Húsvét - újra

Ilyen voltam...

Gazdiapu figyelmeztetett, hogy már egy éve boldogítjuk egymást. Bizony, bizony. Most, hogy így említi, valóban. Egy éve, hogy megjelentem az életükben, vagy ők az enyémben? Ez nézőpont kérdése. Már sok mindenre nem is emlékszem, ezért végig olvastattam Gazdival eddigi bejegyzéseimet, csak a memória frissítés okán. Emlékszem, milyen rettegve léptem be a lakásba, milyen furcsa volt minden számomra. Új szagok, új környezet, új érzések - régi félelmek. Emlékszem, amint az első este bekakiltam, mert még nem tudtam kifejezni magam érthetően, aztán emlékszem a finom húsvéti sonkára, amit az asztalról ettem meg, ezzel nagy bánatot okozva Gazdinak. Emlékszem arra, hogy egy csomó dolgot meg kellett tanulnom, például, hogy nem fekszünk Gazdianyu párnáján, hogy a papucsok lábbelik, nem szájbelik, hogy az asztal az ember területe és így tovább. Ha ugatok magamtól megyek büntibe, a lépcső tetejéről nem katapultálok, megvárom a "mehetsz" utasítást, leülök az utcasarkon, nem akarok mindenáron nagyobb darabokat kikanyarítani a nekem nem tetsző járókelőkből, ámbár az ugatásról nem tudok leszokni. Utálom a macskákat is, illetve nem is tudom, mert eddig még egy sem várta meg míg odaérek. Lehet, hogy őket szeretem? Ez a helyzet a mókusokkal is, ráadásul ők még dióval is megdobálnak alkalmanként. 

Amikor Gazdi dolgozik...

Szeretem az erdőt körülöttünk - még ha mocskos is, szeretek a napon sugárzást gyűjteni az erkélyen és szeretem az esőt ( ha nem zuhog, csak csendesen szemerkél), szeretem a havat, szeretem a friss virágillatot, az eső áztatta erdőt, a haverokat ( Benji, Dana, Frédi, Füles), a Mancit nem szeretem, de a többi kutyus az mind haver! Van néhány szomszéd, akit szintén nem csípek, de vannak, akikkel semmi bajom. 

És nagyon szeretem a Gazdikat! Gazdianyut, akivel meg kellett küzdenem Gazdiapu szívéért és néhány szabály kapcsán, de mára már nagy a lamúr köztünk, Kiskisgazdit, aki úgy ki tud hozni a sodromból, ahogy senki más, Nagykisgazdit, aki néha csak mellém telepszik és csöndesen simogat, és persze Gazdiaput. Ő, aki enni, inni ad, főz nekem (is), sétáltat, lesi minden gondolatom. Vele szeretek játszani, rágcsálni a kezét, de az is jó, amikor csak hozzám bújik, valami csacskaságot suttog a fülembe és megpuszil. És ezt naponta többször is megteszi, hiszen itthon van velem. Sokat sétálgatunk, boltba járunk, de néha egyedül hagy, ilyenkor kicsit nyüszögök, de nagyon várom haza. Aztán van, amikor kicsit megsértődök, ilyenkor durcizom, nem megyek, ha hív, de nem bírom ám sokáig! Végül is ő a falkavezér! Meg a többiek is - azt hiszem. Mindent egybevetve, az az érzésem jó helyre keveredtem és remélem Gazdiknak is ez a véleményük! 

És most! Hát nem látszom bolDOGnak??

Már nem emlékszem mi is volt ez előtt - időszámításom előtt. Már minden olyan természetes. És a legjobb - szeretek szeretni! És van kiket. Van kire számítanom és ők is mindenben számíthatnak rám! Ide aztán be nem jön senki! Még az se, akit a Gazdi beengedne! Hogy is ne! Ő nem tudja eldönteni, ki is a jó ember! Képes lenne még a postást is beengedni! Naaa neee! Azért ezt ugye nem hagyhatom, bár a kapott pénzt mindig megszagolom és jónak ítélem, de azért a postás az még is csak ellenség. 

Remélem az egy éves jubileumunkat megünnepeljük valami finomsággal. Ahogy a Gazdit ismerem, ő már tudja is mivel lepjen meg. Ugye gyertya is lesz rajta? Lécci, lécci, lécci!

Végre nyugalom!

Az elmúlt hét végre eseménytelenül telt el. Nem jutott semmi újabb szörnyűség Gazdiapu eszébe, hacsak az nem, hogy a nyári nyaralásról kezdtek beszélni Gazdianyuval.

Gazdiapu köti az ebet a karóhoz ( elnézést a profán hasonlatért), hogy a görög tengerpart valamely kis szigetén kéne nyáron tanyát verni. Gazdianyu nincs is ellene, csak az volt a kérése, hogy mivel elege van az ötcsillagos szállodák sivár luxusából, olyan helyre menjünk, ahol egy kis eldugott halászfaluban valóban lehet pihizni. Mivel én semmit sem tudok Görögországról, a tengerről, még kevesebbet egy szigetről, újra kérdőn néztem Gazdiapura, hogy magyarázza el ezt nekem. Ő az egyetlen ember, aki úgy tudja elmondani a dolgokat, hogy még én is megértem.

Valami ilyen hely az a görög sziget, én unatkoznék itt - asszem

Nos, Görögország ugyan olyan csóró ország, mint ahol most élünk, így aztán nem is akarok abba belemenni, hogy akkor minek innen elutazni. A tenger egy nagy víz, ami sokszor nagyobb, mint az általam ismert Velencei tó. Állítólag, nem lehet látni a másik partot. Én ugyan eddig sem láttam más partot, mint amelyiken mi pancsoltunk, úgyhogy ez se nagy változás! A sziget meg egy olyan föld, amit víz vesz körül. Nagy dolog! Az ősszel annyi pocsolya volt, hogy nem is láttam köztük a földet. Akkor meg minek izmozni? Miért nem jó nekünk a Velencei tó?

Na de most jön a csavar! Itt vesztettem el végképp a fonalat és ásítottam pofán Gazdiaput. Azt mondja, hogy az a víz nem iható, mert sós és abban élnek azok a halak és rákok, amiket én imádok megenni. Na már most! Ha a víz nem iható, akkor a benne élő állatok kijárnak a partra inni? Akkor meg minek élnek a vízben? Azt hiszem gazdi átvert egy kicsit! Ráadásul oda csak repülővel lehet menni, ami egy nagy madár, ami lenyel bennünket és amikor megérkeztünk újra kibüfög. Hát azt hiszem én ezt kihagyom! Inkább a panzió! Ha már mindenáron... 

Ja! A múltkor hallottam: 

Két rák nézi a parton a naplementét. Az egyik nagyot sóhajt, majd rágyújt. Mire a másik: Dobod el rögtön! Még embert kapsz tőle!

Más. Vasárnap Gazdiapu füstölt csülköt főzött. E jeles alkalomból többször is megfordultam a konyhában, mert az orrom kivezérelt. Teli tüdővel szippantottam be a gőzölgő csülök mámorító illatát. Mikor aztán kész lett kaptam egy kis, vézna csontot belőle. Nem tagadom, kissé csalódott voltam, de azért nem adtam volna senkinek a világ minden kincséért sem! Krisi megpróbálta ugyan elvenni, de csúnyán rendre utasítottam, és felhívtam a figyelmét, hogy mivel játsszon! Bánatosan rágcsáltam a jó szagú szilánkot, de mivel szomjas lettem, kibaktattam - persze megfelelő óvintézkedések megtétele után - a konyhába inni, és ott várt egy hatalmas cupák a tányéromban!

Séta után édes a pihenés

Mikor megpróbáltam kikapni, Gazdiapu agyon röhögte magát, mert nem számítottam rá, hogy a csont van vagy egy kiló! Az izmaim kidagadtak a nyakamon, mire becipeltem a szobába. Biztos mókás lehettem, mert ilyen jóízűen rég hallottam gazdit nevetni! Aztán agyon lettem dicsérve, mert szétharapdáltam a sípcsontot. Nem tudom miért olyan nagy szám ez, de gazdiék azt mondják, hogy még sosem volt olyan kutyájuk, aki kettéharapott egy ilyen csontot. Hát most van! Legyenek büszkék rá! Gazdianyu meg is jegyezte, hogy nem szívesen haraptatná meg magát velem. Ezen kicsit megsértődtem, mert sosem harapnám meg őket! Nem én! Na mindegy!

Viszont a hétvégén jó nagyot sétáltam Gazdiapuval, megint olyan helyen jártunk, ahol eddig még nem, de olyan szép idő volt, hogy egyáltalán nem bántam. Végre itt a tavasz! Mondtam már mennyire szeretem ilyenkor a szagokat? Csak az rontja a kedélyem, hogy újra előkerültek a nyűves macskák is, brrrrr!

Végre!

A mai nappal véget értek szenvedéseim! Frissen vagyok fürdetve, nyírva, bodorítva és kullancstalanítva.

Amikor megérkeztem...

Reggel séta után elfeküdtem, ahogy szoktam. Ilyenkor nem igen zavar senki, esetleg a postás, de egyébként nyugi van. A fiúk iskolában, Gazdianyu dolgozik, Gazdiapu meg itthon tesz-vesz, de ő sosem zavar. Jól megvagyunk kettecskén. Ma viszont éppen csak elaludtam, mikor felhangzott az ismerős "menjünk" varázsige. Nem értettem sem az időpontot, sem az egészet, de azért nagy nehezen magamhoz tértem kómás álmomból. Gazdiapu már várt a pórázzal az ajtónál.

Amint kiléptünk a házból jobbra fordultam nagy rutinosan, azt hittem megyünk a közértbe. De nem. Balra és lefelé indultunk, ami még nem keltett bennem rossz érzést, hiszen arra is vannak boltok. Amikor túlhaladtunk a szokásos CBA-n is, még mindig nem gondoltam rosszra, mert arra van a Budagyöngye, ahol szintén meg szoktunk fordulni. Vidáman baktattam a gyönyörű napsütésben, ha tudtam volna, még fütyörészek is. Aztán befordultunk a fodrász utcájába. Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, no de nem olyan családból származom én, hogy ez kedvem szegje! 

Addig nem is volt baj, amíg át nem léptük a kozmetika küszöbét. Na, onnantól zabszem effektus lépet hatályba és egy perc alatt ellihegtem egy kádnyi vizet. De a kislány aranyos volt és gyöngéd velem, ami feledtette pánikomat. Gazdiapu viszont rútul cserben hagyott, illetve az asztalon, és kisomfordált a szalonból. Ugyan sok puszit kaptam búcsúzóul, de ez akkor nem vigasztalt. Egész jól tűrtem a macerát, csak a hajszárítót próbáltam többször rendre utasítani, de hiába haraptam bele, nem akarta abbavégezni zümmögő tevékenységét, amit még el is viseltem volna, de a szelet azt már nem! Végül megérkezett Gazdiapu és egymás nyakába borultunk. Agyon dicsérgetett, hogy milyen szép, okos, türelmes kislány vagyok. Na ugye, hogy van aki észreveszi a valódi énemet! Hazafelé madarat lehetett volna fogatni velem. Büszkén riszáltam frissen borotvált fenekemet! Itthon aztán megkaptam a nyakamba a kullancs csöppeket és kész! Egy-két nap és mehetünk nyaralni - vagy nem??

...és amikor megjött Gazdiapu

Ui: Ha elfelejtette volna valaki, a kozmetika a Hűvösvölgyi úton van, Pepita névre hallgat és ha éppen nem csutakolnak, igen kellemes hely! Gyertek el ti is! Ja! És megtalálható ezen a néven a Facebookon is.

Nyertem pár napot

Az történt ugyanis, hogy Gazdiapu lebetegedett. Ez kicsit összekuszálta a napirendemet, de hamar hozzászoktam. Reggel Gazdianyut cipeltem le sétálni, délben Krisi, este Levi volt az áldozat. Úgy háláltam meg a törődést, hogy juszt se kakiltam nekik. Három napig kitartottam, aztán a negyedik reggel már nem bírtam tovább, odatettem egy csomagot Frédi barátom kerítése mellé - csak hogy érezze a törődést. Aztán csütörtök délben már újra Gazdiapuval mentünk sétálni, amikor is jól megkönnyebbültem.

Mára visszaállt az eredeti felállás. Reggel végre Gazdiapuval sétáltam. Délelőtt aztán megint menni kellett. Nem értettem a dolgot, mikor kérdőn néztem Gazdira, ő csak sejtelmesen mosolygott. Ekkor kezdtem érezni, hogy ez már megint nem az én napom. Ráadásul megláttam a szájkosarat a póráz végéhez csatolva, akkor már tudtam, hogy nem lesz könnyű napom. Buszra szálltunk, amit nem szeretek, majd jó nagyot sétáltunk, amit viszont szeretek. Arra mentünk, mint a nyáron, mikor Velencére utaztunk pancsizni. Gondoltam is, ezek nem normálisak: szép idő van, az tény, de fürdeni ilyenkor!??? Aztán egyszer csak megérkeztünk a doki bácsihoz. Kedves embernek látszott, nem éreztem feszélyezve magam a rendelőben. Aztán megkaptam a szurimat - de nem is szóltam semmit, az előzetes várakozás ellenére sem. Kaptam még valami bogyót is, amit reggel májkrémbe ágyazva kell bevennem - ami nem is okozhat gondot. Én azért gondoltam még Maci sajtra, virslire, és sok másra, amivel bevenném azt az izét. Nem is értettem pontosan, azt hiszem a féregnyúlványom ellen kell a cucc. Állítólag ez majd kihajtja belőlem! Pedig én azt sem tudtam, hogy van olyanom! Hosszasan beszéltek még kullancsokról meg egy csomó mindenről, ami nem igazán kötött le, kissé elbágyadtam ugyanis. Miután ott hagytunk egy rakás pénzt, végre kikerültünk az utcára és hazafelé tartottunk. Megvártuk a buszt, de Gazdiapu ingerült lett a sofőr miatt, aki nem akart felengedni bennünket. Olyan busz jött, ahol csak elől lehet felszállni, hogy lássa a vezető, hogy van-e jegyünk. De Gazdi nem akart a tömött buszon az első ajtótól végig cipelni a középső kapaszkodóig, ahol lehet kutyának is utazni, ezért a leszállóknak fenntartott ajtón szálltunk fel, erre a vezető a hangosbemondón keresztül utasította az én gazdimat, hogy szálljunk le és az első ajtón ismét fel. Szót is fogadtunk, de hogy miket sziszegett Gazdiapu a foga között, azt csak én hallottam meg. Ezt most inkább nem írnám ide! Aztán, mikor végre az első ajtón felszálltunk, közölte a közeg, hogy addig nem megyünk sehová, amíg fel nem veszem a szájkosarat. Mert olyan vadállat vagyok, ugye? Pedig olyan képet vágtam, mint aki kettőig se tud számolni. És most jutott eszembe, hogy tényleg nem tudok!

Gazdiapu ekkor már hangosan is kifejezte nem tetszését, én meg amint elindultunk, le is vettem a szájkosarat. Utálatos egy fazon volt, egyetértek Gazdival. Ha tehettem volna, bizony jó nagy darabot kanyarítottam volna ki a gatyájából! Mire hazaértünk el is felejtettük a dolgot. Jó nagyot ittam, mert a sok izgalomtól kiszáradt a szám, aztán lefeküdtem az erkélyen, hogy kipihenjem magam. Gazdiapuék elmentek bevásárolni Krisivel. Mire hazatértek én már teljesen kirúgtam magam. Nagyon virgoncan éreztem magam. Egész este rohangáltam, játszottam a fiúkkal. Gazdi meg is jegyezte, hogy mintha a doki azt mondta volna, hogy bágyadtnak kéne lennem. Én meg úgy viselkedtem, mint egy gyagyás kölyök kutya. Gazdianyu rá is kérdezett, hogy mi volt a fecskendőben, tán kávé? Most már szépen elpihentem, várom a hétfőt, amikor is kínjaim véget fognak érni a fodrászatban. Majd még arról is írok! Még az a szerencse, hogy most nem kell kopaszra vetkőztetni, mivel nem vagyok loncsos, lompos és bozontos, csak piszén pisze kölyök kutya! - ahogy egy régi mese szólt Hernádi Juci néni előadásában.

Nem az én napom...

Mit napom? Heteim! Kezdődött azzal, hogy a hó szépen, ütemesen elolvadt. Ezt kicsit bántam, mert jó volt a sok hó, de most még jobb, mert újra érzem a föld szagait. Teljesen úgy tűnt, itt a tavasz. 18 fok, finom, jó szagú szellő, és valami bizsergető napsütés. Az olvadás csak a bundámban tett némi kárt, ugyanis újra kezdődött a szekatúra a lábmosással. De, mint már említettem, a nasi azért mindig jókor jön a vegzálás után.

Folytatódott azzal, hogy Gazdiapu vére is megpezsdült a gyönyörű napsütéstől és lázas takarításba kezdett. Levi gazdival leszedték a karácsonyfát, elpakolták a díszeket, a fiúk meg betermelték a maradék szaloncukrot. Rájöttem, hogy a zseléset nem szeretem, így maradt nekik szép számmal. Aztán Gazdiapu nekiveselkedett a porszívózásnak. Nem tudom miért, de ezt az eszközt sosem fogom megszeretni. Hovatovább megszokni se! Gyűlölöm! Igazán megszoktam már a botmixert, a hajszárítót, a robotgépet, de a porszívó kegyetlen cucc! Azzal ki lehet kergetni a világból. Most is  - miután általános takarítás volt - nem tudtam hová bújni félelmemben, így bementem a fürdőszobába és a WC háta mögött  reméltem menedéket. Jobbról megkerültem és köré feküdtem. Mikor Gazdi meglátott szét röhögte a fejét, én meg csúnyán néztem rá és erősen lihegtem. Még fénykép is készült rólam, de a cenzúra letiltotta a közlését, mert ugye ott még koszos volt a föld, tekintve, hogy felmosni csak porszívózás után lehet. Így aztán kiadtuk Levigazdinak, hogy retusálja ki a koszt róla! Hahaha...

Tessék! Digitálisan fel van mosva!

Aztán. Mivel úgy tűnik, hogy itt a jó idő, be lettem jelentve a dokihoz teljes revizióra. Hogy ez mit jelent pontosan nem is tudom. Gazdi azt mondja, hogy teljes olajcsere, alváz ellenőrzés és rágószerv mustra lesz, de ő állandóan hülyéskedik. Viszont tartok tőle, hogy nem lesz kellemes és biztos kapok szurit is, de akkor visítani fogok, ezt előre kikötöm! És nem érdekel az új biléta sem! Tartsák meg maguknak! Kell a kutyának! Azaz, hogy az embernek!

Ráadásul a hétvégén még össze is kakiltam a fenekemen a szőrt, ami nem szokott előfordulni velem. Erre Gazdiapu kitalálta, hogy ez is azért van, mert el kell mennünk a fodrászhoz. Jézus Kutya Anyám! Hát ezek sosem pihennek? Lazíts máááá! Értem én, hogy a tavasz a megújulás időszaka, de miért engem kell piszkálni? Menjen a Gazdi a fodrászhoz! Igaz, rajta nem kell már túlórázni, azt a kevés haját, ami még van, egy erősebb huzat is leviszi! Akkor menjenek a Kisgazdik! Vagy menjen Gazdianyu! Vagy szépen kézen fogva így mindenki, csak engem felejtsetek már el! És ha mindez még nem lenne elég, beígérték a kullancs csöppeket is a végére.

Bár már csak ott tartanánk! 

Nem ette meg a kutya a telet

Persze hogy nem! Nem hülye az a kutya, hogy telet egyen, amikor számtalan finom falat figyel a tányéromban! Ezt egyébként arra mondják, amikor már úgy néz ki, mintha jönne a tavasz, de aztán mégsem. Na, most ez állt elő. Először hosszas hidegek jöttek, amitől a bundám jól megvastagodott. Gazdiapu el is kezdett szekálni a súlyommal. Mostanában Szalonnás Fifinek hív. Pedig nem is vagyok kövér! Na, jó! Van rajtam egy kis felesleg, de az a megvastagodott bunda miatt van, és azért, mert mostanában rövidebbek a séták, mert ugye nem csak én fázom. És a legfájóbb az egészben, hogy az mondja nekem, hogy kövér vagyok, akinek a súlya a fürdőszobai mérleg szerint ERROR!

Az is igaz, hogy jól is vagyok tartva. Gazdiapu továbbra is istenien főz, ami nem segít a fogyásban. Hát ki a fene tud koplalni egy jó paprikás csirke mellett? Viszont rájöttem, hogy a kivit szeretem. Mondjuk ez az össz vitamin forrásom, de legalább ez is valami! Füveket most úgy sem találok, tekintve azt a fél méter havat, ami takarja.

Amikor az orromat hókotrónak használom

A havat továbbra is jó heccnek tartom. Imádok futkosni a friss hóban, ilyenkor az orromat lerakom, és futás közben azzal túrom a havat. A kakilás okoz csak kisebb gondot, mert egyrészt nem találok szagokat, másrészt a szügyig érő hó a fenekem lyukát is fagyasztja, ami ugye nem segíti elő eme tevékenység zavartalan elvégzését. Ezért aztán kitoporgok egy kutyányi tisztást magam alatt és ott végzem a dolgom. Aztán, mikor hazaérek, a lábamra ragadt hógalacsinokat leszedegetem, szép, ballisztikus ívben kiköpködöm a takarómra és mikor végeztem, apránként megeszegetem őket. Rém jó móka!

Itthon amúgy minden rendben van. Őrzöm a házat rendületlenül, ami esetenként ugatással jár, de már magamtól tudom a leckét! Ha nem bírok csöndben maradni, jól kiugatom magam. Amikor Gazdi nyakán duzzadni kezdenek az erek, automatikusan büntibe helyezem magam, azaz a pokrócomra megyek és onnan morgok még párat. Amikor elmúlt a kényszer, újra előszedem magam és kezdődik az egész elölről. Gazdi jókat szokott nevetni rajtam, amint épp önszántamból állok a sarokba!

Visszatérve még a fogyókúrára. Imádok nasizni! Esténként a család nagy része összegyűlik a nagyszobai tévé előtt és mindenki rágcsál valamit. Gazdianyu csipszezni szokott, Gazdiapu vagy datolyázik vagy sajtot majszol, Krisi pedig tökmagot vagy pattogatott kukoricát eszeget. Na, most a félre értések elkerülése végett közlöm, hogy én mindet szeretem. Így aztán vitustáncot járok a három gazdi között, hogy valahonnan essen már le valami! Azt bátran kijelenthetem, hogy a leggyengébb láncszem a kisgazdi. Ő még arra is hajlandó, hogy megtisztítson nekem egy marék tökmagot! Gazdiapu sajttal lát el, Gazdianyu pedig - ha jó napja van - csipszet szokott adagolni a számba. Hála Istennek, ez addig folytatódik, amíg tart az esti film, így ha szerencsém van, akár órákig is! Rájöttem, hogy imádom a hosszú filmeket!

Ez az év is jól kezdődött!

Persze csak idézőjelesen.

Lassan újra fodrászhoz kell mennem

Az év első napjaira már nem is emlékszem, ugyanis eltrehánykodtam a napló írást. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy többször esett a hó. Ezt eleinte jó murinak tartottam, de rá kellett jönnöm, hogy gazdiék nem. Minden alkalommal, mikor hazatértünk a sétából át kellett esnem egy szörnyű tortúrán, hogy bejuthassak a helyemre. Jelesül lábat kellett mosnom. Ez úgy történt, hogy Kristóf gazdi a vödörben hozott meleg vizet, és Gazdianyuval neki estek az én összes lábamnak. Az első pár alkalommal nagyon féltem, mert a vizet én inkább csak innám - ha nem meleg -, de aztán rájöttem, hogy minden szekatúra után kapok egy jutalom nasit, ami azért jelentősen tompította fájdalmaimat, amik elsősorban lelki eredetűek voltak. Ma már csak röhögök magamon, mert annyira megszoktam a "hazaérés-nasit", hogy az előszobába érve azonnal leülök és várom a vödröt. Az utóbbi időben azonban olyan cudar hideg van, hogy hiába igyekszem sárba lépni, csak jeget találok, az meg nem zavarja gazdiékat.

Közben folyamatos szekálásnak vagyok kitéve az állandó ugatásom miatt. Gazdiapu már többször felsorolta, milyen eljárás eredménye képen csinál belőlem ágyelőt, ha nem fejezem be az állandó ijesztgetését. Arra ugyanis nagyon háklis, hogy amikor a számítógépe előtt dolgozik, én a háta mögött felüvöltök. De hát nem tehetek én róla, hogy reagálnom kell a külső ingerekre! Itt van például a tegnap reggel. Amint kinyitottam a szemem, észrevettem, hogy a szomszéd házban dolgozó vízszerelők hosszú, vastag csöveket raktak le az udvaron. Ez persze vajmi kevéssé izgatott, de egy idő után, úgy vettem észre, hogy e szerkezetek támadó állásba helyezkedtek, és a lakhelyemet veszélyeztető magatartást tanúsítanak. Erre én kis morgással jeleztem, hogy esélytelenek, de ők csak tovább feszítették a húrt, aminek az lett a vége, hogy csúnyán, ám annál hangosabban fejeztem ki nem tetszésemet az üggyel kapcsolatban. Erre Gazdiapu igen mérgesen reagált, bár nem értem mi baja azzal, ha védem az ólamat. Annál is inkább, mivel ő is itt lakik. Furák ezek az emberek! 

Persze lehet, hogy Gazdiapu azért frusztrált mostanában, mert betojt a számítógépe. Az egyik éjszaka a monitor halt meg rövid, bár annál fájdalmasabb agóniával, nem sokkal később, meg az egész szerkezet megadta magát. Jelenleg a szervizben tartózkodik szerencsétlen eszköz, amit Gazdi nem nagyon tud tolerálni. És ha már itt tartunk! A laptop is dobott egy hátast a minap. Valami merevlemezpuhulása  volt, ami jó sok pénzt vett el a kajámra szánt büdzséből. Így most ehetem megint a bolti kosztot, amit pedig szívből utálok. 

Ez az ominózus pokróc, amire Gazdianyu szemet vetett

Tudom, hogy az emberi táplálék nem egészséges nekem, de én már csak Gazdiapu konyhájához ragaszkodom. Belátom, hogy a csülök pékné módra vagy a sült oldalas fokhagymával tűzdelve és majorannával megszórva nehéz eledel egy kis kutya számára, de erről nem kívánok lemondani! A húslevesben főtt csontokról és a füstölthúsos pasta carbonara-ról már nem is beszélve illetve vakkantva! Be kell látnom, hogy a gyors beilleszkedésem a családba elsősorban Gazdiapu főztje miatt történt. Bár eleinte igyekeztek elijeszteni mindenféle száraz eledellel meg konzerv kajával, de nem hagytam magam! 

Egyébként zajlik nálunk az élet. Gazdianyu a minap zokon vette, hogy nem engedtem este az ágyamra aludni, így elvonult nagy duzzogva az én pokrócomra, hogy ott tölti az éjszakát. Annyira megsajnáltam szegényt, hogy odaóvakodtam és addig puszilgattam, míg hajlandó volt az ágyamra feküdni, én meg elfoglaltam a pokrócomat. Így jár a kutya, ha beengedi az embert a házába!

Ui.: Most nincs új fénykép, mert a szerver ugye elhalt, de amint hazatér, ígérem, pótolni fogjuk a mulasztást!
Ui2.: Mint látható meggyógyult a gép!