Pénteken, míg Anyugazdi dolgozni volt, a kanok elmentek azzal, hogy hoznak nekem meglepcsit. Két órai szorongás után végre meghallottam a kulcsot a zárban. Természetesen örültem nekik, bár volt valami baljós sejtelmem. Amikor lecuccoltak, odahoztak nekem valamit, amit alig palástolt örömmel szagoltattak meg velem. Semmi különös szaga nem volt, nem is értettem a lelkesedésüket. A Nagykisgazdi meg akarta mutatni, mi is az a fekete valami, így ráerőltette az orromra. Kényelmetlen volt és kicsit szorított is, de legfőképp utáltam. Fele annyi idő alatt szedtem le magamról, mint amennyi alatt rám erőltette. Igyekeztem tudomásukra hozni, hogy a szájkosárral többé ne próbálkozzanak! Még nem volt vége a vegzálásnak. Felbontottak valami kék folyadékot és a nyakamba zúdították, olyan szerencsétlen helyre, ahol se megszagolni, se lenyalni nem tudtam. Végül is nem nagyon zavart, így hagytam őket lelkesedni. Hülyére dicsérgettek, amit én nem nagyon bántam, de végig volt valami nagyon kellemetlen érzésem.
Este aztán elővett Anyagazdi egy böszme nagy táskát, és nagy dohogva pakolni kezdett. Nem tudtam eldönteni, hogy ő akar elköltözni, vagy engem küldenek el, de biztos ami biztos bebújtam Apagazdi számítógépe alá. Ott általában biztonságban vagyok. Néha lenyúl hozzám és megsimogatja a buksimat, amitől mindig megnyugszom. Este rendesen sétálni mentünk, így arra gondoltam, mégse fog semmi szörnyűség történni.
Reggel aztán elszabadult a pokol! Mindenki egyszerre kezdett nyüzsögni, ami már önmagában igen félelmetes dolog. Ráadásul mindenki felfokozott lelki állapotban volt, ami plusz megrémisztett. Rövid rohangálás után, végre észrevették, hogy én is ott vagyok. Gazdiapu rászerelte a tegnapi valamit a póráz fogójára, ekkor már gondoltam, hogy bármi jön ezután azt együtt szívjuk meg! Levi vitte a nagy csomagot, Krisi a hátizsákot, Anya a saját cuccát, apagazdi meg engem. Nem a megszokott irányban mentünk, de nem bántam, hiszen együtt voltunk. Az utca végén azonban jött egy hangos és büdös, emberekkel teli nagy autó - amitől nagyon féltem -, és beszálltunk. Állandóan azt akarták, hogy üljek le, de ki tud nyugodtan ülni ilyen körülmények között? Végül leszálltunk és kellemeset sétáltunk. Jól kikakiltam magam, úgy hogy nem bántam a dolgot, bár kissé feszélyezett, hogy tök idegen szagok vettek körül. A séta végén egy hatalmas és nagyon félelmetes helyre keveredtünk, amit szívesen kihagytam volna. Rengeteg ember volt, időnként géphangon kiabáltak valamit, és riasztó szagok ijesztgettek. De aztán beráncigáltak valami nagy piros valamibe, ahol legalább hűvös volt.
Egy órai kellemes heverészést követően leszálltunk és pár perc múlva egy egész jó helyre érkeztünk, ahol a szél rettenetesen fújt ugyan, de fantasztikus szagokat hozott. Gazdiék kipakoltak és letelepedtek a pokrócra, aminek jó otthon illata volt, így én is melléjük hevertem, de nagyon nyugtalan voltam, állandóan készenlétben álltam, nehogy valaki megközelítse a gazdiék cuccát. Időnként el-elmentek a gazdijaim fürdeni, meg sokszor hoztak nekem friss hideg vizet, és állandóan a pofámba nyomták, hogy igyak. Egyszer elvittek magukkal, hogy megnézzem a vizet, amiben pancsoltak. Nagy volt, vizes és egyáltalán nem találtam vonzónak. A lábam azért beleengedtem, és rájöttem, hogy ez nem is olyan rossz, mivel kellemesen hűsített. Végül már épp rászántam magam, hogy megmártózzak, de valamiért nem engedték, viszont a nap folyamán többször is áztathattam a lábam. Mivel nem kellett hajszárítózni, nem is bántam a dolgot annyira, sőt, még élveztem is - de el ne áruljátok a gazdiknak! Tök jópofa dolog volt a hullámokat harapdálni, meg rengeteg sorstárs is volt, akik viszont nem féltek a víztől, így én is egyre bátrabb lettem. Egy hatalmas japán tosa-inu olyan kunsztokat mutatott, hogy én is ki akartam próbálni, de gazdiék annyira féltettek, hogy végül is nem lehetett.
Estefelé elkezdtek pakolni. Na, akkor összeszorult a szívem, azt hittem ott hagynak, de hazahoztak, és én nagyon boldogan, de hulla fáradtan a sok átélt izgalomtól összeestem a gazdi gépe alatt.
Drágáim! Ma megint Velencén voltunk. Az utazással nem untatnék senkit, elég legyen annyi, hogy odaértünk. Gazdiék állandóan dicsértek, azt mondták, milyen okos, szép és intelligens kutyus vagyok. Kicsit csodálkoztam, hogy erre még csak most jöttek rá, de úgy tettem, mintha nagyon meglepne ez az ömlengés.
A víz csodálatos dolog. Most engedték, sőt akarták, hogy bemenjek a vízbe. A hasamig élveztem is dolgot, de Gazdiapu a vízben állt, tőlem 5 méterre és nagyon kapacitált, hogy menjek odáig. Mivel nagyon szeretem én is mentem volna, de egyszer csak elfogyott a talaj a lábam alól. Basszus! Most mi legyen? Nagyon féltem, de ő annyira hívott és olyan aranyosan dicsérgetett, hogy nem volt szívem cserben hagyni. Elkezdtem a lábammal úgy csinálni, mintha mennék és láss csodát! Működött. Ezt gazdiék úszásnak hívják, szerintem csak egyszerűen tudok járni a vízben. Ezt a mutatványt a nap folyamán többször is megismételtük, hol Gazdiapuval, hol Nagykisgazdival. Húúúú! Nagyon élveztem! Én is tudom azt, amit az a nagy dög! És megint rengeteg kutyabarát volt ott. Már a vonaton találtam egy havert, akit Winstonnak hívtak, és egyébként havanese volt, aztán a parton ott volt Sefo, a japán óriás, Retek, a beaggle, Lujza, a kopó, meg még egy rakat kisebb-nagyobb eb. Mindegyikük láthatta, amint én is pancsolok a vízben. Nagyon büszke voltam magamra!!
Estére megint ájulásig elfáradtam, de nagyon élveztem a napot és főleg azt, hogy gazdiék olyan boldogok voltak velem!
Tegnap előtt jöttünk haza, és már megint össze van készítve a nagytáska. Én nem bánom! Annyira mennék megint! Reggel az ismerős bolondokháza, de hamarosan a vonaton üldögéltünk, de most nem volt nyugodt utunk. Rengeteg ellenség utazott velünk (értsd: gyerekek). Húú! Azokat nem bírom! Nem tudom miért, de állandóan ugatnom kell tőlük. Hangosak, futkosnak, izgágák és kiszámíthatatlanok. Szerencsére hamar leszálltak, de mi is!
A nap sok-sok fürdéssel telt, sétáltunk a parton, játszottam a többi kutyával és megint ehettem halat! Azt meg a lángost imádom. Sajnos a parton sok volt a kosz, szemét, ráadásul csomó finom csont is volt eldobálva, így mikor gazdiék nem figyeltek, sutyiban mindig lenyeltem valamit. Ha észrevették megszívtam, mert a torkomban kezdtek kotorászni, de én mindig ügyesebb voltam és gyorsan lenyeltem! Gazdiék ilyenkor őrjöngtek, bár nem tudom miért? Talán az bökte a csőrüket, hogy nem osztottam meg velük a zsákmányt, nem tudom.
Délután aztán beláttam, hogy igazuk volt. Olyat rókáztam, míg ők kávéztak, hogy a fél part a csodájára járt. Viszont a gyomrom nagyon gagyi lett. Hiába ittam, meg ettem ropit, nem segített. Hazafelé még azt is megmutattam nekik, milyen az, amikor hasmenésem van.
Remélem nem sokára újra megyünk, de most szót fogok fogadni gazdiéknak, mert utálom, ha rosszul vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése