Ősz van

A kedvenc fügefám alatt

Tegnap séta közben hallottam, amint a Gazdi meg egy másik a tüzelésről beszélgettek. Azt taglalgatták, hogy bizony, itt az ideje. Nem értem! Érzem én, hogy reggelente hűvösebb van, meg éjszaka már nem lehet az erkélyen aludni, mert a Gazdi szerint lefagy a fülem, de azért olyan hideg még nincs, hogy tüzelni kelljen! Persze Gazdiapu nagy nevetve mesélte a fiúknak a séta után, hogy én milyen ábrándos képpel szagolgattam egy fűcsomót, mintegy fél órán keresztül. És bizony, ha tudnám mi a szerelem, most biztos beleesnék. Látom ám az én Frédimen is, hogy valahogy megváltozott. Ő is homályos szemekkel szokott várni reggelente a szokott helyen, és tegnap reggel még valami furcsát is észrevettem ott hátul rajta. Miközben szagolgatott, valami megváltozott. Persze én nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, hiszen én biztosan kimaradok ebből az elmebajból. Azt azonban látom, hogy a többiek hogy megváltoztak. Mindenki sokkal ingerlékenyebb, hamarabb felfortyan, a lányok csavargatják a farkukat, a fiúk meg sokkal erőszakosabbak. Az a baj, hogy én is idegesebb lettem. Az okát nem tudnám elárulni, de tény, hogy éjszaka nem tudok aludni, tegnap már megint múlhatatlan vágyat éreztem, hogy a cipők között csináljak vackot magamnak és a gazdiékat kikergetem a világból a nyugtalanságommal. Nem bírok a fenekemen megmaradni. Állandóan sétálhatnékom van, mostanában még délben is, ami ugye az én esetemben igen ritka. Szegény Gazdiapu tegnap is négyszer vitt le, azt hitte a kis buta, hogy menten összerondítom a lakást, de nekem nem kellett csinálnom semmit, csak olyan jó szagok vannak lenn. Persze, hogy ne lógjon ki a lóláb, azért mindig kinyomorítottam egy kis pisit magamból.

Sokkal érdekesebb, mint a sípolós

De aztán az esti séta! Ilyet még nem éltem. Hazafelé bandukoltunk, már benn a kertben, amikor észrevettem valamit az avar között. Rögtön vadász pózba merevedtem, a bal első láb fenn, a farok mereven és egyenesen hátra, fül kihegyezve. A valami megmozdult, én meg rárontottam. Szerencsére vagy fél centire előtte lefékeztem, mert kiderült, hogy egy sün. Na nem a sípolós fajtából és főleg nem rózsaszín, viszont fenemód szúrós. Na! Nekem sem kellett több. Azonnal elfelejtettem a fűcsomókat, a Frédiket, csak az ösztön, a vadász ösztön dolgozott bennem. Hozzáérni azért nem mertem, de jól megugattam és amikor megmozdult, a lábammal odakaptam, erre megállt és összegömbölyödött. Olyan volt, mint egy távirányítós kis játék. Ha megmozdult én megállítottam, ha én nem mozdultam, akkor kidugta a kis fejét és megpróbált elinalni előlem, a nagy és félelmetes vadász elől, de én minduntalan megmutattam, ki is a teremtés koronája! Aztán Gazdiapu mondta, hogy hagyjam békén, mert egy hasznos kis jószág. Azért azt nem hittem, mert hasznosnak itt vagyok én, ő már csak azért lehet, hogy nekem legyen mire vadásznom. Az tény, hogy jó móka volt! Ráadásul itt a mókus szezon is. A konyhaablakból láttam, amint az ablak előtti fenyőn kergetőztek a botor jószágok, de majd ha újra kijutok!

Még mindig az ugatásról

Ma reggel séta közben megláttam valamit a fűben. Gyanúsan lapult és tegnap még nem volt ott, tehát joggal gondolhattam, hogy valamiféle fondorlat van a dolog mögött.

Már jó messziről kiszúrtam, mert én rendkívül éber eb vagyok. Azonnal vadászpózba merevedtem, és óvatosan, lépésről-lépésre cserkésztem be. Mikor már csak pár méter választott el tőle nagyon haragosan megugattam. Minden dühömet beleadtam, az egész testem remegett, az adrenalin szintem mérhetetlen magasba szökött, a hátamon felborzoltam a szőrt és a füleimet is rendesen hátracsaptam és úgy üvöltöttem a cuccal.

Gazdiapu eleinte csak nevetett, aztán meg leszidott, hogy milyen gyáva kutya vagyok. De nem úgy van az édes gazdám! Ez nem gyávaság! Ez prevenció! Már jó előre jelzem neki, hogy itt jön egy komoly véreb, aki, ha kell, élete árán is megvédelmezi az őt sétáltató gazdit. Így veszem elejét az esetleges, és mindenképpen indokolatlan támadásnak. Gazdi azt mondja, hogy előbb tán menjek oda és érdeklődjem meg ki fia-borja is az a dolog. Szagolgassam meg és ha még mindig úgy gondolom, hogy fenemód veszélyes a testi épségemre, esetleg a velem sétálgató emberre, netán az egész kerületre, akkor és csak akkor kezdjek zenebonába. Csakhogy akkor már késő, kedves gazdám!

Ez bizony filozófiai kérdés. Pontosan olyan, mint a félig üres, félig tele pohár kérdése. Mert ugye, a pesszimista úgy látja, hogy a pohárban már csak alig van víz, tehát az már félig üres. De az optimista ezzel szemben mély meggyőződéssel vallja, hogy hál' Isten, még félig van, tehát nincs miért aggódni. Na látod gazdám! Én úgy gondolom, hogy lett-légyen az a valami bármi, inkább bátran elejét veszem a későbbi konfliktusnak azáltal, hogy minden tekintélyemet latba véve ráüvöltök.

Mielőtt a két üres sörös doboz támadásba lendülne.

Rend a lelke mindennek

Egy magamfajta kutyusnak kellenek igazodási pontok. Tudnom kell, hogy mikor mi következik a napirendben, ez a záloga az együttműködésnek gazdi és kutyája között.

Kissé tanácstalan vagyok

Nálunk ez valahogy nem akar kialakulni. Áprilisban, mikor idekerültem, volt a családomnak egyfajta ritmusa, amihez igyekeztem alkalmazkodni. Reggel Gazdianyu nyitotta a napot fél hat körül. Kinn üldögélt a konyhában és kávézgatott, meg cigizett. Elmagyarázta, hogy ő ilyenkor éledezik, tehát ne zavarjam meg e közben, ilyenkor készül fel ugyanis fejben a napi teendőkből. Hogy zökkenő mentes legyen a dolog, én nem is zavartam meg, inkább a jó meleg helyére telepedtem az ágyban Gazdiapu mellé.

Aztán lassan a fiúk is elkezdtek szállingózni. Közben Gazdiapu is felkelt egy kis időre, amíg elkészítette a család tápját, majd, hogy ő se zavarja a reggeli nyüzsgést, gyorsan visszabújt mellém az ágyba. Így vártuk meg míg a többiek elmennek munkába, iskolába.

Mivel Gazdiapu eléggé lusta, na meg, hogy ne szokjak a hajnali sétához, visszaaludtunk még egy órácskát. A reggeli séta ideje nyolckor van, vagy kicsit később, ez már tőlem függ. Van, amikor nekem sem akaródzik felkelni, de fél kilencig mindenképpen megejtjük a dolgot. Utána Gazdiapu engem is megetet, megitat, majd miután ő is megreggelizett, elkészíti a kávéját és leül a számítógép elé. Én ilyenkor elszenderedek az egész éjjeli műszak után, mikor is teljes figyelmemmel a család javainak és álmának védelme az én reszortom.

Sajnos a konfliktusok abból adódnak, hogy  én komolyan veszem ezt az önként vállalt feladatot, és ha ilyenkor valaki közelít az emeleten, én azonnal jelzem neki, hogy eltévedt. Persze nem farokcsóválással, azt úgy sem látná az ajtó mögül, hanem kieresztem a hangomat, nehogy kétségei legyenek. Igen ám! Én ilyenkor védem a gazdik álmát, csak sajnos ők meg felébrednek és mindenféle válogatott csúfságot vágnak a fejemhez. Ők azt akarják, hogy csendben őrizzem a házat, de hát úgy meg honnan tudja az a fránya betörő, hogy ne törjön be?? Ez nekem bonyolult!

Na meg amikor békésen figyelek az erkélyen, és látom, hogy egy nyavalyás macska ólálkodik odalent! Hát ki tud olyankor nyugton maradni? Én biztosan nem! Én vadászkutya vagyok vagy mi?! Nekem el kell kapnom a galád állatot, de ha már ez nem megy, legalább üzennem kell neki, hogy ha lemegyek megnézheti magát! Hát ilyenkor sem vagyok népszerű itthon, az szent!

Pedig én úgy igyekszem! Én annyira szeretek itt lenni! Végre úgy tudom lehajtani a fejem, hogy nem kell állandóan félnem, nem vagyok egyedül és mindenki olyan kedves velem! Ha nem ugatok! De tessék megérteni! Nekem ösztöneim is vannak, amiket nem tudok minden esetben kontrollálni! Igyekszem, igyekszem, de néha legyőzi az akaratomat és olyankor kibújik belőlem az állat. Tessék még egy kis időt adni nekem, hogy még jobban tudjak alkalmazkodni! Ígérem menni fog, csak ne tessenek rám haragudni! Ha pontosan tudom, hogy mit kell csinálni, akkor talán menni fog!

A nap nagy részében kettesben voltunk a gazdival, ő időnként felállt a gép elől és megsimogat, megpuszilgat, aztán hagy tovább aludni. Délután megérkeztek a fiúk és kisebb játszadozás után eltűntek tanulni. Gazdi befejezte a gépezést, elmentünk a közértbe és főzni kezdte a vacsorát a többieknek. Mikor Gazdianyu is hazatért, ettünk, majd kis játék után az esti séta jött, úgy nyolc körül. Ilyenkor nagyot sétáltunk, mert általában valaki elkísért bennünket és amíg gazdiék beszélgettek, én tudtam intézni a dolgaim.

Aztán jött a nyár. A két hónap alatt megszokott ritmus felborult. A Kisgazdik is itthon maradtak egész nap, ami kissé felforgatta az életünket. Össze-vissza jártunk közértbe, a déli séta eltolódott - igaz ebben én is ludas vagyok, mert ki akart negyven fokban kóricálni? Gazdianyu is hol itthon volt, hol nem, valami szabadságról beszéltek ilyenkor, meg aztán a kirándulások a velencei tóra és így tovább. Sokkal rendszertelenebb lett az életünk.

Egy dolog volt csak a szabály: amíg valaki alszik, addig a többieknek - nekem is - csöndben kell maradnunk. Hát! Lásd fenn! Ez nem mindig sikerült! 

Aztán most megint visszazökkent minden a tavaszi kerékvágásba. Csak nekem ez így már nehéz. Nem tudom igazán, mikor van hétköznap és mikor hétvége. Én figyelek arra, hogy ha valaki alszik, azt nem bántjuk, de például tegnap is, azt hittem Gazdianyuról, hogy elaludt. Az én belső órám szerint már rég fel kellett volna kelnie, de még aludt. Hát igyekeztem gyorsan felébreszteni, nehogy elkéssen a munkából, de kiderült, hogy szombat van, ami emberi időszámítás szerint pihenőnap. Abba most nem mennék bele, hogy van amikor nem az, hát honnan tudjam én, hogy mikor kell őt ébreszteni? Én csak jót akartam!

Meg ma éjjel is. Hajnali ötkor tántorgott valaki haza olyan zajjal, hogy egy téli álmát alvó medve is bőszen kirohant volna a barlangjából. Hát csoda, hogy én is méltatlankodtam kissé? Csak azt akartam, hogy hagyja a gazdiékat aludni! Erre megint csak én lettem a rossz!

Nehéz kenyér ez kérem! De én akkor is megmutatom nekik, hogy én vagyok a legjobb kutya az életükben, ha bele is döglöm!

Fifikás Fifike

A világ legbiztonságosabb helye - a gazdi számítógépe alatt

Ez ugye én lennék. Gazdiapu szokott így nevezni, mert szerinte én mindent ki tudok fejezni a testbeszédemmel amit akarok. És ehhez minden fortélyt be szoktam vetni, nehogy már ne sikerüljön az akaratomat átvinni!

Itt van mindjárt a séta kérdés. Ha nem akarok menni, nincs az a hatalom, amelyik rávenne a kujtorgásra. De ha én akarok menni.... Akkor nincs az a hatalom, amelyik le tudna beszélni! Ilyenkor minden női trükkömet bevetem. Egyszerűen jelzem, hogy menni szeretnék. Amennyiben nem találok azonnali fogadókészséget, elkezdek nagyon kedves lenni. Odasündörgök Gazdiapuhoz, a lábához dörgölőzöm, mint egy macska, a hátam feldomborítom, a farkam a hátamra ragasztom és olyan kedvesen nézek rá, hogy azonnal elolvad. Persze van amikor ez is kevés. Ilyenkor nyalogatom, böködöm, felmászok az ölébe és minden erőmmel levakarhatatlan vagyok. Aztán ha ez is kevés, mert mondjuk filmet néz vagy meccset, akkor taktikát váltok és ugatni kezdek, amitől nem hallja a tévét és előbb-utóbb rájön, hogy úgy is annak kell történnie, amit én akarok.

Hát nem ronda????

Más. A múltkor beszámoltam a kis rózsaszín süni érkezéséről. Végül csak rá kellett fanyalodnom. Szag ide, bűz oda, elkezdtem vele játszani a család nagy örömére. Eleinte nem értem hozzá, csak körbeugráltam, vakkantgattam neki és meredten figyeltem, nem megy-e arrébb, hogy akkor - de csakis akkor - beavatkozhassak. Végül, miután magától nem akart mozdulni, kénytelen voltam a számba venni, persze illő óvatossággal, és felcsempésztem az ágyra. Na ekkor már körül lehetett ugrálni újra és szét lehetett dúlni az ágyat, amin Gazdiapu és a fiúk jókat röhögtek. Végül is elértem amit akartam, én kerültem a középpontba, megint csak. Annyira jól sikerült a játék, hogy párszor, amikor véletlenül ráugrottam sípolt egyet-egyet, ami csak tovább fokozta harci kedvem és végül, magam sem tudom mikor, elkezdtem rágcsálni. Azóta egészen jóban vagyunk, én és a sünim. A vonzalmam még nem olyan erős, mint a zöld iránt, de alakul.

Jaj! Majd elfelejtettem! Kaptam a nyakörvemre egy csont formájú bilétát, amin a nevem és Gazdiapu telefonszáma csörömpöl. Az első alkalommal kaptam tőle a frászt, de már megszoktam. Sőt! Büszke is vagyok rá, hogy látja rajtam mindenki, hogy én nem afféle kóbor kutya vagyok. Nekem igenis vannak gazdijaim!

És még valami fontos! A bundám újra kezd szép lenni. A fésülgetést továbbra sem kedvelem, de ha ez az ára annak, hogy ne legyek ismét kopasz, hát nem bánom, jöhet. Most kezdem magam jól érezni a szőrömben. Már elég hosszú, hogy ne érezzem magam könnyűvérű, ledér nőcskének, de még nem olyan, mint a nyiratkozás előtt volt. Éppen szép és arányos vagyok  - ahogy Gazdiapu szokta mondogatni. És biztosan igaza van, mert én is ellenállhatatlannak érzem magam. Most már bátran válogatok az ismerős kanok közül, és nagyon élvezem, amikor látom rajtuk a féltékenységet. Ilyenkor érzem magam nőnek a javából!

Zöld vs. rózsaszín

Ugye milyen szomorúnak látszom?

Nem is tudom már mióta van nekem egy zöld sünim. Még az előző életemben kaptam, de nagyon szeretem. Esténként ezzel készítem ki a családot, ugyanis remekül tud sípolni, amikor rágcsálom. Ez arra jó, hogy a gazdiék ne hallják a tv-t, és inkább velem foglalkozzanak. Ez eddig be is vált, remekül működött, de valamelyik nap eltűnt az én sipim. Hogy én nem tudtam, hogy hova tettem az nem nagy újdonság, mert én kissé feledékeny vagyok, de a gazdik is napokig keresgélték és nem találták. Végül arra a következtetésre jutottak, hogy biztos leejtettem az erkélyről - amire már volt példa - és valaki elvihette.

Nagyon bánatos vagyok nélküle. Nem is az igaziak az esték, ha nem szidják a rokonságomat, amiért megállás nélkül sípolok. Főleg úgy tíz óra tájban tör rám a hiányérzet. Olyankor már a család elpihenni készül, én meg ilyenkor ébredek fel. Ekkor szoktam Gazdiaput kezdeni szekálni, hogy játsszon velem, de ha nincs mivel? Mostanában odalopózok hozzá és - mintha csak szeretgetni akarnám - elkezdem rágcsálni a mancsait. Gazdianyu egy darabig halkan pufog magában, majd jó dühösen rám szól, amitől én még inkább felébredek és még intenzívebben bosszantom a családot. Ezt már egy hete csinálom és meg is lett az eredménye! Gazdianyu kezdi visszasírni a süni sípolós időszakot.

Így aztán pénteken vett nekem egy ugyanolyan sünit, csak valamiért rózsaszínű változatban. A színekkel nem igen van gondom, de a szaga olyan penetráns, hogy nincs az a velőscsont, amiért a számba venném. Gazdianyu nagyon elszomorodott, amikor észrevette, hogy irtózom a sünijétől, de hiába próbálgattam vele játszani, a gyomrom jött fel. Na, erre beindult a család apraja-nagyja. Levi alaposan megmosta szappannal, nem segített. Utána bekente disznózsírral, nem segített. Krisi új sípolót tett bele, nem segített. Anya és Levi órákig üldögéltek mellettem és próbálták a számba imádkozni, nem segített. Krisi a pokrócommal dörzsölgette, nem segített. Végül Levi a szőrömhöz dörzsölgette, meg a fenekemhez, na azóta változott a helyzet! Most már a fenekemtől is irtózok!

A fejemet verem a falba, hogy lehettem ilyen hülye, hogy hányhattam el a jó kis zöld sünimet? Pedig játszanék én ezzel a rózsással is, csak ne lenne ilyen szaga! Most kinn aszalódik a napon, hátha elveszti ezt a kiváló polietilén illatot! Remélem azért valamit hamarosan kitalálnak gazdiék, mert továbbra is megesz a fene az esti sipogásért!

Zavart érzek az Erőben

Gondok vannak! Ahogy enyhülnek az éjszakák, elkezdtek eltünedezni napközben a gazdáim. Egyedül Gazdiapu a biztos pont, ő mindig velem van vagy legalább is nem tűnik el hosszú időre.

Kezdődött azzal, hogy megnövekedett itthon a sürgés-forgás - ahogy arról már beszámoltam. Aztán a Kiskisgazdi elment több napra egy nagy motyóval, ami meglehetősen fájdalmasan érintett, mivel ő a kedvencem. A többiek magyarázták, hogy nem sokára visszajön, de én hittem is meg nem is. De tegnap este végre hazatalált! Kiderült, hogy valamilyen madár táborban volt, lehet hogy sas vagy gólya? Nem is tudom. De nekem mindegy is, a lényeg, hogy visszajött! A többiek arra számítottak, hogy nagy őrjöngéssel fogadom, de én decensen örömködtem, éreztetvén vele, hogy neheztelek kissé a nélküle töltött napok miatt.

Elég álmos képem van?

Azt hittem végre visszaáll minden a szokásos kerékvágásba, de tévednem kellett. Reggel megint nagy nyüzsire ébredtem. Gazdianyu a szokásos időben ébredt - azt már megszoktam -, de most mindjárt megbolydult az egész ház. Hiába foglaltam el azonnal a jó meleg vackát, rá kellett jönnöm, hogy Gazdiapunak is jelenése van a konyhában. Pedig ilyenkor mi még hosszasan szoktuk húzni a lóbőrt, nem törődve Gazdianyuval, aki dolgozni jár. De ugye ma reggel! Ha Gazdiapu is felkel, akkor a család többi tagja is, ami rossz előérzettel töltött el. Odaszaladtam a nagy zöld táskához, de nem éreztem benne a strandoláshoz szükséges cuccok illatát, így szomorúan vánszorogtam vissza az ágyra. A Nagykisgazdi került elő először, majd a kicsi is és öltözni kezdtek. Annyit valószínűsítettem, hogy nem engem akarnak megpisiltetni testületileg, hanem valami más fondorlat van kialakulóban. Ez be is jött. Előbb az egyik, majd a másik is eltűnt itthonról pucbavágva magát.

Gazdiapu azt mondta, hogy elkezdődött az iskola. Emlékezzek csak arra az időre, mikor idekerültem! De én nem emlékszem. Mert nem akarok. Én arra akarok emlékezni, amikor mindenki egész nap itthon van és engem tutujgat! Az jó dolog! De ez a fele itt, a fele ott állapot nem. Miért nem tud mindenki megülni a fenekén, mint eddig? Ki a fenének jó ez a megjöttem-elmegyek állapot? Az ember kutyája így mihez tartsa magát? Arról nem is beszélve, hogy milyen fárasztó állandóan felpattanni és örülni, mikor csengetnek!

Brrrrr! Nincs egy perc nyugtom! Hát mikor aludjam ki magam? Nekem kipihentnek és szépnek kell lennem, én nem egy lestrapált anyakutya vagyok! Tessék tudomásul venni, hogy nekem is vannak jogaim!