Hallásjavítás felsőfokon

Már elég régóta élek ebben a családban, és rájöttem, hogy itt mindenkinek rossz a hallása. Nagykisgazdi sose hallja, amikor közértbe kell menni, vagy enni kell kijönni a konyhába. Kiskisgazdi akkor veszti el végleg a hallását, amikor mosogatni küldik vagy olvasnia kellene a kötelezőt. Mindketten teljesen megsüketülnek, amikor Gazdiapu a piacra akar velük baktatni és akkor is, amikor a porszívózás kerül szóba. Tulajdonképen az én sétám idején is van baj a hang terjedési sebességével. Az elején, mikor idekerültem, minden alkalommal jöttek velünk ők is, aztán már csak az esti nagy sétára, manapság meg igen ritkán veszik a fáradtságot, hogy megmozduljanak.

Persze én sem vagyok kivétel. Délben úgy kihagynám a sétát, hogy csak na! De Gazdiapu nem hagy békén, így hiába nem hallom a varázsigét, hogy "menjünk", akkor is menni kell. Pedig nagyon rosszul hallok ám! Aztán napközben is többször hívnak játszani vagy egyszerűen csak arrébb kéne mennem, mert útban vagyok illetve fekszem, de valahogy azt se hallom. Pedig hegyezem a fülem, de valahogy nem jut el hozzám a hang. Biztos az akusztikával van gond! Sokszor még azt se hallom meg, amikor a tányéromban megcsörren a száraz kaja. Most is éppen itt fekszem Gazdiapu mellett, de nem hallom, amint azt mondja: Gyere Fifi! Menjünk! Pedig ő mondja, de én meg nem hallom. A farkam kissé meglibbentem, de ennél több nem telik tőlem. Ez valami olyan lehet, mint amikor a fiúk azt mondják az ominózus feladatkiosztásra, hogy "mindjárt"! Ők sem csinálnak ezután semmit, én sem. Ez így korrekt!

Viszont van, amikor azonnal kitisztul a hallásom, amikor minden szót tökéletesen értek, még a leghalkabbakat is. Ilyenkor nincs ismeretlen parancs, nincs érthetetlen utasítás és nincs végrehajthatatlan feladat. Ilyenkor minden idegszálam kiegyenesedik és úgy tudok koncentrálni - akár egész nap -, hogy gazdiék nem hisznek a szemüknek. Ilyenkor tudok pacsit adni, tudok a hátsó két lábamon táncolni, lassan még pitizni is. A fülem kihegyezem, a szemem a duplájára növesztem, a farkam felcsévélem és a hátamra ragasztom. Hogy mi ez a hallásjavító eszköz? Úgy hívják ropi! Abból is az a hosszú és szezámmagos kivitelű. Na, azért a lelkem is eladom. Ilyenkor nem ismerek barátot, ellenséget, csak a cél lebeg a szemem előtt. Minél hosszabb, annál jobb!

Javaslom Gazdianyuéknak, próbálják ki a kisgazdiknál is! Ha már nálam így használ!? 

Itt van Ő, itt van újra!

Meghallgattattak imáim! Ma reggel ott várt a szokásos helyen! A két fa között üldögélt és nézte az út végét, ahol be szoktunk kanyarodni. Amint meglátott felágaskodott a kerítésre és nyüszögni kezdett. Olyan melegség járta át a szívemet, hogy a pórázt szaggatva igyekeztem odavonszolni Gazdiaput a találkahelyünkre. Jaj! Oda voltam, amint megláttam új, nyári gúnyájában, vacogva a kerítés tövében. Olyan helyes volt. Mintha csak pár óra telt volna el utolsó találkozásunk óta. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Örültünk egymásnak, rohangáltunk, és össze-összebújva biztosítottuk egymást változatlan érzéseinkről. Én annyira elvesztettem a fejem, hogy a kapu alatt igyekeztem bejutni az én drágámhoz, hogy egy kis melegséget adjak a fázós lelkének. Ekkora érzelem kitörésre azért ő sem számított, kissé visszahúzódóbb lett, de én nem bántam. A lelkem tombolt örömében, amiért újra együtt lehetünk. Így utólag, kissé szégyellem magam, de a pillanat hevében bármit megengedtem volna neki! Hangosan csaholva fejeztem ki érzelmeimet, ami ugye egy visszafogott hölgy részéről legalább is meggondolatlanság, de nem érdekelt! Csak Ő volt számomra ott és a sok elfecsérelt, egyedül töltött idő emléke. Hát csoda, ha kissé megfeledkeztem a jó modorról?

Na! Tessék megcsodálni a hódolómat! Hát nem gyönyörű? Van ennél szebb kan? És a frizurája! Imádom, ha egy pasi ad magára! És az illata! Az a jó kutyaszag keveredik a tömjén megnyugtató aromájával. Hát tessék megmondani! Ne aléljon el egy kutyalány ennyi bájtól, ennyi férfias sármtól? Na, ugye? Mindenki beláthatja, mi egymásnak vagyunk teremtve!

Ábrándozom

Itt fekszem a gazdi számítógépe alatt és ábrándozom. Kicsit szomorú vagyok, mert ábrándjaim tárgyát már jó néhány napja nem láttam. Minden nap elsétálunk a kerítésük előtt, de sehol az én lovagom. Minden alkalommal hagyok neki üzenetet, ma még csomagot is tettem le a szokott helyre, de válasz nincs!

Pedig olyan szépen kezdődött! Ő egy gyönyörű, jó szagú, rendkívül férfias schnauzer. Méretileg pont összepasszolunk, ő egy kicsit robosztus, jó vastag csontjai vannak és vagy kétszer annyit nyom, mint én, de hát én egy filigrán hölgy vagyok. Fekete és olyan észbontó a frizurája! A szemöldöke belelóg a szemébe, a pofája olyasforma, mint az enyém, de izgalmasan vastag orra van. És amikor azt a férfias orrát benyomja a farkam alá! Brrrr! Még a gondolatára is elgyengülnek a lábaim. És a neve! FRÉDI! Gyönyörűen alliterál a Fifire. Gondolják csak el! Frédiné Fifi. Milyen igézően hangzik! És a gyerekeink lehetnének például: Fikusz, Franci vagy Fortuna.

Frédi a helyi Don Matteo kutyája. A templomkertben ismerkedtünk össze. Mondhatom, szerelem volt az első látásra. Ott bóklászott a kerítés tövében, amikor észrevett. Én persze úgy tettem, mintha nem láttam volna, de a szívem a torkomban kalapált. Ő elkezdte magát mórikálni, nyüszögött és nagyokat fújtatott, mint egy gőzmozdony. Két lábra állt a kerítésbe kapaszkodva hívott, de nem dőltem be a csajozós dumájának. Persze egy kicsit én is közelebb lopóztam, de érinthetetlen távolságban maradtam. Szegény annyira tipródott, hogy megsajnáltam és hagytam, hogy megszagolgassa a fülemet. Jaj! Micsoda érzés volt, ahogy beleszuszogott azzal a nagy pofájával. Azonnal engedékenyebb lettem, és kicsit futkároztam vele a kerítés mentén. Olyan izgalomba jöttem, hogy meggondolatlanul elcsorgattam egy üzenetet oda, ahol ő is elolvashatja. Erre mit tett az a bitang nőfaló? Felemelte a jobb hátsó lábát és felülírta az én üzenetemet. Olyan szerelmes szavakat kanyarított oda, hogy Shakespeare szerelmi lírája ehhez képest semmi!

Na, ettől kezdve állandóan kerestem őt. Ha megtaláltam, nőiesen viselkedtem, hagytam hadd tipródjon, úgy tettem, mintha teljesen közömbös lenne számomra, de ha nem volt ott, én olyan szomorúan álltam a kerítés tövében és lestem befelé, hogy a gazdi szíve majd meghasadt a látványra. Szorgos üzenetváltásaink meghozták gyümölcsüket. Egyre jobban kötődünk egymáshoz, bár én valahogy nem érzem azt a fajta izgalmat, amit ő. Lehet, hogy egy régi műtétem miatt? De nem baj! Talán még jobb is így. A tiszta, plátói szerelem. Gazdiapu szokta mondani, hogy a kávét cukorral, a bort vízzel, a szerelmet házassággal tönkretenni nem szabad. Ugyan nem tudom pontosan mit jelent, de azt hiszem igaza van.

Híveim! Hol van Ő? Lehet, hogy nyaral? Kérek mindenkit, aki látja, mondja meg neki, hogy egy epekedő szuka várja a hangosbemondónál!

Ps: Ha valaha még találkozunk, iderakom a fényképét is!

Nevelem a Gazdikat

Nem tudom honnan ez a nagy pökhendiség az emberek részéről. Azt hiszik, hogy mindent tudnak, mindent jobban tudnak. Nem értik, hogy mi kutyák ösztönlények vagyunk. Tudom, hogy az nem baj, ha van rendszer az életünkben, jó ha tudom mikorra időzítsem a pisilést, kakilást, sőt, az éhséget is. De az még is csak sok, hogy nem veszik figyelembe az én igényeimet! Odáig fajult a dolog, hogy Gazgianyu le lustakutyázott! Engem! Aki állandóan úgy alszom,hogy a fülem nyitva és óvom, őket mindentől.

Napok óta bundarohasztó hőség van, én napközben a Gazdiapu számítógépe alatt szenvedek, minimálisra korlátozva a mozgásomat, nehogy gutaütést kapjak. Ők meg állandóan odajönnek, hogy élek-e még, meg hívogatnak játszani, meg hogy feküdjek melléjük az ágyra. De ők is csak egyik oldalukról dőlnek a másikra, és nagyokat fújtatva közlekednek a lakásban, ha már mindenáron menniük kell. És akkor még én vagyok a lusta kutya, mi? Pedig amikor a postás csönget ( mindig kétszer, de tényleg!) én azonnal cefetül őrizni kezdem a lakást akár milyen mélyen alszom is! 

De azért úgy látom van értelme, hogy süketnek tetetem magam. A rendszeres séta déli szakasza déli két óráról áttevődött négy óra körülre, amikor már nincs akkora hőség. Gazdiapu nem is jön le velem, valamelyik Kisgazdit kéri e nemes feladatra. Mit mondjak? Megértem. Én se preferálom a déli mocorgást. Kár, hogy én nem küldhetek magam helyett senkit! Más! Végre hallottam, amint azt beszélték, hogy meg kell ezt a kis kutyust nyíratni! Nem mondhatnám, hogy oda vagyok a gondolatért, miszerint valaki lehúzza rólam a takarómat, ráadásul félek még belegondolni is, hogy ez még fürdéssel is jár, a hajbizgetőről nem is beszélve! De most az egyszer igazat kell adjak Gazdianyunak, akinek a fejéből kipattant ez az ötlet.

Kedves Gazdáim! Szeretném, ha nem vennétek rossz néven, ha néha úgy teszek, mintha nem hallanék és nem látnék. Higgyétek el ez nem önfejűség, csak érvényesíteni szeretném ösztönös jogaimat. Én minden körülmények között szeretlek Benneteket!

Velence három felvonásban

1.felvonás

Pénteken, míg Anyugazdi dolgozni volt, a kanok elmentek azzal, hogy hoznak nekem meglepcsit. Két órai szorongás után végre meghallottam a kulcsot a zárban. Természetesen örültem nekik, bár volt valami baljós sejtelmem. Amikor lecuccoltak, odahoztak nekem valamit, amit alig palástolt örömmel szagoltattak meg velem. Semmi különös szaga nem volt, nem is értettem a lelkesedésüket. A Nagykisgazdi meg akarta mutatni, mi is az a fekete valami, így ráerőltette az orromra. Kényelmetlen volt és kicsit szorított is, de legfőképp utáltam. Fele annyi idő alatt szedtem le magamról, mint amennyi alatt rám erőltette. Igyekeztem tudomásukra hozni, hogy a szájkosárral többé ne próbálkozzanak! Még nem volt vége a vegzálásnak. Felbontottak valami kék folyadékot és a nyakamba zúdították, olyan szerencsétlen helyre, ahol se megszagolni, se lenyalni nem tudtam. Végül is nem nagyon zavart, így hagytam őket lelkesedni. Hülyére dicsérgettek, amit én nem nagyon bántam, de végig volt valami nagyon kellemetlen érzésem.

Este aztán elővett Anyagazdi egy böszme nagy táskát, és nagy dohogva pakolni kezdett. Nem tudtam eldönteni, hogy ő akar elköltözni, vagy engem küldenek el, de biztos ami biztos bebújtam Apagazdi számítógépe alá. Ott általában biztonságban vagyok. Néha lenyúl hozzám és megsimogatja a buksimat, amitől mindig megnyugszom. Este rendesen sétálni mentünk, így arra gondoltam, mégse fog semmi szörnyűség történni.

Reggel aztán elszabadult a pokol! Mindenki egyszerre kezdett nyüzsögni, ami már önmagában igen félelmetes dolog. Ráadásul mindenki felfokozott lelki állapotban volt, ami plusz megrémisztett. Rövid rohangálás után, végre észrevették, hogy én is ott vagyok. Gazdiapu rászerelte a tegnapi valamit a póráz fogójára, ekkor már gondoltam, hogy bármi jön ezután azt együtt szívjuk meg! Levi vitte a nagy csomagot, Krisi a hátizsákot, Anya a saját cuccát, apagazdi meg engem. Nem a megszokott irányban mentünk, de nem bántam, hiszen együtt voltunk. Az utca végén azonban jött egy hangos és büdös, emberekkel teli nagy autó - amitől nagyon féltem -, és beszálltunk. Állandóan azt akarták, hogy üljek le, de ki tud nyugodtan ülni ilyen körülmények között? Végül leszálltunk és kellemeset sétáltunk. Jól kikakiltam magam, úgy hogy nem bántam a dolgot, bár kissé feszélyezett, hogy tök idegen szagok vettek körül. A séta végén egy hatalmas és nagyon félelmetes helyre keveredtünk, amit szívesen kihagytam volna. Rengeteg ember volt, időnként géphangon kiabáltak valamit, és riasztó szagok ijesztgettek. De aztán beráncigáltak valami nagy piros valamibe, ahol legalább hűvös volt.

Egy órai kellemes heverészést követően leszálltunk és pár perc múlva egy egész jó helyre érkeztünk, ahol a szél rettenetesen fújt ugyan, de fantasztikus szagokat hozott. Gazdiék kipakoltak és letelepedtek a pokrócra, aminek jó otthon illata volt, így én is melléjük hevertem, de nagyon nyugtalan voltam, állandóan készenlétben álltam, nehogy valaki megközelítse a gazdiék cuccát. Időnként el-elmentek a gazdijaim fürdeni, meg sokszor hoztak nekem friss hideg vizet, és állandóan a pofámba nyomták, hogy igyak. Egyszer elvittek magukkal, hogy megnézzem a vizet, amiben pancsoltak. Nagy volt, vizes és egyáltalán nem találtam vonzónak. A lábam azért beleengedtem, és rájöttem, hogy ez nem is olyan rossz, mivel kellemesen hűsített. Végül már épp rászántam magam, hogy megmártózzak, de valamiért nem engedték, viszont a nap folyamán többször is áztathattam a lábam. Mivel nem kellett hajszárítózni, nem is bántam a dolgot annyira, sőt, még élveztem is - de el ne áruljátok a gazdiknak! Tök jópofa dolog volt a hullámokat harapdálni, meg rengeteg sorstárs is volt, akik viszont nem féltek a víztől, így én is egyre bátrabb lettem. Egy hatalmas japán tosa-inu olyan kunsztokat mutatott, hogy én is ki akartam próbálni, de gazdiék annyira féltettek, hogy végül is nem lehetett.

Estefelé elkezdtek pakolni. Na, akkor összeszorult a szívem, azt hittem ott hagynak, de hazahoztak, és én nagyon boldogan, de hulla fáradtan a sok átélt izgalomtól összeestem a gazdi gépe alatt.

2.felvonás

Drágáim! Ma megint Velencén voltunk. Az utazással nem untatnék senkit, elég legyen annyi, hogy odaértünk. Gazdiék állandóan dicsértek, azt mondták, milyen okos, szép és intelligens kutyus vagyok. Kicsit csodálkoztam, hogy erre még csak most jöttek rá, de úgy tettem, mintha nagyon meglepne ez az ömlengés.

A víz csodálatos dolog. Most engedték, sőt akarták, hogy bemenjek a vízbe. A hasamig élveztem is dolgot, de Gazdiapu a vízben állt, tőlem 5 méterre és nagyon kapacitált, hogy menjek odáig. Mivel nagyon szeretem én is mentem volna, de egyszer csak elfogyott a talaj a lábam alól. Basszus! Most mi legyen? Nagyon féltem, de ő annyira hívott és olyan aranyosan dicsérgetett, hogy nem volt szívem cserben hagyni. Elkezdtem a lábammal úgy csinálni, mintha mennék és láss csodát! Működött. Ezt gazdiék úszásnak hívják, szerintem csak egyszerűen tudok járni a vízben. Ezt a mutatványt a nap folyamán többször is megismételtük, hol Gazdiapuval, hol Nagykisgazdival. Húúúú! Nagyon élveztem! Én is tudom azt, amit az a nagy dög! És megint rengeteg kutyabarát volt ott. Már a vonaton találtam egy havert, akit Winstonnak hívtak, és egyébként havanese volt, aztán a parton ott volt Sefo, a japán óriás, Retek, a beaggle, Lujza, a kopó, meg még egy rakat kisebb-nagyobb eb. Mindegyikük láthatta, amint én is pancsolok a vízben. Nagyon büszke voltam magamra!!

Estére megint ájulásig elfáradtam, de nagyon élveztem a napot és főleg azt, hogy gazdiék olyan boldogok voltak velem!

3. felvonás

Tegnap előtt jöttünk haza, és már megint össze van készítve a nagytáska. Én nem bánom! Annyira mennék megint! Reggel az ismerős bolondokháza, de hamarosan a vonaton üldögéltünk, de most nem volt nyugodt utunk. Rengeteg ellenség utazott velünk (értsd: gyerekek). Húú! Azokat nem bírom! Nem tudom miért, de állandóan ugatnom kell tőlük. Hangosak, futkosnak, izgágák és kiszámíthatatlanok. Szerencsére hamar leszálltak, de mi is!

A nap sok-sok fürdéssel telt, sétáltunk a parton, játszottam a többi kutyával és megint ehettem halat! Azt meg a lángost imádom. Sajnos a parton sok volt a kosz, szemét, ráadásul csomó finom csont is volt eldobálva, így mikor gazdiék nem figyeltek, sutyiban mindig lenyeltem valamit. Ha észrevették megszívtam, mert a torkomban kezdtek kotorászni, de én mindig ügyesebb voltam és gyorsan lenyeltem! Gazdiék ilyenkor őrjöngtek, bár nem tudom miért? Talán az bökte a csőrüket, hogy nem osztottam meg velük a zsákmányt, nem tudom.

Délután aztán beláttam, hogy igazuk volt. Olyat rókáztam, míg ők kávéztak, hogy a fél part a csodájára járt. Viszont a gyomrom nagyon gagyi lett. Hiába ittam, meg ettem ropit, nem segített. Hazafelé még azt is megmutattam nekik, milyen az, amikor hasmenésem van.

Remélem nem sokára újra megyünk, de most szót fogok fogadni gazdiéknak, mert utálom, ha rosszul vagyok.

Magamról

Kedves Állatszeretők!

Először is szeretnék bemutatkozni. A nevem Fifi, fajtám szerint cuvée. Hogy mik is az alapok? Fogalmam sincs. Tessék megnézni a képemet!

Tavaly, 2010-ben tatláltak rám, úgy négy hónapos lehettem akkor. Nagyon lepusztult állapotban csavarogtam a XXII. kerületben. Szerencsére egy néni felfigyelt rám és befogadott - még ha csak átmenetileg is. A kötelező vacakolás után, mikor is az orvos rendbeszedett, már egész kutyaformám lett. Kisebb-nagyobb kerülőkkel végül is felkerült a képem az internetre és szerencsére felfigyelt rám a jelenlegi gazdim. Húsvét előtt kerültem ide hozzájuk. Nagyon féltem az első időben, de hamar megszoktam őket. A gazdiapu állandóan velem van, ő itthon üti a billentyűt, én ezért cserébe a számítógépe alá szoktam telepedni, és időnként, ha úgy tartja kedvem megnyalogatom a lábát. Na nem nagyon, nehogy hozzászokjon!

Gazdianyu reggel korán kel, ilyenkor jobb őt nem zavarni! Kimegy a konyhába, kávézik és zajong a fürdőszobában, majd elkezdi bőgetni azt az undorító cuccot, ami a haját fújja. Én annyira félek tőle, hogy felmegyek az ágyra és Gazdiapu mellé kucorodok, ő mindig megvéd az ilyen dolgoktól. Nem sokkal később Gazdianyu dolgozni megy. Ekkor jön el az én időm! Gazdiapu nagyon lusta jószág, állandóan nekem kell életet verni belé. Ez nem is egyszerű dolog, mert mindig úgy tesz, mintha még aludna. Én persze belemegyek a játékba, annál is inkább, mert ettől függ a reggeli sétám.

A családhoz tartozik még két fiú, akikkel a viszonyom meglehetősen jó, szerencsére ők már nagyok, mert én ki nem állhatom a kicsiket! A nagyobbik, a Levi, ő szokott velem törődni, ami azt jelenti, hogy ő csinál velem minden olyat, amit utálok. Ő fésülget, szekál a vattáim miatt, sőt, egyszer még oda is fajult a dolog, hogy bedugott a kádba és lezuhanyozott. De azért a hajszárítózást nem engedtem neki, oda-oda kaptam a kezéhez, amikor inzultálni kezdett vele. Így aztán hamar megtanulta, hogy ki az úr a háznál! A kicsi, a Kristóf, ő egészen más. Ő odajön, amikor éppen aludnék vagy a nap fáradalmait pihenném ki, és játszani akar velem. Én, még ha nincs is kedvem, belemegyek a játékba, még is csak ő a kicsi! Viszont olyan jó szaga van! Nem tudom miért állandóan nyalogatnom kell. Ők ezt puszinak hívják, és sokszor mondják is nekem, hogy puszi, puszi! Ilyenkor nekem a fülüket kell nyalogatnom, ami nem túl higiénikus, de hát mit tehet egy kis kutya az emberi akarat ellen?

Itt jól érzem magam. Remélem a sok herce-hurca után nem fognak megint tovább adni! Bár nem úgy néz ki! A múltkor is az asztalról ehettem a füstölthúst. Szépen összekockázta nekem Gazdiapu, mert ő szokott főzni, és ott hagyta az asztalon, míg telefonált. Én meg nem kérettem magam és jól felfaltam. Sajnos az utolsó pillanatban kiderült, hogy az nem is nekem lett ott hagyva. Legalább megtanulták, hogy ne legyenek hanyagok!

Az emberekkel azért még nem vagyok teljesen kibékülve. Nem tudom miért, de időnként meg kell ugatnom őket. Különösen a postásokat utálom. Gőzöm sincs miért irritálnak olyan nagyon?

Na, bocsika, mennem kell! Gazdianyu azt akarja, hogy kísérjem el a közértbe. Én meg hogy meg ne bántsam, feláldozom magam. Kell neki a biztonság, amit egy erős kutya tud csak biztosítani!