Az új családtag

 

A véletlen úgy hozta, hogy napra pontosan két hónap telt el az új jövevény érkezése és a régi szerelem elvesztése között. Hosszas keresgélés után találtuk meg őt, Szambát, a négy hónapos stafford keveréket. Még sosem volt fiú kutyánk, ilyen "vérengző" vadállat meg pláne. Kíváncsisággal vegyes érdeklődéssel várjuk, hogy mi lesz. Az biztos, hogy nem lesz egyszerű az életünk, de nem is igen számítottunk rá! Majd meglátjuk! Kezdődjék hát közös életünk!

Köszönet a Szentendrei Árvácska Állatvédő Egyesület álhatatos, kitartó munkájáért valamint Emberséges hozzáállásáért!

 2020. december 4.

A nyuszi hozott,a télapó vitt...

És mi volt e két pillanat között? Kilenc és fél boldog év. 

Megéltem, hogy nekem is lehetett családom, Gazdianyu és Gazdiapu, Kisgazdi és Kiskisgazdi, sőt még Pindurigazdi is. Nem gondoltam volna az induláskor, hogy ekkora örömben lehet részem. Kivágtak, kóboroltam, befogadtak, majd megint. És végre eljutottam hozzájuk! Itt mindenem meg volt, amit kutya szem-száj kívánhat. Szerettek és szerettem.

Eleinte el sem hittem, hogy ez komoly, hogy létezhet ekkora boldogság. De hamar rájöttem, hogy a Családom sosem hagy cserben, legyek én bármilyen, jó, haszontalan, egészséges vagy beteg, rájuk mindig számíthattam. Sosem bántottak, mindig meg volt mindenem. Örültem nekik és örültek nekem, minden nap, minden percében. Maximális volt köztünk az összhang. 

Rövid időn belül Gazdiaput választottam falkavezérnek, bár mindketten tudtuk, hogy az én vagyok. Azt mondta mindig, hogy öntörvényű kutya vagyok, de soha nem tett ellene semmit. Elfogadta, hogy ilyen vagyok és így szeretett. Hogy mennyire, azt csak a végén tudtam meg, mikor utolsó leheletem is a karjaiból szállt el. Mindig azt mondta, hogy amíg élek velem lesz, és tartotta a szavát! Tudom távozásom hatalmas úrt okoz bennük, nem is akartam elmenni, de az a fránya kór! 

Az utóbbi napokban már nagyon rosszul éreztem magam, Szédültem, hánytam, bepisiltem, de soha egyetlen percre sem maradtam egyedül. Ha kellett ölbe vitt le az udvarra, az orvoshoz. Ölben vitt az ágyra és a kanapéra. Ha remegtem betakart, megnyugtatott, simogatott. Ha a nyálam folyt, letörölte, ha kellett többször is. Gazdianyu fecskendővel etetett, itatott, hátha erőre kapok még. 

Azért az utolsó napon még felszívtam magam, megmutattam, hogy egy stramm kutyának hogyan kell viselkednie, de sajnos nem volt már erőm, hogy kikeveredjek ebből a rettenetből. Tudom, Gazdiapu sokat sír miattam, ő képes volt bömbölni az Egy kutya négy életén is. Gazdianyu is ott tudott lenni, mikor búcsúznom kellett. És ezt nagyra értékeltem! Sok örömöt és boldogságot kaptam, és remélem adtam is! 

Amikor megvívtunk Gazdiapuval a kanapén elfoglalt helyért, mikor a sétához nem nagyon volt kedvem, mikor a Duna parton féltem a hullámoktól, mikor a félelmem legyőzve fürödtem velük a folyóban. Amikor összehánytam a kocsit, mert azt tényleg utáltam, de együtt voltunk. Amikor a vonaton felmásztam az ölükbe, amikor kitúrtam őket az ágyukból éjszaka. Amikor a csirkecsontot Gazdianyu párnája alá ástam.

És a fiúk! Mikor délutánonként tanultak és én befeküdtem közéjük, mikor már lányokat hoztak fel, én akkor is odabújtam, hogy érezzék támogatom őket.

Mikor a Pindurigazdit megmorogtam, mert túl közel jött a helyemhez és mikor együtt sétáltunk. Ott lehettem,mikor elkezdett járni, hagytam, hogy megsimogasson, sőt a kaját is kivettem a kezéből! 

Jó embereket ismertem meg, jó családba kerültem. Hiányozni fogtok nekem, és tudom én is nektek. Nekem csak ti voltatok fontosak, és remélem, hogy ha újjászületek ismét hozzátok kerülhetek! Tudom és hiszem, hogy találkozunk még, addig is ég veletek!

Újra a topon!

Egy selfie, csak hogy tudd ki vagyok!

Most vettem csak észre, hogy már lassan két éve, hogy utoljára jelentkeztem. Hogy rohan az idő! Pedig én csak élem megszokott kis kutya létem. Na, most aztán van miről írnom! Az eltelt időben semmi huncut dolog nem történt, leszámítva a szokásos fürdés-nyírás-oltás kombót. 

A Duna mégis csak a Duna!

A nyár is eltelt, bár szakadjon meg, aki kitalálta,hogy kutya nem mehet vízbe! Ez okból a Balaton, a Velencei-tó zárva előttem, és miután gazdiék nélkülem csak a legritkább esetben mennek el, így előttük is. Talán majd idén! Viszont voltunk a Duna parton, sőt a folyóban is. Nagyon élveztem! Főleg, mert együtt volt a család.

Bár a Nagykisgazdi már külön életet él az ő gazdasszonyával - aki megtanította apportírozni, meg egyéb vezényszavakra, mint lábhoz, meg bevásárolni, meg hasonlók - lett egy új gazdim is, aki viszont Kisgazdit idomítja a szabad idejében. Illetve mindkettejük szabadidejében. Sajnos a Kisgazdit is csak ritkán látom, mert ha épp nem az egyetemen piheni ki magát valahol vidéken, akkor kiképzésre jár az ő Anikójával.

Na de! Képzeljétek! Nem rég - mintegy két hónapig - felújították gazdiék a kutyaólat, amiben ők is laknak, persze velem együtt. Huhúúúú! Az milyen egy móka volt! Kezdődött azzal, hogy az összes ajtó, ablak új lett. Ami bazi nagy kupival járt és jó sok idegeskedéssel. Jó, persze, a gazdiék is idegeskedtek, de mi az az én idegállapotomhoz képest? Állandóan máshol kellett lennem. Ha a hálóban dolgoztak, én a nagy szobában idegeskedtem, ha az előszobában, akkor is, de amikor mindenhol dolgoztak, akkor nekem csak a fürdő jutott. 

Gazdiapu azt mondta, hogy az én érdekemben, mert hogy kímélni akart, de én tudom ám, hogy a munkások testi épségét féltette tőlem. Nem értem miért?! Pedig csak egyszer-kétszer kergettem meg némelyiküket! Akkor is csak akkor, ha kiszabadultam a rejtekhelyemről! Ki érti az embereket? 

Aztán jött a festés. Az is mókás volt. Leszámítva a zajt és a büdöset, meg azt hogy állandóan beleragadtam mindenbe, egész kellemes volt. Volt itt aztán még asztalos, aki a konyhát szabta át. Most az új konyhában csak két dolognak nincs helye: nekem, meg a szemetesnek. Puff neki!

És a végén jött a fekete leves! Nem, nem a kávéra gondolok! A parkettásra! Nem tudom pontosan mit csinált, de olyan hangja volt. mint a porszívónak! Szerencsére csak két napig tartott. Azóta viszont remekül tudok driftelni a szobában. Mikor sétálni indulunk, a fenekem előbb ér ki a pórázhoz, mint a fejem. Baromira csúszik! Olyan, mint a rajzfilmeken, mikor a macska kergeti az egeret és kipörgő lábbal indulnak.

Végül, természetesen megint mivel zárult a tortúra, na mivel? Hát fürdetés, nyírás meg miegymás.

De azért történt jó dolog is! Kaptam új ágyikót is. Mindjárt többet is! Egyet a hálóban, ami kicsit magas,de ha Gazdianyu nasizik, félre teszem a tériszonyomat, bár lefelé szoktak inkább a gondok adódni. Aztán ott a másik a nagyszobában. Ó! Azt nagyon szeretem. Azzal csak az a baj, hogy a Kisgazdi is. Néha ott alszik, így kénytelen vagyok megosztani a kanapémat vele. De van sajátom is, az előszobában a fogas alatt. Na, az csak az enyém. Finom puha párnás cucc. Pont elférek rajta és nem kell osztozni mással! 

Azért kirándulgatunk is!

Na! Ebből is látható, hogy velem semmi sem történik soha. Megyek is a vackomra pihenni! Megerőltető nekem ez a sok írás.

Hurray! It's a holiday!

Énekelte a Boney M a hetvenes évek végén, és igaz, itt is kitört a vakáció. A Kisgazdi is itthon van, most, hogy leérettségizett angolból és mert nem talált munkát nyárra. Én meg elfoglaltam helyem a wc körül, ahová rettegni járok, mint rendesen. 

Itt szoktam rettegni...

Miért van az, hogy a nyaralást minden évben nagytakarítással kell ünnepelni? Hát mi jó van abban, hogy két napig a porszívó az úr a házban, ablakmosás és vegyszerszag nehezíti az én elgyötört kutya létem? Nem elég nekem az évi két fürdetés, egy oltás, még ilyen borzalmakkal is izgatni kell a én kedélyemet? 

Az persze más kérdés, hogy mi a fenéért félek ennyire a porszívótól? Már sok éve itt vagyok Gazdiapuéknál, nem is emlékszem már más állapotomra, ők pedig soha sem bántottak, porszívóval meg végképp nem. Akkor honnan ez az antagonisztikus ellentét köztem és az említett takarítóeszköz között? Fogalmam sincs.

Lehet, hogy a rettegés hiányzik az életemből, mint az ejtőernyősnek az adrenalin. Én minden esetre nem vagyok felvillanyozva a cucctól! Sőt! A minap meghallottam a sétából hazajövet, hogy a földszinti lakó is takarít és alig tudott a Gazdiapu felvonszolni az emeletre. Mi ez a perverz vonzódása az embereknek a hangos gépek irányába? Na, mindegy, most már vége van. Én azért a mai napot a slózira tekeredve töltöm, biztos ami biztos alapon. Majd holnap előjövök. Vagy ha meghallom a tálkám hívó szavát. Az nagyon tud motiválni!

Ma este érkezik a nagyobbik Kisgazdim is haza messzeföldről. Igyekszem addigra összeszedni magam! Jövő héttől aztán együtt az egész család - asszem. Mindenki szabin, tehát én is nyugodtan elnyújtózkodhatok, nem kell aggódnom miattuk. Bár az is igaz, hogy az aggódásom nagyon belső jellegű, ők nem láthatják rajtam. Ők csak annyit vesznek észre, hogy időnként átfekszem egyik helyről a másikra. Na, ilyenkor aggódom! Ha ez naponta háromszor vagy többször fordul elő, akkor már nagyon ideges vagyok! Azért igyekszem palástolni. Ilyen esetekben látványosan nyújtózom egyet, mintha csak elgémberedett volna a lábam. Néha túlzásba viszem, ilyenkor még ásítok is egyet-egyet. Hát hiába, na! A kutya élete csupa stressz!

Ez egy régebbi kép, egy másik takarítás idejéből, de a rejtekem jól látható!

Beindult a fogyókúra

Le kellett pihennem kicsit. Az a sok rovar....

Most, hogy vége a húsvétnak, Gazdianyu kitalálta, hogy jöhet a tavaszi megújulás. Nosza, menjünk fodrászhoz! Ez nálunk a "fogjuk meg és vigyétek" 21. századi megfelelője. Gazdiapu telefont ragad, időpontot egyeztet, persze csak nekem, végül pórázon kap és elcipel a kozmetikába. Ezen közben Gazdianyu állandóan dolgozik, nincs ideje semmire, legfőképp, hogy ő is időpontot egyeztessen a saját fodrászával.

Nos, miután én nem tudom elkerülni a sorsomat, engem természetesen alaposan megcincálnak. Amikor befordulunk a kozmetikus utcájába engem már elfog a zabszem effektus. Amikor aztán belépünk a szentélybe, még inkább elmegy a kedvem az egésztől. Megint fürdetés, fésülgetés, ollócsattogás, és a többi. Mondjuk az jól esik, mikor megszabadulok másfél kiló bundától, de a többi részt kihagynám. De nekem valahogy sosem sikerül szkippelni a témát. Gazdianyu bezzeg húzhatja, vonhatja. Aztán a végén Gazdiapu mindig halálra dicsér, hogy milyen jó és okos kislány vagyok és főleg mennyivel szebb, mint két órával előtte. Persze, hogy nem őszinte, ezt a szemében elmorzsolt pár könnycsepp is jelzi. Haha! Azt hiszi át tud verni!

Elvesztettem a jó kis egész télen spejzolt kutyaszagomat, amiben volt egy csipet pörkölt szag, kis kocsonya illat, levesben főtt csontok mámorító lehelete keveredve egy kis fenék szaggal meg fül parfümmel. Ráadásul a tortúra végén jön az urológiai vizsgálat is, amitől hetekig kiflibe tekeredve közlekedem, annyira kellemetlen a bűzmirigy kigyepálása.

Gazdianyu meg este azzal fogad, hogy egész jó lett, csak itt egy kicsit, meg ott egy pöttyet, meg jaj de kár volt! Neki persze könnyű! Időben ugyanannyit töltünk a fodrásznál, de azért azt megnézném, hogy milyen képet vágna, ha az ő fenekét csiszatolnák órákig, végül pedig a megmaradt pár szál szőrt a rohadt forró hajszárítóval borzolgatnák! Erre csak annyit szokott mondani: Ja kiskutyám, a szépségért szenvedni kell! Na, csak gyere haza egyszer te a fodrásztól! Majd adok én neked szépséget! Szerencsére egy évben csak kétszer kell végigszenvednem a dolgot.

Azért mégis csak szép lettem, nem?

És akkor most, hogy már túl vagyok ezen, indul a nyári fogyókúra! Persze aki azt hiszi, hogy az én súlycsökkenésem abból adódik, hogy többet mozgok vagy kevesebbet eszem az baromira nem ismer! Az én fogyókúrám a stressz! Na jó, ezt elmagyarázom! Ugye a kisebb bunda nem hátrány a melegben. Viszont nem előny, amikor támadnak a legyek! És ezek nem akármilyen legyek, nem ám a szokásos házilegyek, leánykori nevükön musca domestica, ezek kifejezetten arra vannak kitenyésztődve, hogy engem buzeráljanak! Van a zümmögő légy. Az egy olyan állat, amelyik képes az egész napos sziesztámból felébreszteni pusztán azzal, hogy bejön a szobába. Aztán van ennek egy minősített formája, a pofátlanul zümmögő légy! Ez nem csak bejön a szobába, hanem direkt megkeres és a fejem körül röpköd. 

És van a legsúlyosabb kivitel, a rabló légy! Na az már gonosz! Az meg a kajámra pályázik. Nem elég, hogy súlyos dekákat adok le a többiek által keltett káros rezgések hatására, de még nyugodtan ott sem hagyhatom a kajámat, mert hiába gondolok a jövőre, jön ez a szemét és rászáll az én gondosan meghagyott falatkáimra. És minél jobban tiltakozom, ő annál jobban szekál! Sőt! Hívja utálatos családjának tagjait is! Na! Ilyenkor mit tegyen egy magam fajta meglehetősen felháborodott nő ivarú egyed? Hát megbántottan visszavonulok, abban a biztos tudatban, hogy megint potyára spóroltam a táppal.

És ha mindez még nem lenne elég, a séta közben sem hagynak békén ezek a szállongó dögök! Békésen pisilnék, erre a fűből egy sereg mindenféle cucc repül elő. Erre úgy összeszorul a lelkem, hogy egy csöpp sem jön ki. Aztán nagy nehezen csak sikerül, de hát mondja meg valaki, kutyához méltó élet az ilyen?! Az esti séták alatt titkon már szervezem a kutya szakszervezetet, mely kiáll minden elnyomott és méltatlanul háborgatott eb érdekében. Már ki is találtam, hogy én leszek a főnök, így nekem jár majd egyedül velős csont, megalakítom az elásott kaja-mutyit, hogy a haverok se maradjanak éhesek. A többi meg oldja meg, ahogy akarja, végül is mi demokratikus szervezet leszünk!

Most már azért csak bóbiskolnék egy keveset....

Évforduló következik

Egy kép a múltból, három évvel ezelőtt...

Tegnap találkoztunk séta közben a szomszédasszonnyal, aki, mint kiderült nagy rajongóm. Ő szólt, hogy már jó régen írtam utoljára. És tényleg. Még karácsony előtt. Itt és most, csak Önöknek jön a folytatás - hogy ilyen banális legyek.
Szerencsére a tél eltelt. Rövid is volt, hideg sem volt, tehát összességében egész jó volt. A hó hiánya zavart kissé, mert azért azt nagyon szeretem. Olyan jó dolog az orrommal túrni a havat, császkálni meg ugrálni benne! Helyette volt viszont sár, de az dögivel. Eleinte nem szerettem, mert mikor hazaértünk, állandóan lábat kellett törölni, de aztán Gazdiapu kitalálta, hogy egy nagy törölközőt készített az ajtó mellé, ami jó meleg is volt, így mikor hazaértem átfagyva és vizesen olyan jó volt belebújni. Ráadásul bevezette, hogy minden séta után, amikor lábat kell törölni, kapok egy nasit. Na ezért már a lábmosást is hagytam. Nem szerettem, de hagytam, mert a nasit azt nagyon szeretem. Nem is kell mást csinálnom, mint szépen leülni a könyvespolc elé - aminek a felső polcán van a zacskó - és bánatos barna szemekkel fel-fel nézni a polcra. Néha kicsit még mórikálom is magam, például a mellső két lábammal dagasztom a szőnyeget, ilyenkor tuti a siker!

Amikor meg vagyok nyírva...

Végre kitavaszodott. Akárhogy is, de ez a kedvenc évszakom. Ráadásul Gazdiapu emlékeztetett rá, hogy nem sokára húsvét jön, ami ugye egyrészt a sonkát jelenti, másfelől viszont most lesz három éve, hogy idekerültem. Mostanra, már nem is nagyon emlékszem, hogy milyen volt, amikor nem itt voltam. Szerencsére ezzel nem is kell foglalkoznom. De jön a sonkaaaaa!!! Na, azzal nem hogy érdemes, de kell is foglalkozni! Idén is lesz benne jó nagy cupák, ami csak az enyém! Persze a Kisgazdi igyekszik majd elvenni tőlem, de már most gyúrok rá, nehogy sikerüljön. Olyan komolyan tudok morogni, hogy csak na! A szomszéd férje még meg is ijed tőlem, bizony! De én nem bántom, hacsak nem kell neki a csontom. Mert azt nem adom ám!
Képzeljétek! Kaptam egy darab marhaságot, amit nem tudok szétrágni. Pokolian idegesít, de már az összes fogkő lejött a fogamról, mégse tudok vele zöld ágra keveredni. Pedig minden nap este, séta előtt rágom, de nem megy. Még egy kullancsnyit sem tudtam lerágni belőle. Szét tudnék robbanni az idegtől! Apropó kullancs. Beindult a szezon, már bennem is volt kettő, de megkaptam a nyaklevest, így azóta semmi bajom. Gazdi ugyan megfenyegetett, hogy nem sokára megyünk a kozmetikába és az orvoshoz, de remélem nem gondolta komolyan! Az oltást még csak elviselem, de a fürdetést, meg a nyírást azt utálom. Utálom még akkor is, ha a Gazdi utána mindig nagyon megdicsér és megszeretget. Jaj! A dicséretről jut eszembe. A minap egyedül jöttem haza a kutyafuttatóból! Persze Gazdi is jött mellettem, de nem volt rajtam póráz, csak nyakörv, mert anélkül ugye tilos a lakásból kimenni. Rájöttem, hogy jól nevelt Gazdim van, mert szépen jött lábnál, nem szaladgált előre, nem maradt le szagolgatni. Nekem egy kicsit nehezebb dolgom volt, mert a felső háznál állandóan macskaszag van, de hagytam, hagy örüljön a Gazdi. Egyszer én is lehetek nagyvonalú, vagy nem? Sajnos a második alkalom nem sikerült ilyen jól, mert annyira erős volt a macskaszag és a kapu is nyitva felejtődött. Azóta ismét csak pórázon mászkálhatok, de majd megmutatom én! Csak kapjak újra lehetőséget!

Most, amikor egy szkenerrel takarózom...

Addig is itt vagyok elnyúlva az ágyon, lustán, kényelmesen és élvezem, hogy a Gazdi egyenletesen kopácsol a gépen. Annyira álmosító! Na mindegy, most alszom egyet, a többit majd meglátjuk! Sonka veletek!

Advent előtti gondolatok

Végignéztem az elmúlt bejegyzéseimet és feltűnt, hogy utoljára a tavaszi hóesésben jelentkeztem. Közben múlt az idő, de a kedvem nem jött meg az íráshoz. Ha nem lenne hülyeség azt mondanám, hogy alkotói válságba kerültem. Na de egy kutya?! Így egyszerűen beismerem, lusta vagyok, mint a föld terhe - ahogy gazdi szokta mondani.

Megyek Füredre!

Próbálok időrendben haladva beszámolni az elmúlt fél év eseményeiről. Hát volt miről! Ott volt ugye a húsvét. Na akkor éppen nem történt semmi, a szokásos sonkázáson kívül persze. Az idén nem loptam el a kaját, megvártam, míg szépen magától a számba vándorolt. Ugyanis az emberek hamar megunják, hogy állandóan ugyan azt egyék, legyen az bármilyen finom is. Így aztán egy-kettőre kezdtek leesegetni a falatok kaja közben. A Kiskisgazdi igyekezett úgy beállítani a dolgot, hogy ügyetlenségében ejtett el ezt-azt, de ezt még én se hittem el neki. Aztán túl lettünk a sonkakóron és jött az érettségi időszak. A Nagykisgazdival nem lehetett zöld ágra vergődni, mert ő tanult, készült, vizsgázott, majd dolgozott. Velem alig törődött, de ahogy elnéztem mással se igen. Állandóan pakolt, vásárolt, pakolt majd kezdte előröl. Az az érzésem, hogy el akar hagyni minket.

Ők a GAZDIK!

Aztán pont az érettségi előtt a Kiskisgazdi beteg lett. Megrepedt a tüdeje. Kórházba került, valami nagyon intenzív osztályra, ahol becsövezték. Gondoltam is, milyen rossz lehet neki! Még emlékszem, amikor én voltam csöves. Állandóan kódorogni, meg az utcán félni! Aztán Gazdi azt mondta, hogy már nem csöves, jöhet haza. Nagyon örültem, mikor újra teljes lett a család! Hiába, na! Én már így szoktam meg, hát maradjon is így!

Jaj! Az a sok víz...

Ezután még nagyobb baj lett. Gazdiapu ment el jó sokára tőlünk. Azt mondták, hogy a szívével van baj, de én azt nem hiszem, hiszen nála jobb szívű gazda nem létezik! Pedig tényleg, infarktusa volt. Nagy, szirénázó mentő vitte el és csak egy hét múlva láthattam újra. Aztán meg el kellett utaznia Balatonra, a szívkórházba. Képzeljétek! Gazdianyú és Kiskisgazdi levittek magukkal engem is Balatonra. Sajnos a Gazdival csak kevés időt tölthettem, de minden nap láthattam. Sétáltunk jó nagyokat. Csak azt sajnáltam, hogy nem lehetett fürdeni. Valami idióta megtiltotta, hogy bemehessek a vízbe. Csinálja ő végig a nyarat a vízparton úgy, hogy nem mehet fürdeni! De azért voltunk vitorlázni! Hát azt nagyon utáltam! A szél a pofámba fújt, akár merre forgattam a fejem. A víz közepén attól féltem, hogy beleesek a hajóról. Bár a vízzel semmi bajom, de valahogy olyan félelmetes volt. Gazdiék azonban nagyon élvezték, hát hagytam őket örülni. Sajnos a nyaralásunk így nem sikerült valami fényesre, de legalább együtt volt a család, és az én kutya szívem megnyugodhatott.  Gazdi nem sokára hazajött és azóta is velem van. Újra együtt sétálunk, megyünk a boltba és általában mindig együtt vagyunk. Remélem ez már így marad mindörökké!

Ennyire fújt a szél!

Mire jól megnyugodtam, megfogyatkozott a család. Nagykisgazdi elköltözött. Mindenki szomorú volt, őt leszámítva persze. Gazdi azt mondja, hogy Dániába ment tanulni. Nem tudom mi az a Dánia, de messzebb van mint a Balaton az tuti, ugyanis, még mindig nem jött haza! Eleinte nagyon hiányzott. Állandóan bementem a szobájába és szagolgattam az ágyát, de nem volt benne. Sőt új szagok sem képződtek. Most már megszoktam, hogy csak hárman vagyunk, velem együtt négyen. Gazdi szerint nem sokára nagy meglepetésben lesz részem, mert állítólag hazajön! Hogy mikor senki sem tudja, mert nem hajlandó elárulni, pedig még a repülőtérre is kimennék elé, csak minél előbb láthassam!

Most épp adventre készülünk. Én szokásomhoz híven az ágyon fekszem és mélyen alszom a nap nagy részében, de nem zavar, hogy a Gazdiék készülődnek. Ha nem akarnak itt hagyni, tőlem azt csinálnak, amit csak akarnak. Csak én is maradjak az életük része! Tőlem fát is vághatnak a hátamon, ha együtt maradunk!

Ez a kedvenc időtöltésem

Nem rég néztünk egy filmet, együtt négyen. A gazdik ott feküdtek az ágyon, én a két hímgazdi között úgy, hogy mindegyikhez hozzáérjek. Egy kutyás film volt, a Marley meg én című. Olyan szomorú volt, hogy mindenki pityorgott a végén. Még én is. Milyen jó, hogy van családom és hogy szerethetem őket!