Tél, tavasz, nyár...

Húsvét előtt néhány nappal

Hogy rohan az idő! Nagyon régen nem jegyeztem fel gondolataimat. Nem mintha nem lennének, csak valahogy mindig volt valami, ami fontosabbnak tűnt. Itt van mindjárt a tél. Sokszor megviccelt az idő. Reggelente, mikor Gazdiapu séta előtt kinyitja az összes ablakot és erkélyajtót, én kislisszolok a lába között és felmérem a terepet. Volt amikor már tavasz szaga csapta meg az orrom, de mire leértünk durva telet éreztem. Aztán jött a húsvét, ami ugye a sonka ünnepe, sok tojással és főleg csokival, de itt hasig érő hó volt. Agyon is csapta a zabálós kedvemet, pedig az nagy szó! Bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem élveztem azt a rengeteg havat. Imádom belefúrni az orromat és mint egy hóeke rohangálok. Gazdik megszakadtak a nevetéstől, hogy milyen tüneményes vagyok ilyenkor. Persze máskor is, csak az nem mindig tűnik fel, mert jól álcázom magam, például alvást mímelve. Ilyenkor néha még horkolok is a nagyobb beleélés kedvéért. Vagy mikor senki sem számít rá, vakkantok egyet-kettőt. Ilyenkor gazdiék frászt kapnak, de ilyen ez a játék! Mondjuk a télben a legrosszabb az állandó láb szutykolás. Én azért kitaláltam, hogyan tegyem érdekessé! Jól összesarazom magam, ilyenkor valamelyik gazdi letörölgeti a lábaimat vagy akár meg is mossa, de a lényeg, hogy utána jár a nasi, meg a jó kislány voltál dögönyözés. Rájöttem, hogy ez esőben is működik, remélem, nem lesz aszályos nyarunk!

Elárasztott bennünket a fehér ibolya!

Végre azért kitavaszodott. Ahogy Gazdiapu mondta, idén épp szerdára esett a tavasz, mert azóta nyár van. Most voltam a déli sétán és nem állítanám, hogy nem volt melegem. Viszont most van okom egész nap dögleni a gazdi asztala alatt. Gazdi olvasta, hogy Bostonban vigasztaló kutyákat alkalmaznak a sérültek kezelésénél. Ezen elgondolkodtunk így kettesben. Azt állítja az gazdám, hogy én remekül beválnék kórházi ebnek, ugyanis elfeküdnék a napsütötte folyosón és minden beteg jöhetne vigasztalni. Hozhatna nekem csontokat, ebédmaradékot, téliszalámit, velőt, szóval a kórházi koszt maradékát. Amikor meg megunnám a munkát, csak bevonulnék a főorvos szobájába és a díványán szunyókálnék egy sort. Egy jó hosszú sort.

Van ám újabb gond! Most tudtam meg, hogy Levi gazdi elhagy bennünket nem sokára. Én ezt nem is tudom felfogni - mármint mi az hogy elhagy? Gazdi úgy magyarázza, hogy ez olyan lesz, mint mikor én utoljára láttam az anyukámat. Addig ő gondoskodott rólam, azután nekem kellett törődni az életben maradással. Ezzel csak egy bökkenő van, nekem nem volt anyukám! A Kisgazdi viszont hamarosan elköltözik egy másik országba, mert egyetemre megy. Nekem aztán magyarázhat a Gazdi! Mit tudom én, mi az hogy másik ország, meg egyetem! Azt megérteném, ha valami szuka lenne a dologban, annak van értelme, de így?! Ez is valami emberi zagyvaság. Nem is értem, hogy az emberek hogyan tudják így túl bonyolítani az életüket? Enni, inni és aludni kell, meg néha kakilni. Ez nem olyan bonyolult! Szerintem menne nekik is! Jó, persze tudom, egy kutya élete ennél sokkal bonyolultabb. Néha fodrászhoz kell menni, kullancs csöppeket meg injekciókat kell kapni. Igen, lássuk be az én életem sem fenékig tejfel!