Húsvét - újra

Ilyen voltam...

Gazdiapu figyelmeztetett, hogy már egy éve boldogítjuk egymást. Bizony, bizony. Most, hogy így említi, valóban. Egy éve, hogy megjelentem az életükben, vagy ők az enyémben? Ez nézőpont kérdése. Már sok mindenre nem is emlékszem, ezért végig olvastattam Gazdival eddigi bejegyzéseimet, csak a memória frissítés okán. Emlékszem, milyen rettegve léptem be a lakásba, milyen furcsa volt minden számomra. Új szagok, új környezet, új érzések - régi félelmek. Emlékszem, amint az első este bekakiltam, mert még nem tudtam kifejezni magam érthetően, aztán emlékszem a finom húsvéti sonkára, amit az asztalról ettem meg, ezzel nagy bánatot okozva Gazdinak. Emlékszem arra, hogy egy csomó dolgot meg kellett tanulnom, például, hogy nem fekszünk Gazdianyu párnáján, hogy a papucsok lábbelik, nem szájbelik, hogy az asztal az ember területe és így tovább. Ha ugatok magamtól megyek büntibe, a lépcső tetejéről nem katapultálok, megvárom a "mehetsz" utasítást, leülök az utcasarkon, nem akarok mindenáron nagyobb darabokat kikanyarítani a nekem nem tetsző járókelőkből, ámbár az ugatásról nem tudok leszokni. Utálom a macskákat is, illetve nem is tudom, mert eddig még egy sem várta meg míg odaérek. Lehet, hogy őket szeretem? Ez a helyzet a mókusokkal is, ráadásul ők még dióval is megdobálnak alkalmanként. 

Amikor Gazdi dolgozik...

Szeretem az erdőt körülöttünk - még ha mocskos is, szeretek a napon sugárzást gyűjteni az erkélyen és szeretem az esőt ( ha nem zuhog, csak csendesen szemerkél), szeretem a havat, szeretem a friss virágillatot, az eső áztatta erdőt, a haverokat ( Benji, Dana, Frédi, Füles), a Mancit nem szeretem, de a többi kutyus az mind haver! Van néhány szomszéd, akit szintén nem csípek, de vannak, akikkel semmi bajom. 

És nagyon szeretem a Gazdikat! Gazdianyut, akivel meg kellett küzdenem Gazdiapu szívéért és néhány szabály kapcsán, de mára már nagy a lamúr köztünk, Kiskisgazdit, aki úgy ki tud hozni a sodromból, ahogy senki más, Nagykisgazdit, aki néha csak mellém telepszik és csöndesen simogat, és persze Gazdiaput. Ő, aki enni, inni ad, főz nekem (is), sétáltat, lesi minden gondolatom. Vele szeretek játszani, rágcsálni a kezét, de az is jó, amikor csak hozzám bújik, valami csacskaságot suttog a fülembe és megpuszil. És ezt naponta többször is megteszi, hiszen itthon van velem. Sokat sétálgatunk, boltba járunk, de néha egyedül hagy, ilyenkor kicsit nyüszögök, de nagyon várom haza. Aztán van, amikor kicsit megsértődök, ilyenkor durcizom, nem megyek, ha hív, de nem bírom ám sokáig! Végül is ő a falkavezér! Meg a többiek is - azt hiszem. Mindent egybevetve, az az érzésem jó helyre keveredtem és remélem Gazdiknak is ez a véleményük! 

És most! Hát nem látszom bolDOGnak??

Már nem emlékszem mi is volt ez előtt - időszámításom előtt. Már minden olyan természetes. És a legjobb - szeretek szeretni! És van kiket. Van kire számítanom és ők is mindenben számíthatnak rám! Ide aztán be nem jön senki! Még az se, akit a Gazdi beengedne! Hogy is ne! Ő nem tudja eldönteni, ki is a jó ember! Képes lenne még a postást is beengedni! Naaa neee! Azért ezt ugye nem hagyhatom, bár a kapott pénzt mindig megszagolom és jónak ítélem, de azért a postás az még is csak ellenség. 

Remélem az egy éves jubileumunkat megünnepeljük valami finomsággal. Ahogy a Gazdit ismerem, ő már tudja is mivel lepjen meg. Ugye gyertya is lesz rajta? Lécci, lécci, lécci!