Meghallgattattak imáim! Ma reggel ott várt a szokásos helyen! A két fa között üldögélt és nézte az út végét, ahol be szoktunk kanyarodni. Amint meglátott felágaskodott a kerítésre és nyüszögni kezdett. Olyan melegség járta át a szívemet, hogy a pórázt szaggatva igyekeztem odavonszolni Gazdiaput a találkahelyünkre. Jaj! Oda voltam, amint megláttam új, nyári gúnyájában, vacogva a kerítés tövében. Olyan helyes volt. Mintha csak pár óra telt volna el utolsó találkozásunk óta. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Örültünk egymásnak, rohangáltunk, és össze-összebújva biztosítottuk egymást változatlan érzéseinkről. Én annyira elvesztettem a fejem, hogy a kapu alatt igyekeztem bejutni az én drágámhoz, hogy egy kis melegséget adjak a fázós lelkének. Ekkora érzelem kitörésre azért ő sem számított, kissé visszahúzódóbb lett, de én nem bántam. A lelkem tombolt örömében, amiért újra együtt lehetünk. Így utólag, kissé szégyellem magam, de a pillanat hevében bármit megengedtem volna neki! Hangosan csaholva fejeztem ki érzelmeimet, ami ugye egy visszafogott hölgy részéről legalább is meggondolatlanság, de nem érdekelt! Csak Ő volt számomra ott és a sok elfecsérelt, egyedül töltött idő emléke. Hát csoda, ha kissé megfeledkeztem a jó modorról?
Na! Tessék megcsodálni a hódolómat! Hát nem gyönyörű? Van ennél szebb kan? És a frizurája! Imádom, ha egy pasi ad magára! És az illata! Az a jó kutyaszag keveredik a tömjén megnyugtató aromájával. Hát tessék megmondani! Ne aléljon el egy kutyalány ennyi bájtól, ennyi férfias sármtól? Na, ugye? Mindenki beláthatja, mi egymásnak vagyunk teremtve!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése