Mókusok, macskák, lepkék és rigók

Ilyenkor jön a: Ne füvezzé má!

Ezzel el is mondtam minden engem érdeklő dolgot, majdnem. Mert arra ennyi idő elteltével már rájöttem, hogy én mindent szeretek, aminek csörög a papírja, celofánja, alufóliája, egyszóval a göngyöleg. Ugyanis Gazdiék esténként adnak az egészségtelen életmódnak, szerencsére. Ilyenkor a TV mellett előkerül a kamrából mindenféle csörömpölő cucc, lett légyen az bármi, de én azt szeretem. Ilyenkor megeszem a szárított zöldséget, mazsolát, akármilyen aszalt cuccot, mogyorót, mandulát, tökmagot, szotyolát, csipszet, csokit. Lenyalom nagy örömmel a jégkrémet a pálcikájáról, meghalok a pukiért, és még sorolhatnám. Nincs az az egyébként kutya számára ehetetlen dolog, amit el ne kunyerálnék. És kunyizni azt aztán nagyon tudok! Nincs még egy olyan eb a világon, aki úgy tudna a Gazdiék előtt éhen halni, mint én! Nincs olyan dolog, amit be ne vetnék a cél érdekében! Tudok nézni esdeklőn, kihívón, tudok a füleimmel kommunikálni, ismerek minden parancsot, amit nap közben meg se hallok, vagy ha igen azonnali hatállyal ignorálom. De este! Szabályosan kivirulok! Ráadásul, mikor valamelyik Gazdi feláll és kimegy, azonnal lázas porszívózásba kezdek és ölni tudok, minden elhullajtott morzsáért.

Szerencsére elkezdődött a nyitott erkélyajtó időszaka. Bár most ez nem teljesen igaz, de amíg szép idő volt, kinn alhattam a teraszon. Egész éjjel bámulhattam a fények játékát, a mocorgó leveleket és ágakat, és nagyon ügyeltem a macskákra. Csak arra kellett vigyáznom, nehogy hangos elragadtatásomra felébredjen a család, mert én tudom, hogy a papucs az lábbeli, de azt is, hogy baromira tud repülni! Hajnalban pedig nincs szebb dolog, mint az ébredező, boldog madarak csicsergésére ébredni. Gazdianyu kell legelőször, azt mondja, neki kell kis idő, míg magához tér. Ilyenkor én a helyére fekszem, hogy melegen tartsam az ágyát, hátha mégis inkább visszafeküdne. Őt követi Gazdiapu, aki megcsinálja a család reggelijét. Őt már érdemes követni, mert mindig elejt valami finomságot közben. Nagyon ügyetlen. Hol egy szelet szalámi, hol egy kis sonka esik ki a kezéből. Lehet, hogy még álmos! De az is lehet, hogy csak kedveskedni akar nekem?! Amikor itt az idő, jönnek a fiúk is. Ilyenkor én diszkréten visszavonulok, mert erősen megnő a népsűrűség a konyhában és csak láb alatt lennék. Inkább visszafekszem Gazdiapu helyére. Őt nem zavarja én meg szeretem érezni a szagát.

Ez egy virág ám! Nem ehető!

Visszatérve a környék faunájára, a minap jól megviccelt egy macska. Amolyan ronda, girhes dög volt, olyan színekben pompázott, mint egy leharcolt papagáj. Volt azon minden pirostól a drappig, feketétől a sárgáig. Ritka ronda egy jószág volt, nekem elhihetitek! Na, amint megláttam, felborzoltam hátamon a szőrt, farkamat vigyáz állásba merevítettem, én magam meg felvettem a vadászó kutya pozitúrát. Jobb első mancsom felemelve, ahogy illik. Erre minden értelmes macska - már ha egyáltalán van ilyen - fogja magát és gyorsabban tűnik el, mint ahogy én megláttam. Én ilyenkor, csak hogy jelezzem ki az úr a háznál, még utánuk kiabálok, aztán hagyom, hagy remegjen a fa, kerítés vagy ki mit választ tetején. De ez a macskák szégyene nem szembe fordul velem? Hátát felpúpozza és a száján olyan hangokat ad elő, mint egy asztmás IFA. Karmait kieresztette és ott gübbeszt előttem, mint aki nekem akar jönni. Ezen úgy meglepődtem, hogy kérdőn néztem gazdira, hogy most mi legyen? Ő meg csak annyit mondott szokásos nyugodt hangján: hagyd! De nem addig ám! Elkezdtem tipródni, a tappancsaimat a földhöz csapkodtam, és erősen neki akartam menni. De gazdi nem engedte. Szégyen szemre meg kellett hátrálnom. Azt mondta Gazdiapu, hogy egy ilyen macska kikaparhatja a szemem. Nem igen hittem, de ha az a parancs, hogy "hagyd!", akkor hagyni kell!

A mókusokat viszont átkergettem a szomszéd erkélyére már a puszta létemmel is. Azóta, amikor sétálni megyünk mogyoró héjjal és makk kupaccsal dobálnak meg. De akkor is én vagyok a főnök! A kicsinyes bosszúnak meg nem dőlök be! Viszont a rigókat egyszer szeretném megszaglászni. Állandóan ott ugrálnak előttem, de amikor oda akarok menni elrepülnek. Ez nem igazságos! Hiába vagyok a gyorsabb, ők magasabbra tudnak jutni. Hát hogy a csudába ismerkedjen így egy jó érzésű eb? Ráadásul most még egy régi cimborámmal is összebalhéztam, a Benjivel. Nem tudom miért, de mostanában, ha meglát, el kezd ugatni rám. Talán azt vette rossz néven, hogy párszor megforgattam a sárban? Pedig olyan jó móka volt! Egy ilyen kis fehér spicc, állatira jól mutat fülig sárosan!

Anyák napja

Május első vasárnapja van, ami hagyományosan az anyák napja. E jeles alkalomból Gazdi reggelinél betolt az arcomba két szelet sonkát, mondván, én is nőből vagyok, tehát jár! Tőlem! Én ugyan sose leszek anya, asszem, de az igaz, hogy lány kutyus vagyok, úgy hogy akár jár is a kedvesség. Azt ugyan rendkívül diszkriminatívnak veszem, hogy ugyan ezen alkalomból Gazdianyu egy nagyobb tétel After Eight csokit kapott, de hát mindig a kicsivel szúrnak ki! Hát nem? 

A múlt héten Gazdiék jó időre egyedül hagytak, mert bementek a városba, valamilyen banzájra. Azt mondták, hogy ott én biztosan összecsinálnám magam a félelemtől. Nem értettem, miről is beszélnek, de azért magamban nyugtáztam, hogy ahhoz valóban nem kell nekem a belvárosba mennem, erre bármikor képes vagyok itthon is. Aztán, amikor hazaértek, bekapcsolták a tévét, rákapcsolták a videókamerát és lejátszották, amit láttak. Hát, tényleg kutyapelusra lett volna szükségem! Egy csomó autó meg motor iszonyatos sebességgel döngetett a belváros utcáin és mindenféle félelmetes manővert mutatott be, amitől még Levi gazdi is lesápadt. Aztán jött egy kis nyitott autó, valami gomb* vagy mi vezette (*Button - Gazdi megjegyzése), és borzalmas hangok közepette, 260 km-s sebességgel végig robogott a körúton. Na, ettől még Gazdianyu is összehúzta a szemöldökét és erősen Gazdiapuba csimpaszkodott. Hát, tényleg nem élveztem volna a dolgot! Gazdiék azonban jól érezték magukat, és családdá kovácsolódva tértek haza, ami viszont nekem nagyon jó érzés volt. 

Más! Állítólag valami internetadót akarnak bevezetni. Gazdi azt mondja, hogy ha ez tényleg igaz, akkor leveszi a képem a netről, mert képenként 3 forintot és hozzászólásonként 2 forintot kell majd fizetni. Kikérem magamnak! Ha a képemet emiatt kell levenni, akkor én az ombucmanhoz fordulok, mert ez nem más, mint az ebadó aljas kiterjesztése, ami alól sok szenvedés árán mentesültem (csip, ivartalanítás, örökbefogadás). Hát hol élünk!? Itt már nemhogy emberi jogok, de állati körülmények sincsenek! Hát már mindenért fizetni kell?! Igen, mindenért fizetni kell! Azt kapod, amit teszel! Én is, más is. Csak más valahogy mindig jobbat kap. A szemete az mindig nekünk jut. Azok is, akik ezt csinálják! Kutya világ van! Illetve dehogy! A kutyavilágban aranyos gazdik vannak, akik szeretnek bennünket, gondoskodnak rólunk, lesik minden kívánságunkat, etetnek és itatnak, sétálni visznek. Az is igaz, hogy a gazdikat nem mi, a kutyanép választjuk. Azok valahogy csak úgy vannak. Ha mi választanánk, sohasem választanánk olyan gazdit, amelyik elveszi az ennivalónkat, fizettet az innivalóért, a sétát külön feladatokhoz köti és a szeretet helyett folyton azt sulykolja belénk, hogy az előző gazdi milyen gonosz volt. Ha ilyen gazdink lenne, már rég elzavartuk volna, ráadásul kicsipkézett fenékkel kellene menekülnie, hiszen nem csak kiskutyák vannak, hanem olyanok is, amik jó nagyot tudnak harapni. Az emberi társadalom nem ilyen. Az csak maszatol, keni jobbra, keni balra a dolgokat. Aztán még jól bele is lép! Ezt nem szedi össze zacskóba és dobja az első dizájnos kukába! A világon mindenütt azzal foglalkoznak az okosok, hogy minél több ember jusson információhoz, lehetőleg ingyen, mert a tudás hatalom, és nem lehet társadalmi csoportoké ez a hatalom. Nálunk, ha tudni akarsz fizess! Fizess az iskoláért, a vizsgákért, az internetért, telefonért és mindenért, mert a mi gazdink nagyon éhes, és a világ minden pénze kevés, mert nem gondolkodik, hanem költekezik. Ráadásul csak magára és a szűkebb családra költ, nem ismeri az emberséget, a nagylelkűséget. Nem tudja, amit mi kutyák már ősidők óta fújunk, hogy adni jobb, mint kapni. Mi meghalunk a gazdiért, ha kell, gondolkodás és mérlegelés nélkül, és nem várunk cserébe semmit, hiszen ő a mi gazdink! A választott képviselőink ezzel szemben azt kívánják, hogy mi haljunk meg értük ugyan ilyen odaadással. Azt hiszik, hogy ők a mi gazdijaink. De nem! Mi vagyunk az ő gazdijuk! Nekik kéne értünk tevékenykedniük, nem fordítva! A gazdi választja a kutyát, nem a kutya a gazdit, tisztelt urak! Ezt ne tessék elfelejteni!

Nos! Mindenkitől elnézést kérek, hogy beletojtam az anyák napi megemlékezésbe, de ezt egyszer ki kellett írnom magamból. Mindazonáltal nagyon boldog anyák napját kívánok minden hölgy olvasómnak! Szeretlek és tisztellek Benneteket!

Testmozgás - minden áron!?

Kicsit már fáradt vagyok

Bolond áprilisi idő van. Hol meleg, hol hűvös. Az eső szerencsére csak éjszakánként esik, bár a reggeli séta utáni törölgetést így sem úszom meg. Húsvét óta nem igazán találtam meg a nyugalmamat, mivel a hét napjai össze-vissza lettek kuszálva. Hétvége munkanap, máskor meg mindenki itthon van, mikor dolgozni kéne. Sétálni viszont rendszeresen megyünk Gazdiapuval, ami azért továbbra is nagy öröm. A szomszédban képződött egy új kutyus, Ubinak hívják, és szintén lelenc. Szeretem, bár ő még csak kölyök, ezen állapot minden előnyével és hátrányával.

Nem tudom miért, de újra rám tört a füvezhetnék. Gazdi azt mondja olyan vagyok, mint egy fűnyíró. Szó ami szó, tényleg. Viszont a füvön kívül továbbra is szeretem Gazdiapu főztjét. Mostanában inkább főz nekem valamit, miután bojkottot jelentettem be a kutyakaja frontján. Nem kell komoly dolgokra gondolni, csak rizi-bizi, rántott karfiol, húsleves, brassói és ilyesmi kerül a tányéromra. Valamelyik nap hallottam, amint Gazdiék arról beszélgettek, hogy a házi koszt nem való kutyának, de ha mást nem eszik? Annyira igaz, hogy ha kevert kaját kapok ( pl. kutyakaja plusz tészta), akkor a tésztát eszem meg először.

Ennyi pitypang egy rakáson!

Tegnap, szombat délután, megint elmentünk a kutyafuttatóba. Most Gazdianyuval hármasban. Valamiért Gazdianyu hozta a labdámat is, azt hitte, hogy majd én fogok futkosni utána. Azt már nem! Inkább csak szagolgattam, füveztem és bóklásztam, élvezve a póráz nélküli szabadságot. Aztán befutott egy angol szetter. Na, onnantól már játszani is volt kedvem. Szegény olyan sovány volt, hogy azt hittem ha rákiabálok, azonnal szétesik. De inkább ő kiabált velem, mikor már nem volt kedvem futkározni. Gazdiék próbáltak fényképeket csinálni, de én résen voltam! Állandóan a fenekemet mutattam, nem vagyok én egy Heidi Klumm! Nézegesse Gazdiapu az ő képét! De azért sikerült nekik pár használható fotót ellőni, ami itt látható. A futtató viszont szép volt. Telis-tele pitypanggal, vagy ahogy Gazdianyuék hívják pimpimpáréval. A fiúk szerint meg egyszerűen kutyatej, ami viszont badarság. Honnan lenne nekem tejem?! Ráadásul ilyen sárga!

Hazafelé aztán megálltunk a boltnál és kaptam töpis pogit! Ezért már megérte ez a rengeteg mozgás! Este már nem is volt kedvem lemászkálni. Még belegondolni is szörnyű, hogy lassan újra szünet lesz a suliban és nekünk mászkálni kell a tóhoz meg mindenfelé. Bár ahogy hallgattam Gazdiaput, lehet, hogy ez a nyár nem lesz olyan mozgalmas, erről tett az átszervezett tömegközlekedés!

Pogit nekem! Még, még, még...

Ja! És még valamit! A kerületünkben az az új szlogen, hogy a hegyvidék legyen kutyakaka mentes! Legyen, én egyet értek! Bár szagok nélkül kicsit nehezebb lesz az én dolgom, de ugye én nem vagyok adófizető! Most még. Mivel itt csak az történik, amit az adófizetők akarnak! Én csak azt kérem, hogy ne legyen emberi ürülék az erdőben, hűtőszekrény és WC deszka sem igen kell oda. A sörös dobozokról már nem is beszélve! Ha az a cél, hogy a hegyvidék legyen zöld, és már csak az én együtt működésem kell ehhez, akkor ígérem, hogy befele kakilok, ha kell, vagy zöldet! Nem szeretném, hogy én legyek az élhető környezet aláaknázója ( szó szerint)! 

Valahogy nekem még is az az érzésem, hogy ez az egész nem rajtunk, kutyákon és gazdikon múlik. Inkább csak valamilyen pótcselekvés ez a szervezők részéről. Hiszen mindig kell valaki, valami, amire lehet haragudni. És mi kutyák ugye védtelenek vagyunk az emberekkel szemben.

Húsvét - újra

Ilyen voltam...

Gazdiapu figyelmeztetett, hogy már egy éve boldogítjuk egymást. Bizony, bizony. Most, hogy így említi, valóban. Egy éve, hogy megjelentem az életükben, vagy ők az enyémben? Ez nézőpont kérdése. Már sok mindenre nem is emlékszem, ezért végig olvastattam Gazdival eddigi bejegyzéseimet, csak a memória frissítés okán. Emlékszem, milyen rettegve léptem be a lakásba, milyen furcsa volt minden számomra. Új szagok, új környezet, új érzések - régi félelmek. Emlékszem, amint az első este bekakiltam, mert még nem tudtam kifejezni magam érthetően, aztán emlékszem a finom húsvéti sonkára, amit az asztalról ettem meg, ezzel nagy bánatot okozva Gazdinak. Emlékszem arra, hogy egy csomó dolgot meg kellett tanulnom, például, hogy nem fekszünk Gazdianyu párnáján, hogy a papucsok lábbelik, nem szájbelik, hogy az asztal az ember területe és így tovább. Ha ugatok magamtól megyek büntibe, a lépcső tetejéről nem katapultálok, megvárom a "mehetsz" utasítást, leülök az utcasarkon, nem akarok mindenáron nagyobb darabokat kikanyarítani a nekem nem tetsző járókelőkből, ámbár az ugatásról nem tudok leszokni. Utálom a macskákat is, illetve nem is tudom, mert eddig még egy sem várta meg míg odaérek. Lehet, hogy őket szeretem? Ez a helyzet a mókusokkal is, ráadásul ők még dióval is megdobálnak alkalmanként. 

Amikor Gazdi dolgozik...

Szeretem az erdőt körülöttünk - még ha mocskos is, szeretek a napon sugárzást gyűjteni az erkélyen és szeretem az esőt ( ha nem zuhog, csak csendesen szemerkél), szeretem a havat, szeretem a friss virágillatot, az eső áztatta erdőt, a haverokat ( Benji, Dana, Frédi, Füles), a Mancit nem szeretem, de a többi kutyus az mind haver! Van néhány szomszéd, akit szintén nem csípek, de vannak, akikkel semmi bajom. 

És nagyon szeretem a Gazdikat! Gazdianyut, akivel meg kellett küzdenem Gazdiapu szívéért és néhány szabály kapcsán, de mára már nagy a lamúr köztünk, Kiskisgazdit, aki úgy ki tud hozni a sodromból, ahogy senki más, Nagykisgazdit, aki néha csak mellém telepszik és csöndesen simogat, és persze Gazdiaput. Ő, aki enni, inni ad, főz nekem (is), sétáltat, lesi minden gondolatom. Vele szeretek játszani, rágcsálni a kezét, de az is jó, amikor csak hozzám bújik, valami csacskaságot suttog a fülembe és megpuszil. És ezt naponta többször is megteszi, hiszen itthon van velem. Sokat sétálgatunk, boltba járunk, de néha egyedül hagy, ilyenkor kicsit nyüszögök, de nagyon várom haza. Aztán van, amikor kicsit megsértődök, ilyenkor durcizom, nem megyek, ha hív, de nem bírom ám sokáig! Végül is ő a falkavezér! Meg a többiek is - azt hiszem. Mindent egybevetve, az az érzésem jó helyre keveredtem és remélem Gazdiknak is ez a véleményük! 

És most! Hát nem látszom bolDOGnak??

Már nem emlékszem mi is volt ez előtt - időszámításom előtt. Már minden olyan természetes. És a legjobb - szeretek szeretni! És van kiket. Van kire számítanom és ők is mindenben számíthatnak rám! Ide aztán be nem jön senki! Még az se, akit a Gazdi beengedne! Hogy is ne! Ő nem tudja eldönteni, ki is a jó ember! Képes lenne még a postást is beengedni! Naaa neee! Azért ezt ugye nem hagyhatom, bár a kapott pénzt mindig megszagolom és jónak ítélem, de azért a postás az még is csak ellenség. 

Remélem az egy éves jubileumunkat megünnepeljük valami finomsággal. Ahogy a Gazdit ismerem, ő már tudja is mivel lepjen meg. Ugye gyertya is lesz rajta? Lécci, lécci, lécci!

Végre nyugalom!

Az elmúlt hét végre eseménytelenül telt el. Nem jutott semmi újabb szörnyűség Gazdiapu eszébe, hacsak az nem, hogy a nyári nyaralásról kezdtek beszélni Gazdianyuval.

Gazdiapu köti az ebet a karóhoz ( elnézést a profán hasonlatért), hogy a görög tengerpart valamely kis szigetén kéne nyáron tanyát verni. Gazdianyu nincs is ellene, csak az volt a kérése, hogy mivel elege van az ötcsillagos szállodák sivár luxusából, olyan helyre menjünk, ahol egy kis eldugott halászfaluban valóban lehet pihizni. Mivel én semmit sem tudok Görögországról, a tengerről, még kevesebbet egy szigetről, újra kérdőn néztem Gazdiapura, hogy magyarázza el ezt nekem. Ő az egyetlen ember, aki úgy tudja elmondani a dolgokat, hogy még én is megértem.

Valami ilyen hely az a görög sziget, én unatkoznék itt - asszem

Nos, Görögország ugyan olyan csóró ország, mint ahol most élünk, így aztán nem is akarok abba belemenni, hogy akkor minek innen elutazni. A tenger egy nagy víz, ami sokszor nagyobb, mint az általam ismert Velencei tó. Állítólag, nem lehet látni a másik partot. Én ugyan eddig sem láttam más partot, mint amelyiken mi pancsoltunk, úgyhogy ez se nagy változás! A sziget meg egy olyan föld, amit víz vesz körül. Nagy dolog! Az ősszel annyi pocsolya volt, hogy nem is láttam köztük a földet. Akkor meg minek izmozni? Miért nem jó nekünk a Velencei tó?

Na de most jön a csavar! Itt vesztettem el végképp a fonalat és ásítottam pofán Gazdiaput. Azt mondja, hogy az a víz nem iható, mert sós és abban élnek azok a halak és rákok, amiket én imádok megenni. Na már most! Ha a víz nem iható, akkor a benne élő állatok kijárnak a partra inni? Akkor meg minek élnek a vízben? Azt hiszem gazdi átvert egy kicsit! Ráadásul oda csak repülővel lehet menni, ami egy nagy madár, ami lenyel bennünket és amikor megérkeztünk újra kibüfög. Hát azt hiszem én ezt kihagyom! Inkább a panzió! Ha már mindenáron... 

Ja! A múltkor hallottam: 

Két rák nézi a parton a naplementét. Az egyik nagyot sóhajt, majd rágyújt. Mire a másik: Dobod el rögtön! Még embert kapsz tőle!

Más. Vasárnap Gazdiapu füstölt csülköt főzött. E jeles alkalomból többször is megfordultam a konyhában, mert az orrom kivezérelt. Teli tüdővel szippantottam be a gőzölgő csülök mámorító illatát. Mikor aztán kész lett kaptam egy kis, vézna csontot belőle. Nem tagadom, kissé csalódott voltam, de azért nem adtam volna senkinek a világ minden kincséért sem! Krisi megpróbálta ugyan elvenni, de csúnyán rendre utasítottam, és felhívtam a figyelmét, hogy mivel játsszon! Bánatosan rágcsáltam a jó szagú szilánkot, de mivel szomjas lettem, kibaktattam - persze megfelelő óvintézkedések megtétele után - a konyhába inni, és ott várt egy hatalmas cupák a tányéromban!

Séta után édes a pihenés

Mikor megpróbáltam kikapni, Gazdiapu agyon röhögte magát, mert nem számítottam rá, hogy a csont van vagy egy kiló! Az izmaim kidagadtak a nyakamon, mire becipeltem a szobába. Biztos mókás lehettem, mert ilyen jóízűen rég hallottam gazdit nevetni! Aztán agyon lettem dicsérve, mert szétharapdáltam a sípcsontot. Nem tudom miért olyan nagy szám ez, de gazdiék azt mondják, hogy még sosem volt olyan kutyájuk, aki kettéharapott egy ilyen csontot. Hát most van! Legyenek büszkék rá! Gazdianyu meg is jegyezte, hogy nem szívesen haraptatná meg magát velem. Ezen kicsit megsértődtem, mert sosem harapnám meg őket! Nem én! Na mindegy!

Viszont a hétvégén jó nagyot sétáltam Gazdiapuval, megint olyan helyen jártunk, ahol eddig még nem, de olyan szép idő volt, hogy egyáltalán nem bántam. Végre itt a tavasz! Mondtam már mennyire szeretem ilyenkor a szagokat? Csak az rontja a kedélyem, hogy újra előkerültek a nyűves macskák is, brrrrr!

Végre!

A mai nappal véget értek szenvedéseim! Frissen vagyok fürdetve, nyírva, bodorítva és kullancstalanítva.

Amikor megérkeztem...

Reggel séta után elfeküdtem, ahogy szoktam. Ilyenkor nem igen zavar senki, esetleg a postás, de egyébként nyugi van. A fiúk iskolában, Gazdianyu dolgozik, Gazdiapu meg itthon tesz-vesz, de ő sosem zavar. Jól megvagyunk kettecskén. Ma viszont éppen csak elaludtam, mikor felhangzott az ismerős "menjünk" varázsige. Nem értettem sem az időpontot, sem az egészet, de azért nagy nehezen magamhoz tértem kómás álmomból. Gazdiapu már várt a pórázzal az ajtónál.

Amint kiléptünk a házból jobbra fordultam nagy rutinosan, azt hittem megyünk a közértbe. De nem. Balra és lefelé indultunk, ami még nem keltett bennem rossz érzést, hiszen arra is vannak boltok. Amikor túlhaladtunk a szokásos CBA-n is, még mindig nem gondoltam rosszra, mert arra van a Budagyöngye, ahol szintén meg szoktunk fordulni. Vidáman baktattam a gyönyörű napsütésben, ha tudtam volna, még fütyörészek is. Aztán befordultunk a fodrász utcájába. Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, no de nem olyan családból származom én, hogy ez kedvem szegje! 

Addig nem is volt baj, amíg át nem léptük a kozmetika küszöbét. Na, onnantól zabszem effektus lépet hatályba és egy perc alatt ellihegtem egy kádnyi vizet. De a kislány aranyos volt és gyöngéd velem, ami feledtette pánikomat. Gazdiapu viszont rútul cserben hagyott, illetve az asztalon, és kisomfordált a szalonból. Ugyan sok puszit kaptam búcsúzóul, de ez akkor nem vigasztalt. Egész jól tűrtem a macerát, csak a hajszárítót próbáltam többször rendre utasítani, de hiába haraptam bele, nem akarta abbavégezni zümmögő tevékenységét, amit még el is viseltem volna, de a szelet azt már nem! Végül megérkezett Gazdiapu és egymás nyakába borultunk. Agyon dicsérgetett, hogy milyen szép, okos, türelmes kislány vagyok. Na ugye, hogy van aki észreveszi a valódi énemet! Hazafelé madarat lehetett volna fogatni velem. Büszkén riszáltam frissen borotvált fenekemet! Itthon aztán megkaptam a nyakamba a kullancs csöppeket és kész! Egy-két nap és mehetünk nyaralni - vagy nem??

...és amikor megjött Gazdiapu

Ui: Ha elfelejtette volna valaki, a kozmetika a Hűvösvölgyi úton van, Pepita névre hallgat és ha éppen nem csutakolnak, igen kellemes hely! Gyertek el ti is! Ja! És megtalálható ezen a néven a Facebookon is.

Nyertem pár napot

Az történt ugyanis, hogy Gazdiapu lebetegedett. Ez kicsit összekuszálta a napirendemet, de hamar hozzászoktam. Reggel Gazdianyut cipeltem le sétálni, délben Krisi, este Levi volt az áldozat. Úgy háláltam meg a törődést, hogy juszt se kakiltam nekik. Három napig kitartottam, aztán a negyedik reggel már nem bírtam tovább, odatettem egy csomagot Frédi barátom kerítése mellé - csak hogy érezze a törődést. Aztán csütörtök délben már újra Gazdiapuval mentünk sétálni, amikor is jól megkönnyebbültem.

Mára visszaállt az eredeti felállás. Reggel végre Gazdiapuval sétáltam. Délelőtt aztán megint menni kellett. Nem értettem a dolgot, mikor kérdőn néztem Gazdira, ő csak sejtelmesen mosolygott. Ekkor kezdtem érezni, hogy ez már megint nem az én napom. Ráadásul megláttam a szájkosarat a póráz végéhez csatolva, akkor már tudtam, hogy nem lesz könnyű napom. Buszra szálltunk, amit nem szeretek, majd jó nagyot sétáltunk, amit viszont szeretek. Arra mentünk, mint a nyáron, mikor Velencére utaztunk pancsizni. Gondoltam is, ezek nem normálisak: szép idő van, az tény, de fürdeni ilyenkor!??? Aztán egyszer csak megérkeztünk a doki bácsihoz. Kedves embernek látszott, nem éreztem feszélyezve magam a rendelőben. Aztán megkaptam a szurimat - de nem is szóltam semmit, az előzetes várakozás ellenére sem. Kaptam még valami bogyót is, amit reggel májkrémbe ágyazva kell bevennem - ami nem is okozhat gondot. Én azért gondoltam még Maci sajtra, virslire, és sok másra, amivel bevenném azt az izét. Nem is értettem pontosan, azt hiszem a féregnyúlványom ellen kell a cucc. Állítólag ez majd kihajtja belőlem! Pedig én azt sem tudtam, hogy van olyanom! Hosszasan beszéltek még kullancsokról meg egy csomó mindenről, ami nem igazán kötött le, kissé elbágyadtam ugyanis. Miután ott hagytunk egy rakás pénzt, végre kikerültünk az utcára és hazafelé tartottunk. Megvártuk a buszt, de Gazdiapu ingerült lett a sofőr miatt, aki nem akart felengedni bennünket. Olyan busz jött, ahol csak elől lehet felszállni, hogy lássa a vezető, hogy van-e jegyünk. De Gazdi nem akart a tömött buszon az első ajtótól végig cipelni a középső kapaszkodóig, ahol lehet kutyának is utazni, ezért a leszállóknak fenntartott ajtón szálltunk fel, erre a vezető a hangosbemondón keresztül utasította az én gazdimat, hogy szálljunk le és az első ajtón ismét fel. Szót is fogadtunk, de hogy miket sziszegett Gazdiapu a foga között, azt csak én hallottam meg. Ezt most inkább nem írnám ide! Aztán, mikor végre az első ajtón felszálltunk, közölte a közeg, hogy addig nem megyünk sehová, amíg fel nem veszem a szájkosarat. Mert olyan vadállat vagyok, ugye? Pedig olyan képet vágtam, mint aki kettőig se tud számolni. És most jutott eszembe, hogy tényleg nem tudok!

Gazdiapu ekkor már hangosan is kifejezte nem tetszését, én meg amint elindultunk, le is vettem a szájkosarat. Utálatos egy fazon volt, egyetértek Gazdival. Ha tehettem volna, bizony jó nagy darabot kanyarítottam volna ki a gatyájából! Mire hazaértünk el is felejtettük a dolgot. Jó nagyot ittam, mert a sok izgalomtól kiszáradt a szám, aztán lefeküdtem az erkélyen, hogy kipihenjem magam. Gazdiapuék elmentek bevásárolni Krisivel. Mire hazatértek én már teljesen kirúgtam magam. Nagyon virgoncan éreztem magam. Egész este rohangáltam, játszottam a fiúkkal. Gazdi meg is jegyezte, hogy mintha a doki azt mondta volna, hogy bágyadtnak kéne lennem. Én meg úgy viselkedtem, mint egy gyagyás kölyök kutya. Gazdianyu rá is kérdezett, hogy mi volt a fecskendőben, tán kávé? Most már szépen elpihentem, várom a hétfőt, amikor is kínjaim véget fognak érni a fodrászatban. Majd még arról is írok! Még az a szerencse, hogy most nem kell kopaszra vetkőztetni, mivel nem vagyok loncsos, lompos és bozontos, csak piszén pisze kölyök kutya! - ahogy egy régi mese szólt Hernádi Juci néni előadásában.