Évforduló következik

Egy kép a múltból, három évvel ezelőtt...

Tegnap találkoztunk séta közben a szomszédasszonnyal, aki, mint kiderült nagy rajongóm. Ő szólt, hogy már jó régen írtam utoljára. És tényleg. Még karácsony előtt. Itt és most, csak Önöknek jön a folytatás - hogy ilyen banális legyek.
Szerencsére a tél eltelt. Rövid is volt, hideg sem volt, tehát összességében egész jó volt. A hó hiánya zavart kissé, mert azért azt nagyon szeretem. Olyan jó dolog az orrommal túrni a havat, császkálni meg ugrálni benne! Helyette volt viszont sár, de az dögivel. Eleinte nem szerettem, mert mikor hazaértünk, állandóan lábat kellett törölni, de aztán Gazdiapu kitalálta, hogy egy nagy törölközőt készített az ajtó mellé, ami jó meleg is volt, így mikor hazaértem átfagyva és vizesen olyan jó volt belebújni. Ráadásul bevezette, hogy minden séta után, amikor lábat kell törölni, kapok egy nasit. Na ezért már a lábmosást is hagytam. Nem szerettem, de hagytam, mert a nasit azt nagyon szeretem. Nem is kell mást csinálnom, mint szépen leülni a könyvespolc elé - aminek a felső polcán van a zacskó - és bánatos barna szemekkel fel-fel nézni a polcra. Néha kicsit még mórikálom is magam, például a mellső két lábammal dagasztom a szőnyeget, ilyenkor tuti a siker!

Amikor meg vagyok nyírva...

Végre kitavaszodott. Akárhogy is, de ez a kedvenc évszakom. Ráadásul Gazdiapu emlékeztetett rá, hogy nem sokára húsvét jön, ami ugye egyrészt a sonkát jelenti, másfelől viszont most lesz három éve, hogy idekerültem. Mostanra, már nem is nagyon emlékszem, hogy milyen volt, amikor nem itt voltam. Szerencsére ezzel nem is kell foglalkoznom. De jön a sonkaaaaa!!! Na, azzal nem hogy érdemes, de kell is foglalkozni! Idén is lesz benne jó nagy cupák, ami csak az enyém! Persze a Kisgazdi igyekszik majd elvenni tőlem, de már most gyúrok rá, nehogy sikerüljön. Olyan komolyan tudok morogni, hogy csak na! A szomszéd férje még meg is ijed tőlem, bizony! De én nem bántom, hacsak nem kell neki a csontom. Mert azt nem adom ám!
Képzeljétek! Kaptam egy darab marhaságot, amit nem tudok szétrágni. Pokolian idegesít, de már az összes fogkő lejött a fogamról, mégse tudok vele zöld ágra keveredni. Pedig minden nap este, séta előtt rágom, de nem megy. Még egy kullancsnyit sem tudtam lerágni belőle. Szét tudnék robbanni az idegtől! Apropó kullancs. Beindult a szezon, már bennem is volt kettő, de megkaptam a nyaklevest, így azóta semmi bajom. Gazdi ugyan megfenyegetett, hogy nem sokára megyünk a kozmetikába és az orvoshoz, de remélem nem gondolta komolyan! Az oltást még csak elviselem, de a fürdetést, meg a nyírást azt utálom. Utálom még akkor is, ha a Gazdi utána mindig nagyon megdicsér és megszeretget. Jaj! A dicséretről jut eszembe. A minap egyedül jöttem haza a kutyafuttatóból! Persze Gazdi is jött mellettem, de nem volt rajtam póráz, csak nyakörv, mert anélkül ugye tilos a lakásból kimenni. Rájöttem, hogy jól nevelt Gazdim van, mert szépen jött lábnál, nem szaladgált előre, nem maradt le szagolgatni. Nekem egy kicsit nehezebb dolgom volt, mert a felső háznál állandóan macskaszag van, de hagytam, hagy örüljön a Gazdi. Egyszer én is lehetek nagyvonalú, vagy nem? Sajnos a második alkalom nem sikerült ilyen jól, mert annyira erős volt a macskaszag és a kapu is nyitva felejtődött. Azóta ismét csak pórázon mászkálhatok, de majd megmutatom én! Csak kapjak újra lehetőséget!

Most, amikor egy szkenerrel takarózom...

Addig is itt vagyok elnyúlva az ágyon, lustán, kényelmesen és élvezem, hogy a Gazdi egyenletesen kopácsol a gépen. Annyira álmosító! Na mindegy, most alszom egyet, a többit majd meglátjuk! Sonka veletek!

Advent előtti gondolatok

Végignéztem az elmúlt bejegyzéseimet és feltűnt, hogy utoljára a tavaszi hóesésben jelentkeztem. Közben múlt az idő, de a kedvem nem jött meg az íráshoz. Ha nem lenne hülyeség azt mondanám, hogy alkotói válságba kerültem. Na de egy kutya?! Így egyszerűen beismerem, lusta vagyok, mint a föld terhe - ahogy gazdi szokta mondani.

Megyek Füredre!

Próbálok időrendben haladva beszámolni az elmúlt fél év eseményeiről. Hát volt miről! Ott volt ugye a húsvét. Na akkor éppen nem történt semmi, a szokásos sonkázáson kívül persze. Az idén nem loptam el a kaját, megvártam, míg szépen magától a számba vándorolt. Ugyanis az emberek hamar megunják, hogy állandóan ugyan azt egyék, legyen az bármilyen finom is. Így aztán egy-kettőre kezdtek leesegetni a falatok kaja közben. A Kiskisgazdi igyekezett úgy beállítani a dolgot, hogy ügyetlenségében ejtett el ezt-azt, de ezt még én se hittem el neki. Aztán túl lettünk a sonkakóron és jött az érettségi időszak. A Nagykisgazdival nem lehetett zöld ágra vergődni, mert ő tanult, készült, vizsgázott, majd dolgozott. Velem alig törődött, de ahogy elnéztem mással se igen. Állandóan pakolt, vásárolt, pakolt majd kezdte előröl. Az az érzésem, hogy el akar hagyni minket.

Ők a GAZDIK!

Aztán pont az érettségi előtt a Kiskisgazdi beteg lett. Megrepedt a tüdeje. Kórházba került, valami nagyon intenzív osztályra, ahol becsövezték. Gondoltam is, milyen rossz lehet neki! Még emlékszem, amikor én voltam csöves. Állandóan kódorogni, meg az utcán félni! Aztán Gazdi azt mondta, hogy már nem csöves, jöhet haza. Nagyon örültem, mikor újra teljes lett a család! Hiába, na! Én már így szoktam meg, hát maradjon is így!

Jaj! Az a sok víz...

Ezután még nagyobb baj lett. Gazdiapu ment el jó sokára tőlünk. Azt mondták, hogy a szívével van baj, de én azt nem hiszem, hiszen nála jobb szívű gazda nem létezik! Pedig tényleg, infarktusa volt. Nagy, szirénázó mentő vitte el és csak egy hét múlva láthattam újra. Aztán meg el kellett utaznia Balatonra, a szívkórházba. Képzeljétek! Gazdianyú és Kiskisgazdi levittek magukkal engem is Balatonra. Sajnos a Gazdival csak kevés időt tölthettem, de minden nap láthattam. Sétáltunk jó nagyokat. Csak azt sajnáltam, hogy nem lehetett fürdeni. Valami idióta megtiltotta, hogy bemehessek a vízbe. Csinálja ő végig a nyarat a vízparton úgy, hogy nem mehet fürdeni! De azért voltunk vitorlázni! Hát azt nagyon utáltam! A szél a pofámba fújt, akár merre forgattam a fejem. A víz közepén attól féltem, hogy beleesek a hajóról. Bár a vízzel semmi bajom, de valahogy olyan félelmetes volt. Gazdiék azonban nagyon élvezték, hát hagytam őket örülni. Sajnos a nyaralásunk így nem sikerült valami fényesre, de legalább együtt volt a család, és az én kutya szívem megnyugodhatott.  Gazdi nem sokára hazajött és azóta is velem van. Újra együtt sétálunk, megyünk a boltba és általában mindig együtt vagyunk. Remélem ez már így marad mindörökké!

Ennyire fújt a szél!

Mire jól megnyugodtam, megfogyatkozott a család. Nagykisgazdi elköltözött. Mindenki szomorú volt, őt leszámítva persze. Gazdi azt mondja, hogy Dániába ment tanulni. Nem tudom mi az a Dánia, de messzebb van mint a Balaton az tuti, ugyanis, még mindig nem jött haza! Eleinte nagyon hiányzott. Állandóan bementem a szobájába és szagolgattam az ágyát, de nem volt benne. Sőt új szagok sem képződtek. Most már megszoktam, hogy csak hárman vagyunk, velem együtt négyen. Gazdi szerint nem sokára nagy meglepetésben lesz részem, mert állítólag hazajön! Hogy mikor senki sem tudja, mert nem hajlandó elárulni, pedig még a repülőtérre is kimennék elé, csak minél előbb láthassam!

Most épp adventre készülünk. Én szokásomhoz híven az ágyon fekszem és mélyen alszom a nap nagy részében, de nem zavar, hogy a Gazdiék készülődnek. Ha nem akarnak itt hagyni, tőlem azt csinálnak, amit csak akarnak. Csak én is maradjak az életük része! Tőlem fát is vághatnak a hátamon, ha együtt maradunk!

Ez a kedvenc időtöltésem

Nem rég néztünk egy filmet, együtt négyen. A gazdik ott feküdtek az ágyon, én a két hímgazdi között úgy, hogy mindegyikhez hozzáérjek. Egy kutyás film volt, a Marley meg én című. Olyan szomorú volt, hogy mindenki pityorgott a végén. Még én is. Milyen jó, hogy van családom és hogy szerethetem őket!

Tél, tavasz, nyár...

Húsvét előtt néhány nappal

Hogy rohan az idő! Nagyon régen nem jegyeztem fel gondolataimat. Nem mintha nem lennének, csak valahogy mindig volt valami, ami fontosabbnak tűnt. Itt van mindjárt a tél. Sokszor megviccelt az idő. Reggelente, mikor Gazdiapu séta előtt kinyitja az összes ablakot és erkélyajtót, én kislisszolok a lába között és felmérem a terepet. Volt amikor már tavasz szaga csapta meg az orrom, de mire leértünk durva telet éreztem. Aztán jött a húsvét, ami ugye a sonka ünnepe, sok tojással és főleg csokival, de itt hasig érő hó volt. Agyon is csapta a zabálós kedvemet, pedig az nagy szó! Bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem élveztem azt a rengeteg havat. Imádom belefúrni az orromat és mint egy hóeke rohangálok. Gazdik megszakadtak a nevetéstől, hogy milyen tüneményes vagyok ilyenkor. Persze máskor is, csak az nem mindig tűnik fel, mert jól álcázom magam, például alvást mímelve. Ilyenkor néha még horkolok is a nagyobb beleélés kedvéért. Vagy mikor senki sem számít rá, vakkantok egyet-kettőt. Ilyenkor gazdiék frászt kapnak, de ilyen ez a játék! Mondjuk a télben a legrosszabb az állandó láb szutykolás. Én azért kitaláltam, hogyan tegyem érdekessé! Jól összesarazom magam, ilyenkor valamelyik gazdi letörölgeti a lábaimat vagy akár meg is mossa, de a lényeg, hogy utána jár a nasi, meg a jó kislány voltál dögönyözés. Rájöttem, hogy ez esőben is működik, remélem, nem lesz aszályos nyarunk!

Elárasztott bennünket a fehér ibolya!

Végre azért kitavaszodott. Ahogy Gazdiapu mondta, idén épp szerdára esett a tavasz, mert azóta nyár van. Most voltam a déli sétán és nem állítanám, hogy nem volt melegem. Viszont most van okom egész nap dögleni a gazdi asztala alatt. Gazdi olvasta, hogy Bostonban vigasztaló kutyákat alkalmaznak a sérültek kezelésénél. Ezen elgondolkodtunk így kettesben. Azt állítja az gazdám, hogy én remekül beválnék kórházi ebnek, ugyanis elfeküdnék a napsütötte folyosón és minden beteg jöhetne vigasztalni. Hozhatna nekem csontokat, ebédmaradékot, téliszalámit, velőt, szóval a kórházi koszt maradékát. Amikor meg megunnám a munkát, csak bevonulnék a főorvos szobájába és a díványán szunyókálnék egy sort. Egy jó hosszú sort.

Van ám újabb gond! Most tudtam meg, hogy Levi gazdi elhagy bennünket nem sokára. Én ezt nem is tudom felfogni - mármint mi az hogy elhagy? Gazdi úgy magyarázza, hogy ez olyan lesz, mint mikor én utoljára láttam az anyukámat. Addig ő gondoskodott rólam, azután nekem kellett törődni az életben maradással. Ezzel csak egy bökkenő van, nekem nem volt anyukám! A Kisgazdi viszont hamarosan elköltözik egy másik országba, mert egyetemre megy. Nekem aztán magyarázhat a Gazdi! Mit tudom én, mi az hogy másik ország, meg egyetem! Azt megérteném, ha valami szuka lenne a dologban, annak van értelme, de így?! Ez is valami emberi zagyvaság. Nem is értem, hogy az emberek hogyan tudják így túl bonyolítani az életüket? Enni, inni és aludni kell, meg néha kakilni. Ez nem olyan bonyolult! Szerintem menne nekik is! Jó, persze tudom, egy kutya élete ennél sokkal bonyolultabb. Néha fodrászhoz kell menni, kullancs csöppeket meg injekciókat kell kapni. Igen, lássuk be az én életem sem fenékig tejfel!

Kalendárium

Na! Újra öregebbek lettünk egy évvel. Ezt Gazdiapu mondta tegnap éjjel, mikor legszebb álmomból ébresztett, hogy meglocsoljon egy kis forralt borral. Jól esett a törődés, főleg, hogy nem ömlött rám a cucc.

És tényleg. Már lassan két éve boldogítom családomat a jelenlétemmel. Mennyi minden történt is ez alatt az idő alatt! És még mindig nem utálnak! Sőt! Egyre inkább beleszólást kapok a családi történésekbe. Ott vagyok minden reggeli, déli és esti étkezésnél, ráadásul finom kajákat is kapok az asztal mellett. 

Tudom, sokan felhördülnek, hogy jújj, kutya az asztalnál! Igen! De azok nem ismernek engem. Fogalmuk sincs arról, milyen ellenállhatatlan tudok lenni, amint valamelyik gazdi ölébe fektetem a kis fejem és milyen átható pillantásokat tudok lövellni a malacsült irányába! Ráadásul úgy tudok kérni, hogy nincs az a beton szívű szörny, aki ellen tudna állni nekem, amint ültő helyemben a bal első mancsommal szalutálok.

Szilveszterre Gazdianyu vett egy új naptárat a konyha falára. Természetesen kutyásat! Ez két okból is érdekes. Egyrészt eddig naptárat csak márciusban szoktunk venni, mert addigra leértékelik, és mert karácsony tájékán annyi minden másra is kell a pénz. Másrészt viszont ez nem egy egyszerű kutyákat ábrázoló naptár, hanem az ember nevek mellett ott virítanak a kutya nevek is. Innen tudom, hogy az én névnapom január 5-én van. Azt nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz, hogy miért is fontos a névnap, de olyan jó, hogy az én nevem is ki van nyomtatva. És ami a legfontosabb! Gazdiapuval ünnepelhetek együtt, aki két nappal később van feltüntetve ugyanott. És miután gazdi ajándékot szokott kapni ez okból, így joggal reménykedhetek, hogy én is kapok meglepcsit! Vagy nem? Én már ki is találtam mivel lepem meg őt! Félre tettem egy jó malaccsontot, majd azt dugom az ágyába. Vagy a cipőjébe? Majd még eldöntöm!

Drága mindenki!

Ezúton is szeretnék minden kutyának, gazdának, leendő gazdának, és mivel éppen nagyon ráérek minden egyéb állatnak boldog (nem bulldog) új évet, eledelben gazdag, egészséges és szeretet teljes környezetet kívánni. Akit pedig érdekel, hogy mikor van a nevenapja, hát írjon ide kommentet! Addig is BUÉK!

Let it snow...

Ilyen lett a fánk

Napok óta sokat vagyok egyedül. Gazdiapuék állandóan mászkálnak, titkolóznak és időnként bezárkóznak a szobába, ahol sutyorognak meg papírokkal zörögnek. A kisgazdik se nagyon fordulnak elő. Levi gazdi két napra is eltűnt, Krisi meg szomorkodik, mert állítólag megszűnik az iskolája. Nem tudom, miért van úgy oda, legalább többet lesz velem. Az az iskola úgy se olyan fontos! Én sose jártam, mégis mindent tudok, amire szükségem van.

Megint éreztem a vaddisznókat és láttam a nyomaikat. Szinte széttúrták az egész hegyoldalt. Viszont tegnap reggel elkezdett esni a hó. A déli séta már bokáig érő hóval fogadott. Jaj! Ezt úgy imádom! Gazdiapu majd szívbajt kapott, állandóan túrtam az orrommal a havat és mindenféle cuccot ástam elő. Szegény mindig attól fél, hogy megeszem valamit, amitől bajom lesz. Olyan mókás volt látni, ahogy fújolt a hóban. Olyan voltam mint egy rossz gyerek. Csak azért is bosszantottam. 

Aztán estére megváltozott a táj. Esett az ónos eső. Most Gazdi mulatott rajtam, ahogy a négy lábam szana-szerte csúszott. Mikor futni akartam a lábaim kipörögtek, a gazdi meg hahotázott. Azt mondta olyan vagyok, mint a Tom és Jerry, mikor kergetőznek. Végül a legrosszabb is bekövetkezett, ami csak lehetséges. Előkerült a porszívó. Az egyetlen dolog, amit nem tudok tolerálni a porszívó. Olyan rettenetes és félelmetes, hogy legszívesebben elbujdokolnék. És el is menekülök. Hol a konyhába a szék alá, hol a gyerekek szobájába, hol a fürdőszobába. De mindenhol utolér az az átkozott szerkezet. Végül azonban minden véget ért. Estére megnyugodhattam. Enni azért még nem tudtam az egész napos frászolástól, de rendben voltam. 

Amikor türelmetlen vagyok...

Ma a szoba sarkában egy fa nőtt. Kellemes illata van, emlékszem, tavaly is volt ilyesmi itthon. Ebéd előtt szép díszbe öltözött. Jó szagú csokik és cukrok kerültek rá és csillogó díszek, végül pici lámpácskák tették csillogóssá.

Este a család körbeállta és mindenki a másikat puszilgatta, végül meg mindenki engem. Ezt azért jobban bírtam. Ajándékokat bontogattak és én is kaptam finom rágicsálni valót. Alig bírtam kivárni, míg a Kisgazdi kibontogatja nekem. És végül, eljött a fénypont! A vacsoránál halat kaptam! Hát nem mondom, hogy ezért megérte a porszívót kibírni, de legalább kis kárpótlás jár nekem!

Remélem minden kutya barátomnak és embertársainak is hasonló menü jut és nem csak ma, hanem az év minden napján!

Kívánok mindenkinek békés, boldog, kiegyensúlyozott ünnepeket és nyugodt családi életet!

Téli rege

Ilyen volt amikor még sütött a nap

Rájöttem, nem szeretem az őszt. Nem tudom miért, de egész ősszel feszült és ingerlékeny voltam. A séták öröme elveszett, állandó rettegésben éltem. 

Kívántam én a levegőt, de mégis! Amikor kint voltam, azonnal magam alá kaptam a farkam, ami ugye nem üzemszerű állapotom. Kész kínszenvedés volt az életem. Gazdiapu nagyon toleráns volt velem, de néha azért elszakadt nála is a cérna. Ilyenkor dühösen figyelmeztetett, hogy kutya vagyok nem nyúl, de én inkább Malackának éreztem magam. Nem segített a depressziómon az sem, hogy az erkélyajtó állandóan csukva van, így nem tudtam ütre-főre kimászkálni.

Néha, mikor sütött a nap, azért elismertem, hogy remek helyen lakom. Annak ellenére, hogy állandó merengésemben meg-meg zavart egy-egy aljasul koppanó falevél, az erdő csodálatos hely.

Még mindig a szemetelő eső a kedvencem. Ilyenkor el tudok veszni a csodálatos illatokban. Órákig tudok szagolni egy fűszálat vagy egy lelógó faágat. Szegény Gazdi olykor gyökeret ereszt az erdőszélen várva, amíg gondosan végigszimatolom ezeket a tereptárgyakat.

Hahó!!! Itt a hó!!!

Aztán leesett az első hó! Húúú! Azt agyon szeretem! Bár elfed minden szagot, amit megszoktam, de egyáltalán nem zavar! Az orrom belenyomom a hóba, és usgyí! Gazdi meg is kérdezte párszor, hogy nem fagy-e le a nózim? Biztos mókás lehettem, mert nem egyszer hahotázott amikor rám nézett. 

Az egyik este aztán beigazolódni látszottak félelmeim. Amint az erdő felé vettük az irányt, furcsa, ám már ismert szag csapta meg az orrom. Az út szélén négy vaddisznó túrta az avart! Hát, én majdnem összecsináltam magam! Csak annyit tudtam tenni, hogy alaposan rájuk üvöltöttem. Ez azonban nem tűnt a legmegfelelőbb eljárásnak, mert az egyik elindult felénk, és nem tűnt barátságosnak! Én rábeszéltem Gazdit is, hogy húzzunk inkább az ellenkező irányba. Nem árulok el titkot - asszem  -, hogy mindketten farok behúzva menekültünk. Éreztem, szegény gazdin az adrenalin szagát. Nagyon berezeltem, és féltem, hogy megint lehord az üvöltözésem miatt, de ő is úgy meg volt ijedve, hogy meg sem álltunk a főútig. Szerencsére nem követtek a jószágok, de Gazdiapu szerint, ezért lehettem ideges az elmúlt időszakban, mert éreztem a jelenlétüket. Másnap reggel aztán megnéztük a nyomaikat a hóban, és rájöttünk, hogy ilyen túrásnyomokat már régebben is láttunk, csak akkor még nem sejtettük, hogy mi okozta.

Azóta óvatosabbak vagyunk az esti sétánál! Tegnap meg Nagykisgazdi találkozott egy rókával. Jesszusom! Lehet, hogy egy állatkertben kaptam szállást?

Urbi et Orbi

Ma ebéd után kaptam pár falatot a sült oldalasból. Főleg csontokat, de volt közte egy-két méretesebb falat is, amit Gazdiapu nem tudott már megenni. 

Általában odavagyok az ilyesmiért, meg is ettem a konyhában annyit, amennyit csak bírtam, de a maradékot nem mertem a tányéromban hagyni - még megeszi valaki, amíg nem vagyok ott! Az, hogy azért kaptam, mert nem kell senki másnak, nem jutott eszembe, mivel én csak egy kutya vagyok, nem filozófia professzor. Azt viszont logikusan tudtam, ha ott marad, lába kél  cuccnak. 

Így aztán a számba rejtve becipeltem a nappaliba a legnagyobbat, hogy szem előtt legyen. 

Igen ám! De nem tudtam letenni sehova, mert semmi nem tűnt eléggé biztonságosnak. Első lépésben a szőnyeget szemeltem ki, mint biztos pontot, de amint letettem és hátraléptem, rájöttem, itt nagyon szem előtt van. Aztán a vackomra cipeltem, de azt azonnal tudtam, hogy ott sincs jó helyen, mert akkor hova fogok feküdni? Így megpróbáltam a pokrócommal betakargatni, de megint csak ugyanaz történt, nem volt hova feküdnöm. Darabig hangos méltatlankodás közepette járkáltam a lakásban fel s alá - értsd sírtam kínomban -, hogy milyen helyre kerültem? Az egész lakás parkettázva, a kinti helységek kőlappal burkolva. Hát hova a nyavalyába ássam el a felesleget?

Az ágy vonzó lehetőségnek tűnt, de miután ezt már egyszer eljátszottam, elvetettem, mint alternatívát. Még a kezdetekkor Gazdianyu párnája alá tettem egy kincsemet, azóta erről inkább lebeszélem magam. Mit mondjak? Nem voltam túl népszerű, mikor rájött! Végül keserves képpel a szőnyeg mellett maradtam, de nem hagytam magára kincsemet egy pillanatra sem.

Csakhogy közben megérkezett Nagykisgazdi, akinek illett örülnöm, addig viszont egyedül kellett hagynom a cupákot. Hűűű! Leizzadtam, mire visszamentem, de ott vigyorgott érintetlenül a szőnyegen! Lehuppantam mellé, és bárkit megmorogtam, aki csak közelített felé. Ezen Gazdiapu meg is sértődött, mert azt mondta, hogy nem azért adta, hogy most meg visszavegye. De azért jobb a békesség! Én rendületlenül őriztem.

Levi és Gazdiapu leültek beszélgetni, velem nem is törődtek - szerencsére, mert az idegeim igen csak fel voltak spannolva. Kis idő múlva azonban sötét, nagyon sötét fellegek kezdtek kialakulni felettem. El jött a séta ideje. Na már most: vagy itt hagyom a kaját, megkockáztatva, hogy Levi fölzabálja amíg távol vagyok, vagy magammal viszem. Hát nem tudtam dönteni! Gazdi már az előszobában várt a póráz rám eső végével a kezében, én meg mint Machbet őrülési jelenetében ide-oda rohangáltam a csont és a póráz között. Nem tudtam dönteni. Gazdi egyre cucisabban hívott, Levi meg hanyatfekve röhögött dilemmámon vagy a viselkedésemen. Végül ennyi emberi gonoszság láttán, úgy döntöttem, még is csak magammal viszem a kis drágámat. Gazdihoz sorjáztam, számban a dologgal és hagytam, hogy felkantározzon.

Kimentünk a lépcsőházba, de ott sem találtam alkalmas búvóhelyet egy ilyen értékes leletnek. Az udvar következett, de ott sok a macska. Nehogy már egy rühes dögé legyen egy óvatlan pillanatban az én csontom! Jött az utca. Gondoltam, kivárom, hátha a futtató felé megyünk, mert ott tudok egy rakás jó helyet a zsákmánynak. Mikor odaértünk, erősen jobbra húztam a Gazdit, hogy vegye már észre magát, de fennhangon közölte, ott most nagy a sár. Igen, igen! Tudom! Azért akarok odamenni! De csak nem vette az adást!

Közben pisilnem kellett - számban a csonttal. Volt már valaki, aki teli szájjal végezte a dolgát? Nem öröm, elárulhatom! Nem tudok pisilni, szagolni és csontot rejtegetni egyszerre. Igen kiművelt kutyafő vagyok, de erre nézvést nem kaptam kiképzést. Hiába! Nem gondolhatok én se mindenre! 

Végre beértünk az erdőbe! Nem mintha ott nem lett volna sár, de hagyjuk! Mégis csak az én bundám fehér, nem a Gazdié. De ezen most nem filozofáltam! Találtam egy alkalmasnak látszó helyet az egyik fa alatt és szép, óvatos mozdulatokkal gödröt ástam, majd belepottyantottam az értéket. Igen helyre kis lyukat gyártottam, nagyon tetszett nekem. Aztán óvatosan betakargattam kevés földdel, majd rekultitatív jelleggel avart szórtam rá. Oly annyira meg voltam elégedve magammal, hogy vidáman lépdeltem a továbbiakban Gazdiapu oldalán. És, hogy mennyire jó munkát végeztem, mi sem bizonyítja jobban, hogy hazafelé már én sem találtam meg a helyet!

Jézusom! Mi lesz most a csontommal??? Hát így mutattam meg a városnak és világnak, hogy nekem mim van! Volt?! Majd az esti sétánál kiderül! Addig a frász kerülget!