Tanulni, tanulni, tanulni...

Valamiért Gazdiapu úgy gondolja, hogy sötétben nem látok tökéletesen. Fogalmam sincs honnan veszi ezt a butaságot. Talán onnan, hogy a múltkor hosszasan inzultáltam a kerti játszótéren a libikóka fekete gumibakját, persze csak távolról, nehogy letámadjon. Így utólag is az a véleményem, hogy ilyen perspektívából teljesen fekete macskának látszott, amiről köztudott, hogy felettébb utálatosak egy vadászebnek.

Aztán volt még egy incidens, amikor a homokozó padkáján felejtett markológépet támadtam teljes odaadással, míg ki nem derült, hogy az sem az, aminek látszik. Ezért aztán esténként, a séta közben Gazdiapu szemináriumot tart nekem, arról, hogy ha nem látok, akkor bízvást gondolhatom, hogy este van. Ilyenkor bátran hagyatkozzam az orromra, hiszen fennen hirdetem magamról, hogy rettenthetetlen vadász vagyok. 

Csak hogy ha az orrom odaér, akkor már bele is lehet harapni, tehát jobb az óvatosság! Gazdi ugyan kotorék kutyának gondol, de a kotorékba csak akkor megyek be, ha azt a Kisgazdi pokrócból alakítja ki az ágyon és biztosít arról, hogy sehol egy róka, borz vagy egyéb ellenséges egyed. Viszont állandóan újabb és újabb ellenségeket tudok kiszimatolni.

Figyelni nagyon tudok

Most például a Gazditól kapott takaró a fő ellenségem, akivel szemben kemény fellépés javasolt. Ebből kifolyólag a jó szagú takaró - melyen egész nyáron heverésztem - mostanra erősen megviselt állapotba került, több lyukkal rendelkezik, mint egy svájci sajt. Nem tudom miért, de időnként muszáj vagyok rongyokat rágcsálni. Lehet, hogy ez kórós dolog? Remélem ezért nem kell hívni a tévés kutyadokit! De hát mindenkinek van egy kis defektje. Így nekem is.

Viszont, mióta itt vagyok, sok mindent tanultam. Megtanultam, hogy nem alszunk Gazdianyu párnáján, megtanultam, hogy ha kajáért esedezek, akkor le kell ülni és az sem baj, ha mindjárt pacsival nyitok, tudom, hogy mikor kell ébreszteni a családot, jelzek, ha szól a telefon és számos más hasznos dolgot is tudok.

Csak azt nem tudom, hogy hogyan lehetnék bátor kutya. Lélekben nagyon erős vagyok és testileg se maradok le senki kutyája mögött, de fejben dőlnek el ezek a dolgok. Drága Gazdi! Hogyan kell fejre gyúrni? Hogy a bennem, magamról kialakított képnek meg tudjak felelni és ti is büszkék legyetek rám!

Gazdiapu, te azt szoktad mondani, hogy a korral megjön a bölcsesség is. De én türelmetlen vagyok!

Én már most szeretnék mindent tudni - csak most még hagyjál kicsit aludni!

Moralizálok

Itt fekszem Gazdiapu mellett, a fejem zsong, félig már alszom is ahogy a billentyűzet ütemes klaffogását hallgatom, de még félálomban gondolatok kergetik egymást a fejemben.

Hétköznap délelőtt van, odakint gyönyörűen süt a nap bár már az erkélyen hűvös van, idebent finom meleg és nyugalom honol. Olyan dolgok keringenek a fejemben, amik valószínűleg nem kutyához méltók. Éppen az esték jutottak eszembe. Mikor Gazdianyu hazaér a munkából és kifacsarva meséli a nap történéseit. Gazdiapu közbe-közbe vet egy-egy gondolatot, amit az interneten olvasott, vagy a híradóban hallott.

Én ilyenkor félrevonulok és hallgatom őket. Próbálok a hangulatukhoz igazodva hol rájuk mosolyogni, hol horkantok egyet, hol meg igyekszem láthatatlanná válni. Rájöttem, hogy nem csak én vagyok kibogozhatatlanul keverék - bár a terrier vérre büszke vagyok. Az emberek is ugyanilyen keverékek. Az ösztöneik bennük is munkálnak, úgy mint becsület, munka szeretet, család szeretet, hazaszeretet és így tovább. Csak... Mindig jön valaki, akinek a kezében ropi vagy sós mogyi van és ilyenkor az elvek és a szilárd jellem azonnal bukásra áll. Mint nálam. Hiába tudják, hogy mi lenne a helyes, mit kéne tenni, akár az életük árán is meg kéne védeni elveket, de az a fránya nasi! Mindent összekuszál. Rögtön pitizni kezdenek, a farkukat csóválják, elveiktől idegen dolgokra lehet rávenni őket, csupán a jó falat felmutatásával.

Lehet valaki akármilyen jó pedigrével rendelkező, lehet vadász vagy terelő, lehet házőrző vagy medveölő a mézesmadzag hatására visszavedlik egy silány keverékebbé, hogy ne mondjam korccsá. Gazdiapu szokta mondogatni, hogy ez jellem hiba. Igen. De akkor mi a jellem? Napi sok órában az emberek csak ezekből a hibákból élnek. Minél hibásabbak, annál jobban! Látom a környéken, ahol lakom. Itt a legtöbb ember agresszív, pökhendi, ostoba és durva másokkal. Azt hiszi, hogy ő valami nagyon különleges fajta. Különleges is. Csak a jellem nem erőssége. Persze nekem is csöndben kéne lennem, hiszen oly nagyra vagyok a terrier véremmel, a kotorékságommal, de nem merek közel menni a vélt vagy valós veszedelemhez, csak messziről, sok esetben hátulról ugatom meg.

Sokszor eszembe jut, hogy ha valami érné a gazdimat a védelmére kelnék-e? Vagy  megint csak távolról mernék bátor lenni? Onnan csaholnék dühösen? Belegondolni is félek, hogy egyszer valósággá válik és színt kéne vallanom. Tudom én, az elvekkel tisztában vagyok, de a gyakorlat! Áldoznám-e az életem valakiért vagy valamiért?

Csak azt remélem, hogy soha ki nem derül, hogy jellemtelen, gyökértelen és életképtelen vagyok. Jézusom! Most jövök rá, hogy elindultam az emberré válás útján. Mert kutya létem az önzetlenség, az odaadás és a hűség piedesztáljára emel, de látom a gazdit, érzem a szagát és látom a kezében a töpörtyűs pogácsát. Azonnal kipattant a szemem, odasomfordálok, farkam billegtetem, elfelejtettem mindent, amit eddig gondoltam és csak a pogi lebeg a szemem előtt. Édes gazdám! Én úgy szeretlek!

Hidd el, meg is hallnék érted, csak azt a darabot ejtsd el véletlenül!

Zseni vagyok

Legalábbis Gazdiapu szerint. Ezt azért kicsit túlzásnak érzem, de lehet benne valami!

Nagykisgazdi - őt nagyon szeretem

Mostanában sokat vagyok egyedül. Nem bánkódom miatta különösebben, mert legalább kialszom magam. És különben is, olyan jó örülni mikor Gazdiapu hazatér. Ilyenkor mindig odarohanok hozzá és úgy csóválom a farkam, hogy majd' szétesem. Gazdiapu lehajol és magához ölel, én megpuszilgatom a fülét, ő megsimogat, megvakargatja a nyakamat és a fülemet, aztán megdögönyöz. Hát már ezért megéri egyedül lenni kis időre.

Nem szokott ugyanis hosszabban magamra hagyni. Maximum 2 órácskára, ami épp elég az alváshoz. Valami népszámlálási bizniszben nyomul, ezért e sok magány. Van neki egy nagy doboza, Abban hozott haza egy csomó papírt. Mikor elmegy itthonról a dobozt felrakja a konyhaasztalra, a papucsokat meg belepakolja, hogy ne tudjam megrágcsálni.

Nem régiben volt egy kis összetűzésünk Gazdianyuval, mert mikor valaki elmegy itthonról én összeszedem a papucsát és a vackomra viszem, ahol aztán alaposan megszeretgetem. Viszont ez nálam azt jelenti, hogy alaposan összenyalom és ha már olyan jó szaga lett, hát meg is csócsálgatom. Na, Gazdianyu papucsa sem volt kivétel, ezt nehezményezte, ki tudja miért.

Szóval, Gazdiapu a pakolás után nyakába akaszt egy tatyót, és azzal ballag népet számlálni. Azt én ugye nem tudhatom, hogy ez mit is takar, de amikor hazajön, isteni új szagok vannak rajta: pörkölt, kávé, kutya, esetenként macskaszag is. Ezeket mindig leszagolom róla, amit hahotázva szokott nyugtázni. Valamelyik nap például a nadrágja fenekének volt átható macskaszaga. Jó móka volt, amikor megpróbáltam eltüntetni ezt a bűzt. Fél óráig küzdöttünk egymással, miközben jókat nevettünk birkózás közben. Most már figyelem, amikor öltözik és meg tudom különböztetni a séta öltözködést a menős öltözködéstől. Ha menősen öltözködik, akkor odamegyek a dobozhoz és megböködöm, jelezve, nehogy itt felejtse, tegye az asztalra.

Tegnap délután lesétáltunk a postára. Szeretem ezeket a létszám feletti sétákat, mert ilyenkor nem a megszokott, unalomig ismert úton megyünk, hanem olyan helyeken, ahol addig nem, vagy csak ritkán jártunk és ilyenkor tudok új hírekhez jutni. Igaz, gyorsolvasónak kell lennem, mert ilyenkor Gazdiapu nem szeret megálldogálni. Szóval tegnap, mikor jöttünk haza a postáról meghallottam, hogy szól a telefon. Felismertem Gazdianyu csengőhangját, de Gazdi nem hallotta. Kis idő után megálltam előtte és ránéztem. Láttam rajta, hogy nem érti mi bajom, ezért odamentem a nadrágzsebéhez és az orrommal megböktem. Ekkor jött rá, hogy mit is akarok. Végre felvette a telefont és én nagyon büszke voltam magamra. Erre mondta Gazdi, hogy zseni vagyok. Rettentően jól esik az elismerés, de azt hiszem ez mégsem az én eszemet minősíti, inkább az ő hallását. De jó, nem bánom, ha zseninek tart, ám legyen! Én elviselem!

Ősz van

A kedvenc fügefám alatt

Tegnap séta közben hallottam, amint a Gazdi meg egy másik a tüzelésről beszélgettek. Azt taglalgatták, hogy bizony, itt az ideje. Nem értem! Érzem én, hogy reggelente hűvösebb van, meg éjszaka már nem lehet az erkélyen aludni, mert a Gazdi szerint lefagy a fülem, de azért olyan hideg még nincs, hogy tüzelni kelljen! Persze Gazdiapu nagy nevetve mesélte a fiúknak a séta után, hogy én milyen ábrándos képpel szagolgattam egy fűcsomót, mintegy fél órán keresztül. És bizony, ha tudnám mi a szerelem, most biztos beleesnék. Látom ám az én Frédimen is, hogy valahogy megváltozott. Ő is homályos szemekkel szokott várni reggelente a szokott helyen, és tegnap reggel még valami furcsát is észrevettem ott hátul rajta. Miközben szagolgatott, valami megváltozott. Persze én nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, hiszen én biztosan kimaradok ebből az elmebajból. Azt azonban látom, hogy a többiek hogy megváltoztak. Mindenki sokkal ingerlékenyebb, hamarabb felfortyan, a lányok csavargatják a farkukat, a fiúk meg sokkal erőszakosabbak. Az a baj, hogy én is idegesebb lettem. Az okát nem tudnám elárulni, de tény, hogy éjszaka nem tudok aludni, tegnap már megint múlhatatlan vágyat éreztem, hogy a cipők között csináljak vackot magamnak és a gazdiékat kikergetem a világból a nyugtalanságommal. Nem bírok a fenekemen megmaradni. Állandóan sétálhatnékom van, mostanában még délben is, ami ugye az én esetemben igen ritka. Szegény Gazdiapu tegnap is négyszer vitt le, azt hitte a kis buta, hogy menten összerondítom a lakást, de nekem nem kellett csinálnom semmit, csak olyan jó szagok vannak lenn. Persze, hogy ne lógjon ki a lóláb, azért mindig kinyomorítottam egy kis pisit magamból.

Sokkal érdekesebb, mint a sípolós

De aztán az esti séta! Ilyet még nem éltem. Hazafelé bandukoltunk, már benn a kertben, amikor észrevettem valamit az avar között. Rögtön vadász pózba merevedtem, a bal első láb fenn, a farok mereven és egyenesen hátra, fül kihegyezve. A valami megmozdult, én meg rárontottam. Szerencsére vagy fél centire előtte lefékeztem, mert kiderült, hogy egy sün. Na nem a sípolós fajtából és főleg nem rózsaszín, viszont fenemód szúrós. Na! Nekem sem kellett több. Azonnal elfelejtettem a fűcsomókat, a Frédiket, csak az ösztön, a vadász ösztön dolgozott bennem. Hozzáérni azért nem mertem, de jól megugattam és amikor megmozdult, a lábammal odakaptam, erre megállt és összegömbölyödött. Olyan volt, mint egy távirányítós kis játék. Ha megmozdult én megállítottam, ha én nem mozdultam, akkor kidugta a kis fejét és megpróbált elinalni előlem, a nagy és félelmetes vadász elől, de én minduntalan megmutattam, ki is a teremtés koronája! Aztán Gazdiapu mondta, hogy hagyjam békén, mert egy hasznos kis jószág. Azért azt nem hittem, mert hasznosnak itt vagyok én, ő már csak azért lehet, hogy nekem legyen mire vadásznom. Az tény, hogy jó móka volt! Ráadásul itt a mókus szezon is. A konyhaablakból láttam, amint az ablak előtti fenyőn kergetőztek a botor jószágok, de majd ha újra kijutok!

Még mindig az ugatásról

Ma reggel séta közben megláttam valamit a fűben. Gyanúsan lapult és tegnap még nem volt ott, tehát joggal gondolhattam, hogy valamiféle fondorlat van a dolog mögött.

Már jó messziről kiszúrtam, mert én rendkívül éber eb vagyok. Azonnal vadászpózba merevedtem, és óvatosan, lépésről-lépésre cserkésztem be. Mikor már csak pár méter választott el tőle nagyon haragosan megugattam. Minden dühömet beleadtam, az egész testem remegett, az adrenalin szintem mérhetetlen magasba szökött, a hátamon felborzoltam a szőrt és a füleimet is rendesen hátracsaptam és úgy üvöltöttem a cuccal.

Gazdiapu eleinte csak nevetett, aztán meg leszidott, hogy milyen gyáva kutya vagyok. De nem úgy van az édes gazdám! Ez nem gyávaság! Ez prevenció! Már jó előre jelzem neki, hogy itt jön egy komoly véreb, aki, ha kell, élete árán is megvédelmezi az őt sétáltató gazdit. Így veszem elejét az esetleges, és mindenképpen indokolatlan támadásnak. Gazdi azt mondja, hogy előbb tán menjek oda és érdeklődjem meg ki fia-borja is az a dolog. Szagolgassam meg és ha még mindig úgy gondolom, hogy fenemód veszélyes a testi épségemre, esetleg a velem sétálgató emberre, netán az egész kerületre, akkor és csak akkor kezdjek zenebonába. Csakhogy akkor már késő, kedves gazdám!

Ez bizony filozófiai kérdés. Pontosan olyan, mint a félig üres, félig tele pohár kérdése. Mert ugye, a pesszimista úgy látja, hogy a pohárban már csak alig van víz, tehát az már félig üres. De az optimista ezzel szemben mély meggyőződéssel vallja, hogy hál' Isten, még félig van, tehát nincs miért aggódni. Na látod gazdám! Én úgy gondolom, hogy lett-légyen az a valami bármi, inkább bátran elejét veszem a későbbi konfliktusnak azáltal, hogy minden tekintélyemet latba véve ráüvöltök.

Mielőtt a két üres sörös doboz támadásba lendülne.

Rend a lelke mindennek

Egy magamfajta kutyusnak kellenek igazodási pontok. Tudnom kell, hogy mikor mi következik a napirendben, ez a záloga az együttműködésnek gazdi és kutyája között.

Kissé tanácstalan vagyok

Nálunk ez valahogy nem akar kialakulni. Áprilisban, mikor idekerültem, volt a családomnak egyfajta ritmusa, amihez igyekeztem alkalmazkodni. Reggel Gazdianyu nyitotta a napot fél hat körül. Kinn üldögélt a konyhában és kávézgatott, meg cigizett. Elmagyarázta, hogy ő ilyenkor éledezik, tehát ne zavarjam meg e közben, ilyenkor készül fel ugyanis fejben a napi teendőkből. Hogy zökkenő mentes legyen a dolog, én nem is zavartam meg, inkább a jó meleg helyére telepedtem az ágyban Gazdiapu mellé.

Aztán lassan a fiúk is elkezdtek szállingózni. Közben Gazdiapu is felkelt egy kis időre, amíg elkészítette a család tápját, majd, hogy ő se zavarja a reggeli nyüzsgést, gyorsan visszabújt mellém az ágyba. Így vártuk meg míg a többiek elmennek munkába, iskolába.

Mivel Gazdiapu eléggé lusta, na meg, hogy ne szokjak a hajnali sétához, visszaaludtunk még egy órácskát. A reggeli séta ideje nyolckor van, vagy kicsit később, ez már tőlem függ. Van, amikor nekem sem akaródzik felkelni, de fél kilencig mindenképpen megejtjük a dolgot. Utána Gazdiapu engem is megetet, megitat, majd miután ő is megreggelizett, elkészíti a kávéját és leül a számítógép elé. Én ilyenkor elszenderedek az egész éjjeli műszak után, mikor is teljes figyelmemmel a család javainak és álmának védelme az én reszortom.

Sajnos a konfliktusok abból adódnak, hogy  én komolyan veszem ezt az önként vállalt feladatot, és ha ilyenkor valaki közelít az emeleten, én azonnal jelzem neki, hogy eltévedt. Persze nem farokcsóválással, azt úgy sem látná az ajtó mögül, hanem kieresztem a hangomat, nehogy kétségei legyenek. Igen ám! Én ilyenkor védem a gazdik álmát, csak sajnos ők meg felébrednek és mindenféle válogatott csúfságot vágnak a fejemhez. Ők azt akarják, hogy csendben őrizzem a házat, de hát úgy meg honnan tudja az a fránya betörő, hogy ne törjön be?? Ez nekem bonyolult!

Na meg amikor békésen figyelek az erkélyen, és látom, hogy egy nyavalyás macska ólálkodik odalent! Hát ki tud olyankor nyugton maradni? Én biztosan nem! Én vadászkutya vagyok vagy mi?! Nekem el kell kapnom a galád állatot, de ha már ez nem megy, legalább üzennem kell neki, hogy ha lemegyek megnézheti magát! Hát ilyenkor sem vagyok népszerű itthon, az szent!

Pedig én úgy igyekszem! Én annyira szeretek itt lenni! Végre úgy tudom lehajtani a fejem, hogy nem kell állandóan félnem, nem vagyok egyedül és mindenki olyan kedves velem! Ha nem ugatok! De tessék megérteni! Nekem ösztöneim is vannak, amiket nem tudok minden esetben kontrollálni! Igyekszem, igyekszem, de néha legyőzi az akaratomat és olyankor kibújik belőlem az állat. Tessék még egy kis időt adni nekem, hogy még jobban tudjak alkalmazkodni! Ígérem menni fog, csak ne tessenek rám haragudni! Ha pontosan tudom, hogy mit kell csinálni, akkor talán menni fog!

A nap nagy részében kettesben voltunk a gazdival, ő időnként felállt a gép elől és megsimogat, megpuszilgat, aztán hagy tovább aludni. Délután megérkeztek a fiúk és kisebb játszadozás után eltűntek tanulni. Gazdi befejezte a gépezést, elmentünk a közértbe és főzni kezdte a vacsorát a többieknek. Mikor Gazdianyu is hazatért, ettünk, majd kis játék után az esti séta jött, úgy nyolc körül. Ilyenkor nagyot sétáltunk, mert általában valaki elkísért bennünket és amíg gazdiék beszélgettek, én tudtam intézni a dolgaim.

Aztán jött a nyár. A két hónap alatt megszokott ritmus felborult. A Kisgazdik is itthon maradtak egész nap, ami kissé felforgatta az életünket. Össze-vissza jártunk közértbe, a déli séta eltolódott - igaz ebben én is ludas vagyok, mert ki akart negyven fokban kóricálni? Gazdianyu is hol itthon volt, hol nem, valami szabadságról beszéltek ilyenkor, meg aztán a kirándulások a velencei tóra és így tovább. Sokkal rendszertelenebb lett az életünk.

Egy dolog volt csak a szabály: amíg valaki alszik, addig a többieknek - nekem is - csöndben kell maradnunk. Hát! Lásd fenn! Ez nem mindig sikerült! 

Aztán most megint visszazökkent minden a tavaszi kerékvágásba. Csak nekem ez így már nehéz. Nem tudom igazán, mikor van hétköznap és mikor hétvége. Én figyelek arra, hogy ha valaki alszik, azt nem bántjuk, de például tegnap is, azt hittem Gazdianyuról, hogy elaludt. Az én belső órám szerint már rég fel kellett volna kelnie, de még aludt. Hát igyekeztem gyorsan felébreszteni, nehogy elkéssen a munkából, de kiderült, hogy szombat van, ami emberi időszámítás szerint pihenőnap. Abba most nem mennék bele, hogy van amikor nem az, hát honnan tudjam én, hogy mikor kell őt ébreszteni? Én csak jót akartam!

Meg ma éjjel is. Hajnali ötkor tántorgott valaki haza olyan zajjal, hogy egy téli álmát alvó medve is bőszen kirohant volna a barlangjából. Hát csoda, hogy én is méltatlankodtam kissé? Csak azt akartam, hogy hagyja a gazdiékat aludni! Erre megint csak én lettem a rossz!

Nehéz kenyér ez kérem! De én akkor is megmutatom nekik, hogy én vagyok a legjobb kutya az életükben, ha bele is döglöm!

Fifikás Fifike

A világ legbiztonságosabb helye - a gazdi számítógépe alatt

Ez ugye én lennék. Gazdiapu szokott így nevezni, mert szerinte én mindent ki tudok fejezni a testbeszédemmel amit akarok. És ehhez minden fortélyt be szoktam vetni, nehogy már ne sikerüljön az akaratomat átvinni!

Itt van mindjárt a séta kérdés. Ha nem akarok menni, nincs az a hatalom, amelyik rávenne a kujtorgásra. De ha én akarok menni.... Akkor nincs az a hatalom, amelyik le tudna beszélni! Ilyenkor minden női trükkömet bevetem. Egyszerűen jelzem, hogy menni szeretnék. Amennyiben nem találok azonnali fogadókészséget, elkezdek nagyon kedves lenni. Odasündörgök Gazdiapuhoz, a lábához dörgölőzöm, mint egy macska, a hátam feldomborítom, a farkam a hátamra ragasztom és olyan kedvesen nézek rá, hogy azonnal elolvad. Persze van amikor ez is kevés. Ilyenkor nyalogatom, böködöm, felmászok az ölébe és minden erőmmel levakarhatatlan vagyok. Aztán ha ez is kevés, mert mondjuk filmet néz vagy meccset, akkor taktikát váltok és ugatni kezdek, amitől nem hallja a tévét és előbb-utóbb rájön, hogy úgy is annak kell történnie, amit én akarok.

Hát nem ronda????

Más. A múltkor beszámoltam a kis rózsaszín süni érkezéséről. Végül csak rá kellett fanyalodnom. Szag ide, bűz oda, elkezdtem vele játszani a család nagy örömére. Eleinte nem értem hozzá, csak körbeugráltam, vakkantgattam neki és meredten figyeltem, nem megy-e arrébb, hogy akkor - de csakis akkor - beavatkozhassak. Végül, miután magától nem akart mozdulni, kénytelen voltam a számba venni, persze illő óvatossággal, és felcsempésztem az ágyra. Na ekkor már körül lehetett ugrálni újra és szét lehetett dúlni az ágyat, amin Gazdiapu és a fiúk jókat röhögtek. Végül is elértem amit akartam, én kerültem a középpontba, megint csak. Annyira jól sikerült a játék, hogy párszor, amikor véletlenül ráugrottam sípolt egyet-egyet, ami csak tovább fokozta harci kedvem és végül, magam sem tudom mikor, elkezdtem rágcsálni. Azóta egészen jóban vagyunk, én és a sünim. A vonzalmam még nem olyan erős, mint a zöld iránt, de alakul.

Jaj! Majd elfelejtettem! Kaptam a nyakörvemre egy csont formájú bilétát, amin a nevem és Gazdiapu telefonszáma csörömpöl. Az első alkalommal kaptam tőle a frászt, de már megszoktam. Sőt! Büszke is vagyok rá, hogy látja rajtam mindenki, hogy én nem afféle kóbor kutya vagyok. Nekem igenis vannak gazdijaim!

És még valami fontos! A bundám újra kezd szép lenni. A fésülgetést továbbra sem kedvelem, de ha ez az ára annak, hogy ne legyek ismét kopasz, hát nem bánom, jöhet. Most kezdem magam jól érezni a szőrömben. Már elég hosszú, hogy ne érezzem magam könnyűvérű, ledér nőcskének, de még nem olyan, mint a nyiratkozás előtt volt. Éppen szép és arányos vagyok  - ahogy Gazdiapu szokta mondogatni. És biztosan igaza van, mert én is ellenállhatatlannak érzem magam. Most már bátran válogatok az ismerős kanok közül, és nagyon élvezem, amikor látom rajtuk a féltékenységet. Ilyenkor érzem magam nőnek a javából!