Téli rege

Ilyen volt amikor még sütött a nap

Rájöttem, nem szeretem az őszt. Nem tudom miért, de egész ősszel feszült és ingerlékeny voltam. A séták öröme elveszett, állandó rettegésben éltem. 

Kívántam én a levegőt, de mégis! Amikor kint voltam, azonnal magam alá kaptam a farkam, ami ugye nem üzemszerű állapotom. Kész kínszenvedés volt az életem. Gazdiapu nagyon toleráns volt velem, de néha azért elszakadt nála is a cérna. Ilyenkor dühösen figyelmeztetett, hogy kutya vagyok nem nyúl, de én inkább Malackának éreztem magam. Nem segített a depressziómon az sem, hogy az erkélyajtó állandóan csukva van, így nem tudtam ütre-főre kimászkálni.

Néha, mikor sütött a nap, azért elismertem, hogy remek helyen lakom. Annak ellenére, hogy állandó merengésemben meg-meg zavart egy-egy aljasul koppanó falevél, az erdő csodálatos hely.

Még mindig a szemetelő eső a kedvencem. Ilyenkor el tudok veszni a csodálatos illatokban. Órákig tudok szagolni egy fűszálat vagy egy lelógó faágat. Szegény Gazdi olykor gyökeret ereszt az erdőszélen várva, amíg gondosan végigszimatolom ezeket a tereptárgyakat.

Hahó!!! Itt a hó!!!

Aztán leesett az első hó! Húúú! Azt agyon szeretem! Bár elfed minden szagot, amit megszoktam, de egyáltalán nem zavar! Az orrom belenyomom a hóba, és usgyí! Gazdi meg is kérdezte párszor, hogy nem fagy-e le a nózim? Biztos mókás lehettem, mert nem egyszer hahotázott amikor rám nézett. 

Az egyik este aztán beigazolódni látszottak félelmeim. Amint az erdő felé vettük az irányt, furcsa, ám már ismert szag csapta meg az orrom. Az út szélén négy vaddisznó túrta az avart! Hát, én majdnem összecsináltam magam! Csak annyit tudtam tenni, hogy alaposan rájuk üvöltöttem. Ez azonban nem tűnt a legmegfelelőbb eljárásnak, mert az egyik elindult felénk, és nem tűnt barátságosnak! Én rábeszéltem Gazdit is, hogy húzzunk inkább az ellenkező irányba. Nem árulok el titkot - asszem  -, hogy mindketten farok behúzva menekültünk. Éreztem, szegény gazdin az adrenalin szagát. Nagyon berezeltem, és féltem, hogy megint lehord az üvöltözésem miatt, de ő is úgy meg volt ijedve, hogy meg sem álltunk a főútig. Szerencsére nem követtek a jószágok, de Gazdiapu szerint, ezért lehettem ideges az elmúlt időszakban, mert éreztem a jelenlétüket. Másnap reggel aztán megnéztük a nyomaikat a hóban, és rájöttünk, hogy ilyen túrásnyomokat már régebben is láttunk, csak akkor még nem sejtettük, hogy mi okozta.

Azóta óvatosabbak vagyunk az esti sétánál! Tegnap meg Nagykisgazdi találkozott egy rókával. Jesszusom! Lehet, hogy egy állatkertben kaptam szállást?

Urbi et Orbi

Ma ebéd után kaptam pár falatot a sült oldalasból. Főleg csontokat, de volt közte egy-két méretesebb falat is, amit Gazdiapu nem tudott már megenni. 

Általában odavagyok az ilyesmiért, meg is ettem a konyhában annyit, amennyit csak bírtam, de a maradékot nem mertem a tányéromban hagyni - még megeszi valaki, amíg nem vagyok ott! Az, hogy azért kaptam, mert nem kell senki másnak, nem jutott eszembe, mivel én csak egy kutya vagyok, nem filozófia professzor. Azt viszont logikusan tudtam, ha ott marad, lába kél  cuccnak. 

Így aztán a számba rejtve becipeltem a nappaliba a legnagyobbat, hogy szem előtt legyen. 

Igen ám! De nem tudtam letenni sehova, mert semmi nem tűnt eléggé biztonságosnak. Első lépésben a szőnyeget szemeltem ki, mint biztos pontot, de amint letettem és hátraléptem, rájöttem, itt nagyon szem előtt van. Aztán a vackomra cipeltem, de azt azonnal tudtam, hogy ott sincs jó helyen, mert akkor hova fogok feküdni? Így megpróbáltam a pokrócommal betakargatni, de megint csak ugyanaz történt, nem volt hova feküdnöm. Darabig hangos méltatlankodás közepette járkáltam a lakásban fel s alá - értsd sírtam kínomban -, hogy milyen helyre kerültem? Az egész lakás parkettázva, a kinti helységek kőlappal burkolva. Hát hova a nyavalyába ássam el a felesleget?

Az ágy vonzó lehetőségnek tűnt, de miután ezt már egyszer eljátszottam, elvetettem, mint alternatívát. Még a kezdetekkor Gazdianyu párnája alá tettem egy kincsemet, azóta erről inkább lebeszélem magam. Mit mondjak? Nem voltam túl népszerű, mikor rájött! Végül keserves képpel a szőnyeg mellett maradtam, de nem hagytam magára kincsemet egy pillanatra sem.

Csakhogy közben megérkezett Nagykisgazdi, akinek illett örülnöm, addig viszont egyedül kellett hagynom a cupákot. Hűűű! Leizzadtam, mire visszamentem, de ott vigyorgott érintetlenül a szőnyegen! Lehuppantam mellé, és bárkit megmorogtam, aki csak közelített felé. Ezen Gazdiapu meg is sértődött, mert azt mondta, hogy nem azért adta, hogy most meg visszavegye. De azért jobb a békesség! Én rendületlenül őriztem.

Levi és Gazdiapu leültek beszélgetni, velem nem is törődtek - szerencsére, mert az idegeim igen csak fel voltak spannolva. Kis idő múlva azonban sötét, nagyon sötét fellegek kezdtek kialakulni felettem. El jött a séta ideje. Na már most: vagy itt hagyom a kaját, megkockáztatva, hogy Levi fölzabálja amíg távol vagyok, vagy magammal viszem. Hát nem tudtam dönteni! Gazdi már az előszobában várt a póráz rám eső végével a kezében, én meg mint Machbet őrülési jelenetében ide-oda rohangáltam a csont és a póráz között. Nem tudtam dönteni. Gazdi egyre cucisabban hívott, Levi meg hanyatfekve röhögött dilemmámon vagy a viselkedésemen. Végül ennyi emberi gonoszság láttán, úgy döntöttem, még is csak magammal viszem a kis drágámat. Gazdihoz sorjáztam, számban a dologgal és hagytam, hogy felkantározzon.

Kimentünk a lépcsőházba, de ott sem találtam alkalmas búvóhelyet egy ilyen értékes leletnek. Az udvar következett, de ott sok a macska. Nehogy már egy rühes dögé legyen egy óvatlan pillanatban az én csontom! Jött az utca. Gondoltam, kivárom, hátha a futtató felé megyünk, mert ott tudok egy rakás jó helyet a zsákmánynak. Mikor odaértünk, erősen jobbra húztam a Gazdit, hogy vegye már észre magát, de fennhangon közölte, ott most nagy a sár. Igen, igen! Tudom! Azért akarok odamenni! De csak nem vette az adást!

Közben pisilnem kellett - számban a csonttal. Volt már valaki, aki teli szájjal végezte a dolgát? Nem öröm, elárulhatom! Nem tudok pisilni, szagolni és csontot rejtegetni egyszerre. Igen kiművelt kutyafő vagyok, de erre nézvést nem kaptam kiképzést. Hiába! Nem gondolhatok én se mindenre! 

Végre beértünk az erdőbe! Nem mintha ott nem lett volna sár, de hagyjuk! Mégis csak az én bundám fehér, nem a Gazdié. De ezen most nem filozofáltam! Találtam egy alkalmasnak látszó helyet az egyik fa alatt és szép, óvatos mozdulatokkal gödröt ástam, majd belepottyantottam az értéket. Igen helyre kis lyukat gyártottam, nagyon tetszett nekem. Aztán óvatosan betakargattam kevés földdel, majd rekultitatív jelleggel avart szórtam rá. Oly annyira meg voltam elégedve magammal, hogy vidáman lépdeltem a továbbiakban Gazdiapu oldalán. És, hogy mennyire jó munkát végeztem, mi sem bizonyítja jobban, hogy hazafelé már én sem találtam meg a helyet!

Jézusom! Mi lesz most a csontommal??? Hát így mutattam meg a városnak és világnak, hogy nekem mim van! Volt?! Majd az esti sétánál kiderül! Addig a frász kerülget!

Tequila függő lettem

Húhúúúú! Most látom csak, milyen régen nem írtam semmit. Az is igaz, hogy olyan szépen, lassan telnek a napjaim, hogy csak na! A nyári jövés-menés után, jól esik a semmit tevés és a lustulás.

Kisgazdik iskolában, Gazdianyu dolgozik, Gazdiapu meg továbbra is azért van, hogy engem ellásson. Bár mostanában rászokott a fésülgetésre, amit nem nagyon szeretek, bár utána mindig kapok nasit, amiért viszont elviselem - legalább egy kis ideig - a macerát.

Nyáron kétszer is voltam fodrásznál. Szerencsére Gazdiapu rájött, hogy nem kell engem nyírogatni, legfeljebb a popsim és lábujjaim környékét. Épp elég egy kis trimmelés két-három havonta. A fürdetést ugyan így sem úszom meg, de akkor is hamarabb végzek. 

Mostanra már elég ismert lettem a környéken, van egy rakat új barátom is. Néhány régi viszont felszívódott. Eltűnt Mogyoró a vizsla és Ubi a lelenc, de lett Oszi a törpe snauzer, Kitty a lelenc - akinek a gazdasszonya az én kis gazdimnak is tetszik. Aztán ott van még Zorró, aki méretei ellenére is jó haver. Ő berni pásztor.

Mostanában már naponta egyszer, a déli sétát, póráz nélkül abszolválom. Szerencsére Gazdiapu már megbízik bennem annyira, hogy meg meri kockáztatni, bár érzem rajta, hogy nagyon aggódik ilyenkor. Viszont én szót is szoktam fogadni, ha épp úgy tartja kedvem. Póráz nélkül bármit is csinálok éppen, a fél szemem gazdin tartom, nehogy valami baj érje. Persze, ha hív, azt nem mindig hallom meg. Mit csináljak, ha nagy a háttér zaj? Viszont, ha azt mondja:"gyere, menjünk haza!", akkor pattanok és indulok hazafelé. Sokszor még a pórázt sem várom be, így hozva gazdira a frászt. 

Így nézek ki Tequilázás közben

Az egyik alkalommal, mikor visszaértünk a kertbe a séta után, egy szép fekete macska terült el az avarban. Azonnal meg akartam ismerkedni vele, de tudta a leckét és iziben a fa tetején kötött ki, ahonnan hiába is hívtam nem akart lejönni. Pedig olyan barátságosan ugattam neki! Aztán pár nappal később kiszúrtam a földszinti erkélyen. Reggelente ott szokott kávézni gazdasszonyával. Odalopóztam és kétlábra állva igyekeztem tiszteletemet tenni , de nem igazán volt elragadtatva a mutatványomtól! Pedig én mindent bevetettem, ami csak velem született sármomból futotta. Ő meg csak álmosan leült az erkély hozzám legközelebb eső szélén ( miután rájött, hogy oda nem érek fel), farkával körbebugyolálta magát és unottan nézte, amint én őrülök meg. Gazdijaink jól elbeszélgettek, de minket nem engedtek ennél közelebb egymáshoz, pedig de jó is lett volna! Azt ugyan nem tudom, hogy mit kezdtem volna vele, de szívesen kipróbálnám! Na, az ő neve Tequila. Gazdi nevetve mondta, hogy én meg Bonetti. Nem tudom az mi, de nem is hangzik jól! Szóval azóta minden reggel első dolgom, hogy beköszönjek neki az erkélyre. Sajnos nem mindig van kint, de már többször láttam a konyhaablakban vagy a háló ablakában leselkedni. Tudtam én, hogy ő is haverkodni akar!

Nekem a Balaton....

Az átmeneti hűvösebb napok után megint tombol a nyár. Napi legfontosabb tevékenységem, hogy a számítógép alól átvonuljak az előszobába a cipőhalom tetejére aludni. Néha még arra is van erőm, hogy megtegyem ugyanezt az utat vissza is. Mentségemre legyen mondva, az említett távolság úgy kb. 2 méter, tehát nagy levegő kell hozzá és nagy elszántság, hogy ennyit egyedül megtegyek naponta többször. Hát ilyen körülmények között újra előkerült a szájkosár, ami ismét felvillanyozott. Gyanús volt a dolog, mert nem kis készülődés előzte meg, de azt hittem én maradok, mert a szokásos sporttáska helyett gurulós bőröndbe pakolt Gazdianyu. Aztán, mikor mindennek vége volt, Gazdiapu rácsatolta a szájkosarat a póráz végére, ami - már tudom - a legjobb dolog a világon, mert ilyenkor víz jön és hamar.

Hosszú út végén, amit most nem részleteznék, este kilenc körül megérkeztünk valahova, ahol eddig még nem jártunk. Viszont azonnal szagot fogtam, megéreztem a természetes vizek jellegzetes hal, pocsolya és algaillatát. El is kezdtem húzni Gazdiaput a szag irányába, és bebizonyosodott, hogy okos kutya vagyok. Pár pillanat múlva vizet találtam. Nem is akármekkorát! Hatalmasat! A gyerekek - Gazdiapu, Kiskisgazdi és Nagykisgazdi - mint az őrültek csapódtak a vízbe. Én meg igyekeztem Gazdianyut berántani, hogy utánuk mehessek.  Ez részben sikerült is. Míg a fiúk pancsoltak, én is a vízben múlattam az időt és nem tudnám megmondani, melyikünk élvezte jobban. Sajnos a sötét miatt nem készült fénykép, de másnap videózott a család, csak meg kell várni, amíg egy ide szúrható spot elkészül belőle. Minden esetre ez a Balaton nevű pocsolya nagyon tetszett nekem. Nem estem bele egyből a nyakig vízbe, mint Velencén, hanem szépen gyalogolhattam az én saját lábamon, amíg jólesett, mint a Dunán, ugyanakkor sokkal melegebb volt a víz. Ebből volt is kevés mellékhatás, ugyanis én beleittam a part menti langyosba, ami kissé meghajtott. Előbb hasilag, majd sebességileg is, hogy kiérjek idejében a kertből. Mindent egybevetve nagyon kellemes hétvége volt. Úgy elfáradtam, hogy tegnap egész nap csak aludtam, még pisilni is csak úgy kómában szédelegtem le. Remélem hamarosan újra megyünk, de most már hosszabb időre. Csak azt kértem Gazdiaputól, hozza közelebb ezt a lavórt, mert két-három órát utazni nem kutyaleány álom! 

Fifi fóka

Mihez tartás végett! Így nézek ki...

Megint eltelt három hét, amikor ismét lustának bizonyultam. Nagyon élveztem, hogy a hőség alábbhagyott, így a lakásban sem emelkedett a hőfok harminc fölé. Napközben még nem igen volt kedvem sétálgatni, de reggel és este már újra a régi voltam. Mostanában Gazdianyu is jön velünk esténként, amit nagyon élvezek, mert amíg gazdiék beszélgetnek, én elmélyülten szagolgathatok.

Voltunk ismét Velencén, de erre most nem szeretnék sok szót vesztegetni, csak annyit, hogy noha gazdiéknak már volt alapszínük, mégis úgy odakozmáltak, mint a pirítós. Most olyan rojtos a hátuk, mint a szétrágott pokrócom.

Gazdianyu itthon van egy hétig szabin, ami nem tudom, hogy mi, de azt hiszem az a szabi, mikor már tele van a púpja mindennel és ezért a kollégái helyett minket boldogít naphosszat.  Galád módon, ezt az időt fel is használták arra, hogy elvigyenek a kozmetikushoz. Nehogy arra gondoljatok, hogy tele vagyok pattanással és azért! Á, dehogy! Inkább toklásszal, meg gubanccal. Nem is kaptam uborka pakolást, csak fürdetést, meg trimmelést. Hál' Istennek gazdiék rájöttek, hogy nem kell engem nyírogatni, csak a bundámat vékonyítani! Szép is lettem! De nagyon ám! És ami fő, jobban viselem a nyarat.

Ki is próbáltuk tegnap, mikor is úgy döntött a család, hogy "kicsit" kimozdulunk. Már előre rettegtem, mert az nálunk vagy több órai utazást jelent vagy húsz kilométer gyaloglást. Szerencsére most kombinált volt a dolog, mert lebuszoztunk a Margit hídig, és onnan aztán gyalog mentünk a hídon a szigetre. Nem mondhatom, hogy nem élveztem! A hídon megcsapott a Duna szag, és bár ezt még ezidáig nem éreztem, azonnal beleszerettem. Lehet, hogy egyszer már volt dolgom a folyóval? Én nem emlékszem, de az orrom úgy látszik igen. 

Ahogy beértünk a szigetre, azonnal a víz felé akartam húzni az engem kísérő családrészeket, de akkor még ellenálltak. Sétáltunk egy nagyot, már megint. Beültünk egy teraszra, ahol nem szolgáltak ki bennünket valamiért, már megint. Tovább sétáltunk, és végül a Nagyszálló teraszán olyan kiszolgálásban volt részünk, ami egy csinos kutyának kijár. Azonnal hoztak egy tálkában vizet, gazdiéknak meg valami löttyöt, amiről elismerően nyilatkoztak. Azt hiszem kávé lehetett, mert ezek állandóan azt isszák. Viszont hoztak sütit is hozzá, sajnos nem nekem. Nem is értem, ha a kávé mellé jár a keksz, akkor az én vizem mellé miért nem jár a torta? De nem baj! Gazdiék tudták a dolgukat és takarosan megosztották velem a cuccot.

Út közben még tűpárnát is találtunk!

Miután kipihentem magam, visszaindultunk, de most már végre a víz parton. Gazdianyu levette a cipőjét és a vízben pacsált kicsit, én meg, hogy ne unatkozzon ott egyedül, vele tartottam. Nagyon élveztem a hullámokat, a víz hűsét a lábamon és azt a sok finom illatot, ami körül vett. Gazdiapu a Duna mellett nőtt fel, így genetikailag kódolva van benne a folyó iránti rajongás, de én is be vagyok oltva Dunával, az biztos! Kit érdekelt, hogy most lettem frissen duerolva? Mint az őrült rohangáltam a vízben és a parton. Gazdiék szeme többször könnybe lábadt, amint nézték, hogy mennyire élvezem a dolgot. Nem voltam én ott fáradt, elnyűtt, unott! Egyszerűen csak élveztem a víz adta szabadságot. Mikor már újra a hídon sétáltunk hazafelé, még akkor is csak meg-megállva szagolgattam a rácsok között, hogy minél több illatot vihessek haza. Gazdiapu mondta is, hogy úgy szeretem a vizet, mint egy fóka.

Június 30.

Nem szeretem, ha lazulás közben piszkálnak...

Rájöttem, hogy ebben a hónapban nagyon elhanyagoltam a bloggolást. Mentségemre legyen mondva nagyon sűrű hónapon vagyunk túl. Nem is tudom hol kezdjem. Talán ott, ahol legutóbb abbahagytam.

Ez az a hónap, mikor vége a sulinak, kezdődik a nyár és teljes a bolondok háza. A Kiskisgazdi osztálykiránduláson volt, majd lebetegedett pont, mikor a záródolgozatok jöttek volna. Szerencsére kissé roggyant állapotban, de be tudott menni a suliba, és ha nem is javított, legalább nem rontott semmiből. Szerencsére egész évben nagyon aktív iskolai életet élt, így kapott egy rakat dicséretet és a bizi sem lett annyira elkeserítő, mint amire Gazdianyu számított. Sőt!

Mivel a fiúk nyáron dolgozni akarnak, elkezdtünk keresgélni valamit, de a kicsinek nem sikerült találni semmit. Ő majd csak táborba megy, ha minden igaz. A Nagykisgazdinak viszont sikerült találni egy jó munkát, ő honlapokat gyárt két hónapig. Nagyon tetszik neki, bár emiatt sokat van távol, így nem csak a család, de én is hiányolom. A suliban ő lett az iskola legjobb tanulója, ami illő elismeréssel is járt, bár az idén volt az első alkalom, hogy meg kellett elégednie a dicsőséggel és oklevéllel, mivel a pénzjutalom valahol elakadt. Ki tudja mi ennek az oka? Mindenesetre kissé borús lett a kedve emiatt.

Gazdianyu nem tudott szabadságra jönni, noha dög meleg van és igazán élvezhettük volna a pancsolást a velencei tóban. 

Hazafelé már volt helyünk. Imádok így utazni!

Viszont ma végre lejutottunk szokott helyünkre, Velencére. Irtó meleg volt, a vonat szerencsére hűtött volt, bár ülőhely az nem volt, legalább is gazdiéknak. Én elvoltam a padlón rendesen, még a nagy nyüzsi sem izgatott különösebben. Viszont a víz az isteni volt. Háromszor is meg kellett mártóznom benne, nehogy hőgutát kapjak. szeretek pancsolni, ha nem jön utána a hajbizgentyű. Ja! Végre megismertem Levi barátnőjét is. Szagról már tudtam ki ő, de most együtt voltunk és nem is vagyok rá féltékeny. Csak azt bánom, hogy alig van már velünk Nagykisgazdi, pedig én azt szeretem, ha együtt a család. 

Gazdiapu úgy döntött, hogy a jövő hét második felében, ha már nem lesz ekkora hőség, elvisz a kozmetikushoz és megint rendbe szednek kissé, hogy bírjam jobban a nyarat. E miatt most csúszik egy kicsit a kullancstalanításom is. Gazdiapu addig nem akar belocsolni, amíg túl nem vagyok a tortúrán.

Remélem lesz azért olyan, amikor együtt lesz az egész család, akár Levi Annamáriájával kiegészülve is. 

Bibliai bűnök

Ebben az esetben csak egy, a falánkság bűne. Ebbe estem önhibámon kívül tegnap. Gazdiapu kacsasültet csinált ebédre.

Egy szép, nagy egész kacsát fűszerezett és sütött finomra. A madár eredetileg az általam ezidáig ismeretlen nagymamától repült hozzánk, szerencsére fagyott állapotban. Pihent kicsit majd úgy döntött, hogy a család vasárnapi asztalára költözik kissé felhevült állapotban. Gazdiapu ismerve a kacsák lélektanát, körítésnek csak finom citromos, olivás lollo salátát rittyentett hozzá jó sok paradicsommal és idei fokhagymával. Amíg a madár a sütőben fészkelődött, gyakori vendég voltam a konyhában. Mindannyiszor feltartott orral, büszkén kódorogtam a sütő levegőztető lyuka környezetében és szívtam tele tüdőmet az illatos kacsával.

Aztán, amikor Gazdi kiadta az ukázt, hogy asztalhoz, én voltam ám az első, aki szót fogadott. Kényelmesen helyet foglaltam Gazdiapu és Kiskisgazdi között. Tudom én, ott szoktak lepotyogni a véletlen falatok! Kiskisgazdi meg is kínált egy darabka finom illatos bőrrel. Ropogós volt, alatta a zsír fűszeres, és sajnos kicsi az egész. De nem baj! Nem adom fel! Nem olyan családból származom én! Körbe-körbe jártam az asztalt, hátha leesik egy újabb darabka. Gazdianyu a csontokkal bajmolódott, amibe szívesen besegítettem volna, ha hagyja, de inkább ő akart vele szenvedni. Aztán apránként jöttek a kisebb-nagyobb falatok. Csontok, pörcök, hájak, húsok. Végül olyan ütemben érkeztek, hogy épp csak annyi időm volt, hogy egyenként a szobába fuvarozzam őket.

Mikor az ebéd ezen része véget ért, bevonultam kincseimhez s szobába és hol eszegettem, hol dugdosgattam őket. Mire rendet csináltam magam körül, éreztem, hogy a hasam nagyon tele van. Gazdiapu hívott sétálni, én azonban inkább elnyúltam az erkélyajtó előtt és mozdulni sem bírtam. Az esti séta után még kaptam egy keveset a vacsorára aprított hús cafrangjaiból, meg egyéb maradványokból, de már annyi erőm se volt, hogy eldugdossam őket. 

Nagyon szenvedek

Éjjel aztán olyan rosszul lettem, hogy még! Fél egykor megmutattam Gazdianyunak, hogy mennyit tudok enni. Ennek nem annyira örült, mert már fél álomban hallotta, amint öklendezek. Azért szorgalmasan felkelt és tisztába rakott. Aztán három órakor Gazdiapunak is produkáltam magam. Szegény két szemetes lapátnyi cuccot vitt ki.

Azóta voltunk már sétálni, de a gyomrom nem igazán akar csitulni. Kiskisgazdi azt kérdezte, hogy lehet egy kutya ilyen kutyául? Hát így! Olyan gyomorrontásom van, hogy a közeljövőben nem hogy kacsát, de semmit se fogok enni. Kivonultam az előszobába szenvedni. Rátelepedtem a cipőkre és igyekszem elfelejteni a tegnapi napot!

Remélem estére jobban leszek, mert van ám még kacsa!