Urbi et Orbi

Ma ebéd után kaptam pár falatot a sült oldalasból. Főleg csontokat, de volt közte egy-két méretesebb falat is, amit Gazdiapu nem tudott már megenni. 

Általában odavagyok az ilyesmiért, meg is ettem a konyhában annyit, amennyit csak bírtam, de a maradékot nem mertem a tányéromban hagyni - még megeszi valaki, amíg nem vagyok ott! Az, hogy azért kaptam, mert nem kell senki másnak, nem jutott eszembe, mivel én csak egy kutya vagyok, nem filozófia professzor. Azt viszont logikusan tudtam, ha ott marad, lába kél  cuccnak. 

Így aztán a számba rejtve becipeltem a nappaliba a legnagyobbat, hogy szem előtt legyen. 

Igen ám! De nem tudtam letenni sehova, mert semmi nem tűnt eléggé biztonságosnak. Első lépésben a szőnyeget szemeltem ki, mint biztos pontot, de amint letettem és hátraléptem, rájöttem, itt nagyon szem előtt van. Aztán a vackomra cipeltem, de azt azonnal tudtam, hogy ott sincs jó helyen, mert akkor hova fogok feküdni? Így megpróbáltam a pokrócommal betakargatni, de megint csak ugyanaz történt, nem volt hova feküdnöm. Darabig hangos méltatlankodás közepette járkáltam a lakásban fel s alá - értsd sírtam kínomban -, hogy milyen helyre kerültem? Az egész lakás parkettázva, a kinti helységek kőlappal burkolva. Hát hova a nyavalyába ássam el a felesleget?

Az ágy vonzó lehetőségnek tűnt, de miután ezt már egyszer eljátszottam, elvetettem, mint alternatívát. Még a kezdetekkor Gazdianyu párnája alá tettem egy kincsemet, azóta erről inkább lebeszélem magam. Mit mondjak? Nem voltam túl népszerű, mikor rájött! Végül keserves képpel a szőnyeg mellett maradtam, de nem hagytam magára kincsemet egy pillanatra sem.

Csakhogy közben megérkezett Nagykisgazdi, akinek illett örülnöm, addig viszont egyedül kellett hagynom a cupákot. Hűűű! Leizzadtam, mire visszamentem, de ott vigyorgott érintetlenül a szőnyegen! Lehuppantam mellé, és bárkit megmorogtam, aki csak közelített felé. Ezen Gazdiapu meg is sértődött, mert azt mondta, hogy nem azért adta, hogy most meg visszavegye. De azért jobb a békesség! Én rendületlenül őriztem.

Levi és Gazdiapu leültek beszélgetni, velem nem is törődtek - szerencsére, mert az idegeim igen csak fel voltak spannolva. Kis idő múlva azonban sötét, nagyon sötét fellegek kezdtek kialakulni felettem. El jött a séta ideje. Na már most: vagy itt hagyom a kaját, megkockáztatva, hogy Levi fölzabálja amíg távol vagyok, vagy magammal viszem. Hát nem tudtam dönteni! Gazdi már az előszobában várt a póráz rám eső végével a kezében, én meg mint Machbet őrülési jelenetében ide-oda rohangáltam a csont és a póráz között. Nem tudtam dönteni. Gazdi egyre cucisabban hívott, Levi meg hanyatfekve röhögött dilemmámon vagy a viselkedésemen. Végül ennyi emberi gonoszság láttán, úgy döntöttem, még is csak magammal viszem a kis drágámat. Gazdihoz sorjáztam, számban a dologgal és hagytam, hogy felkantározzon.

Kimentünk a lépcsőházba, de ott sem találtam alkalmas búvóhelyet egy ilyen értékes leletnek. Az udvar következett, de ott sok a macska. Nehogy már egy rühes dögé legyen egy óvatlan pillanatban az én csontom! Jött az utca. Gondoltam, kivárom, hátha a futtató felé megyünk, mert ott tudok egy rakás jó helyet a zsákmánynak. Mikor odaértünk, erősen jobbra húztam a Gazdit, hogy vegye már észre magát, de fennhangon közölte, ott most nagy a sár. Igen, igen! Tudom! Azért akarok odamenni! De csak nem vette az adást!

Közben pisilnem kellett - számban a csonttal. Volt már valaki, aki teli szájjal végezte a dolgát? Nem öröm, elárulhatom! Nem tudok pisilni, szagolni és csontot rejtegetni egyszerre. Igen kiművelt kutyafő vagyok, de erre nézvést nem kaptam kiképzést. Hiába! Nem gondolhatok én se mindenre! 

Végre beértünk az erdőbe! Nem mintha ott nem lett volna sár, de hagyjuk! Mégis csak az én bundám fehér, nem a Gazdié. De ezen most nem filozofáltam! Találtam egy alkalmasnak látszó helyet az egyik fa alatt és szép, óvatos mozdulatokkal gödröt ástam, majd belepottyantottam az értéket. Igen helyre kis lyukat gyártottam, nagyon tetszett nekem. Aztán óvatosan betakargattam kevés földdel, majd rekultitatív jelleggel avart szórtam rá. Oly annyira meg voltam elégedve magammal, hogy vidáman lépdeltem a továbbiakban Gazdiapu oldalán. És, hogy mennyire jó munkát végeztem, mi sem bizonyítja jobban, hogy hazafelé már én sem találtam meg a helyet!

Jézusom! Mi lesz most a csontommal??? Hát így mutattam meg a városnak és világnak, hogy nekem mim van! Volt?! Majd az esti sétánál kiderül! Addig a frász kerülget!