Az történt ugyanis, hogy Gazdiapu lebetegedett. Ez kicsit összekuszálta a napirendemet, de hamar hozzászoktam. Reggel Gazdianyut cipeltem le sétálni, délben Krisi, este Levi volt az áldozat. Úgy háláltam meg a törődést, hogy juszt se kakiltam nekik. Három napig kitartottam, aztán a negyedik reggel már nem bírtam tovább, odatettem egy csomagot Frédi barátom kerítése mellé - csak hogy érezze a törődést. Aztán csütörtök délben már újra Gazdiapuval mentünk sétálni, amikor is jól megkönnyebbültem.
Mára visszaállt az eredeti felállás. Reggel végre Gazdiapuval sétáltam. Délelőtt aztán megint menni kellett. Nem értettem a dolgot, mikor kérdőn néztem Gazdira, ő csak sejtelmesen mosolygott. Ekkor kezdtem érezni, hogy ez már megint nem az én napom. Ráadásul megláttam a szájkosarat a póráz végéhez csatolva, akkor már tudtam, hogy nem lesz könnyű napom. Buszra szálltunk, amit nem szeretek, majd jó nagyot sétáltunk, amit viszont szeretek. Arra mentünk, mint a nyáron, mikor Velencére utaztunk pancsizni. Gondoltam is, ezek nem normálisak: szép idő van, az tény, de fürdeni ilyenkor!??? Aztán egyszer csak megérkeztünk a doki bácsihoz. Kedves embernek látszott, nem éreztem feszélyezve magam a rendelőben. Aztán megkaptam a szurimat - de nem is szóltam semmit, az előzetes várakozás ellenére sem. Kaptam még valami bogyót is, amit reggel májkrémbe ágyazva kell bevennem - ami nem is okozhat gondot. Én azért gondoltam még Maci sajtra, virslire, és sok másra, amivel bevenném azt az izét. Nem is értettem pontosan, azt hiszem a féregnyúlványom ellen kell a cucc. Állítólag ez majd kihajtja belőlem! Pedig én azt sem tudtam, hogy van olyanom! Hosszasan beszéltek még kullancsokról meg egy csomó mindenről, ami nem igazán kötött le, kissé elbágyadtam ugyanis. Miután ott hagytunk egy rakás pénzt, végre kikerültünk az utcára és hazafelé tartottunk. Megvártuk a buszt, de Gazdiapu ingerült lett a sofőr miatt, aki nem akart felengedni bennünket. Olyan busz jött, ahol csak elől lehet felszállni, hogy lássa a vezető, hogy van-e jegyünk. De Gazdi nem akart a tömött buszon az első ajtótól végig cipelni a középső kapaszkodóig, ahol lehet kutyának is utazni, ezért a leszállóknak fenntartott ajtón szálltunk fel, erre a vezető a hangosbemondón keresztül utasította az én gazdimat, hogy szálljunk le és az első ajtón ismét fel. Szót is fogadtunk, de hogy miket sziszegett Gazdiapu a foga között, azt csak én hallottam meg. Ezt most inkább nem írnám ide! Aztán, mikor végre az első ajtón felszálltunk, közölte a közeg, hogy addig nem megyünk sehová, amíg fel nem veszem a szájkosarat. Mert olyan vadállat vagyok, ugye? Pedig olyan képet vágtam, mint aki kettőig se tud számolni. És most jutott eszembe, hogy tényleg nem tudok!
Gazdiapu ekkor már hangosan is kifejezte nem tetszését, én meg amint elindultunk, le is vettem a szájkosarat. Utálatos egy fazon volt, egyetértek Gazdival. Ha tehettem volna, bizony jó nagy darabot kanyarítottam volna ki a gatyájából! Mire hazaértünk el is felejtettük a dolgot. Jó nagyot ittam, mert a sok izgalomtól kiszáradt a szám, aztán lefeküdtem az erkélyen, hogy kipihenjem magam. Gazdiapuék elmentek bevásárolni Krisivel. Mire hazatértek én már teljesen kirúgtam magam. Nagyon virgoncan éreztem magam. Egész este rohangáltam, játszottam a fiúkkal. Gazdi meg is jegyezte, hogy mintha a doki azt mondta volna, hogy bágyadtnak kéne lennem. Én meg úgy viselkedtem, mint egy gyagyás kölyök kutya. Gazdianyu rá is kérdezett, hogy mi volt a fecskendőben, tán kávé? Most már szépen elpihentem, várom a hétfőt, amikor is kínjaim véget fognak érni a fodrászatban. Majd még arról is írok! Még az a szerencse, hogy most nem kell kopaszra vetkőztetni, mivel nem vagyok loncsos, lompos és bozontos, csak piszén pisze kölyök kutya! - ahogy egy régi mese szólt Hernádi Juci néni előadásában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése