után édes a pihenés

Mikor megpróbáltam kikapni, Gazdiapu agyon röhögte magát, mert nem számítottam rá, hogy a csont van vagy egy kiló! Az izmaim kidagadtak a nyakamon, mire becipeltem a szobába. Biztos mókás lehettem, mert ilyen jóízűen rég hallottam gazdit nevetni! Aztán agyon lettem dicsérve, mert szétharapdáltam a sípcsontot. Nem tudom miért olyan nagy szám ez, de gazdiék azt mondják, hogy még sosem volt olyan kutyájuk, aki kettéharapott egy ilyen csontot. Hát most van! Legyenek büszkék rá! Gazdianyu meg is jegyezte, hogy nem szívesen haraptatná meg magát velem. Ezen kicsit megsértődtem, mert sosem harapnám meg őket! Nem én! Na mindegy!

Viszont a hétvégén jó nagyot sétáltam Gazdiapuval, megint olyan helyen jártunk, ahol eddig még nem, de olyan szép idő volt, hogy egyáltalán nem bántam. Végre itt a tavasz! Mondtam már mennyire szeretem ilyenkor a szagokat? Csak az rontja a kedélyem, hogy újra előkerültek a nyűves macskák is, brrrrr!