Végre nyugalom!

Az elmúlt hét végre eseménytelenül telt el. Nem jutott semmi újabb szörnyűség Gazdiapu eszébe, hacsak az nem, hogy a nyári nyaralásról kezdtek beszélni Gazdianyuval.

Gazdiapu köti az ebet a karóhoz ( elnézést a profán hasonlatért), hogy a görög tengerpart valamely kis szigetén kéne nyáron tanyát verni. Gazdianyu nincs is ellene, csak az volt a kérése, hogy mivel elege van az ötcsillagos szállodák sivár luxusából, olyan helyre menjünk, ahol egy kis eldugott halászfaluban valóban lehet pihizni. Mivel én semmit sem tudok Görögországról, a tengerről, még kevesebbet egy szigetről, újra kérdőn néztem Gazdiapura, hogy magyarázza el ezt nekem. Ő az egyetlen ember, aki úgy tudja elmondani a dolgokat, hogy még én is megértem.

Valami ilyen hely az a görög sziget, én unatkoznék itt - asszem

Nos, Görögország ugyan olyan csóró ország, mint ahol most élünk, így aztán nem is akarok abba belemenni, hogy akkor minek innen elutazni. A tenger egy nagy víz, ami sokszor nagyobb, mint az általam ismert Velencei tó. Állítólag, nem lehet látni a másik partot. Én ugyan eddig sem láttam más partot, mint amelyiken mi pancsoltunk, úgyhogy ez se nagy változás! A sziget meg egy olyan föld, amit víz vesz körül. Nagy dolog! Az ősszel annyi pocsolya volt, hogy nem is láttam köztük a földet. Akkor meg minek izmozni? Miért nem jó nekünk a Velencei tó?

Na de most jön a csavar! Itt vesztettem el végképp a fonalat és ásítottam pofán Gazdiaput. Azt mondja, hogy az a víz nem iható, mert sós és abban élnek azok a halak és rákok, amiket én imádok megenni. Na már most! Ha a víz nem iható, akkor a benne élő állatok kijárnak a partra inni? Akkor meg minek élnek a vízben? Azt hiszem gazdi átvert egy kicsit! Ráadásul oda csak repülővel lehet menni, ami egy nagy madár, ami lenyel bennünket és amikor megérkeztünk újra kibüfög. Hát azt hiszem én ezt kihagyom! Inkább a panzió! Ha már mindenáron... 

Ja! A múltkor hallottam: 

Két rák nézi a parton a naplementét. Az egyik nagyot sóhajt, majd rágyújt. Mire a másik: Dobod el rögtön! Még embert kapsz tőle!

Más. Vasárnap Gazdiapu füstölt csülköt főzött. E jeles alkalomból többször is megfordultam a konyhában, mert az orrom kivezérelt. Teli tüdővel szippantottam be a gőzölgő csülök mámorító illatát. Mikor aztán kész lett kaptam egy kis, vézna csontot belőle. Nem tagadom, kissé csalódott voltam, de azért nem adtam volna senkinek a világ minden kincséért sem! Krisi megpróbálta ugyan elvenni, de csúnyán rendre utasítottam, és felhívtam a figyelmét, hogy mivel játsszon! Bánatosan rágcsáltam a jó szagú szilánkot, de mivel szomjas lettem, kibaktattam - persze megfelelő óvintézkedések megtétele után - a konyhába inni, és ott várt egy hatalmas cupák a tányéromban!

Séta után édes a pihenés

Mikor megpróbáltam kikapni, Gazdiapu agyon röhögte magát, mert nem számítottam rá, hogy a csont van vagy egy kiló! Az izmaim kidagadtak a nyakamon, mire becipeltem a szobába. Biztos mókás lehettem, mert ilyen jóízűen rég hallottam gazdit nevetni! Aztán agyon lettem dicsérve, mert szétharapdáltam a sípcsontot. Nem tudom miért olyan nagy szám ez, de gazdiék azt mondják, hogy még sosem volt olyan kutyájuk, aki kettéharapott egy ilyen csontot. Hát most van! Legyenek büszkék rá! Gazdianyu meg is jegyezte, hogy nem szívesen haraptatná meg magát velem. Ezen kicsit megsértődtem, mert sosem harapnám meg őket! Nem én! Na mindegy!

Viszont a hétvégén jó nagyot sétáltam Gazdiapuval, megint olyan helyen jártunk, ahol eddig még nem, de olyan szép idő volt, hogy egyáltalán nem bántam. Végre itt a tavasz! Mondtam már mennyire szeretem ilyenkor a szagokat? Csak az rontja a kedélyem, hogy újra előkerültek a nyűves macskák is, brrrrr!

Végre!

A mai nappal véget értek szenvedéseim! Frissen vagyok fürdetve, nyírva, bodorítva és kullancstalanítva.

Amikor megérkeztem...

Reggel séta után elfeküdtem, ahogy szoktam. Ilyenkor nem igen zavar senki, esetleg a postás, de egyébként nyugi van. A fiúk iskolában, Gazdianyu dolgozik, Gazdiapu meg itthon tesz-vesz, de ő sosem zavar. Jól megvagyunk kettecskén. Ma viszont éppen csak elaludtam, mikor felhangzott az ismerős "menjünk" varázsige. Nem értettem sem az időpontot, sem az egészet, de azért nagy nehezen magamhoz tértem kómás álmomból. Gazdiapu már várt a pórázzal az ajtónál.

Amint kiléptünk a házból jobbra fordultam nagy rutinosan, azt hittem megyünk a közértbe. De nem. Balra és lefelé indultunk, ami még nem keltett bennem rossz érzést, hiszen arra is vannak boltok. Amikor túlhaladtunk a szokásos CBA-n is, még mindig nem gondoltam rosszra, mert arra van a Budagyöngye, ahol szintén meg szoktunk fordulni. Vidáman baktattam a gyönyörű napsütésben, ha tudtam volna, még fütyörészek is. Aztán befordultunk a fodrász utcájába. Itt egy kicsit elbizonytalanodtam, no de nem olyan családból származom én, hogy ez kedvem szegje! 

Addig nem is volt baj, amíg át nem léptük a kozmetika küszöbét. Na, onnantól zabszem effektus lépet hatályba és egy perc alatt ellihegtem egy kádnyi vizet. De a kislány aranyos volt és gyöngéd velem, ami feledtette pánikomat. Gazdiapu viszont rútul cserben hagyott, illetve az asztalon, és kisomfordált a szalonból. Ugyan sok puszit kaptam búcsúzóul, de ez akkor nem vigasztalt. Egész jól tűrtem a macerát, csak a hajszárítót próbáltam többször rendre utasítani, de hiába haraptam bele, nem akarta abbavégezni zümmögő tevékenységét, amit még el is viseltem volna, de a szelet azt már nem! Végül megérkezett Gazdiapu és egymás nyakába borultunk. Agyon dicsérgetett, hogy milyen szép, okos, türelmes kislány vagyok. Na ugye, hogy van aki észreveszi a valódi énemet! Hazafelé madarat lehetett volna fogatni velem. Büszkén riszáltam frissen borotvált fenekemet! Itthon aztán megkaptam a nyakamba a kullancs csöppeket és kész! Egy-két nap és mehetünk nyaralni - vagy nem??

...és amikor megjött Gazdiapu

Ui: Ha elfelejtette volna valaki, a kozmetika a Hűvösvölgyi úton van, Pepita névre hallgat és ha éppen nem csutakolnak, igen kellemes hely! Gyertek el ti is! Ja! És megtalálható ezen a néven a Facebookon is.

Nyertem pár napot

Az történt ugyanis, hogy Gazdiapu lebetegedett. Ez kicsit összekuszálta a napirendemet, de hamar hozzászoktam. Reggel Gazdianyut cipeltem le sétálni, délben Krisi, este Levi volt az áldozat. Úgy háláltam meg a törődést, hogy juszt se kakiltam nekik. Három napig kitartottam, aztán a negyedik reggel már nem bírtam tovább, odatettem egy csomagot Frédi barátom kerítése mellé - csak hogy érezze a törődést. Aztán csütörtök délben már újra Gazdiapuval mentünk sétálni, amikor is jól megkönnyebbültem.

Mára visszaállt az eredeti felállás. Reggel végre Gazdiapuval sétáltam. Délelőtt aztán megint menni kellett. Nem értettem a dolgot, mikor kérdőn néztem Gazdira, ő csak sejtelmesen mosolygott. Ekkor kezdtem érezni, hogy ez már megint nem az én napom. Ráadásul megláttam a szájkosarat a póráz végéhez csatolva, akkor már tudtam, hogy nem lesz könnyű napom. Buszra szálltunk, amit nem szeretek, majd jó nagyot sétáltunk, amit viszont szeretek. Arra mentünk, mint a nyáron, mikor Velencére utaztunk pancsizni. Gondoltam is, ezek nem normálisak: szép idő van, az tény, de fürdeni ilyenkor!??? Aztán egyszer csak megérkeztünk a doki bácsihoz. Kedves embernek látszott, nem éreztem feszélyezve magam a rendelőben. Aztán megkaptam a szurimat - de nem is szóltam semmit, az előzetes várakozás ellenére sem. Kaptam még valami bogyót is, amit reggel májkrémbe ágyazva kell bevennem - ami nem is okozhat gondot. Én azért gondoltam még Maci sajtra, virslire, és sok másra, amivel bevenném azt az izét. Nem is értettem pontosan, azt hiszem a féregnyúlványom ellen kell a cucc. Állítólag ez majd kihajtja belőlem! Pedig én azt sem tudtam, hogy van olyanom! Hosszasan beszéltek még kullancsokról meg egy csomó mindenről, ami nem igazán kötött le, kissé elbágyadtam ugyanis. Miután ott hagytunk egy rakás pénzt, végre kikerültünk az utcára és hazafelé tartottunk. Megvártuk a buszt, de Gazdiapu ingerült lett a sofőr miatt, aki nem akart felengedni bennünket. Olyan busz jött, ahol csak elől lehet felszállni, hogy lássa a vezető, hogy van-e jegyünk. De Gazdi nem akart a tömött buszon az első ajtótól végig cipelni a középső kapaszkodóig, ahol lehet kutyának is utazni, ezért a leszállóknak fenntartott ajtón szálltunk fel, erre a vezető a hangosbemondón keresztül utasította az én gazdimat, hogy szálljunk le és az első ajtón ismét fel. Szót is fogadtunk, de hogy miket sziszegett Gazdiapu a foga között, azt csak én hallottam meg. Ezt most inkább nem írnám ide! Aztán, mikor végre az első ajtón felszálltunk, közölte a közeg, hogy addig nem megyünk sehová, amíg fel nem veszem a szájkosarat. Mert olyan vadállat vagyok, ugye? Pedig olyan képet vágtam, mint aki kettőig se tud számolni. És most jutott eszembe, hogy tényleg nem tudok!

Gazdiapu ekkor már hangosan is kifejezte nem tetszését, én meg amint elindultunk, le is vettem a szájkosarat. Utálatos egy fazon volt, egyetértek Gazdival. Ha tehettem volna, bizony jó nagy darabot kanyarítottam volna ki a gatyájából! Mire hazaértünk el is felejtettük a dolgot. Jó nagyot ittam, mert a sok izgalomtól kiszáradt a szám, aztán lefeküdtem az erkélyen, hogy kipihenjem magam. Gazdiapuék elmentek bevásárolni Krisivel. Mire hazatértek én már teljesen kirúgtam magam. Nagyon virgoncan éreztem magam. Egész este rohangáltam, játszottam a fiúkkal. Gazdi meg is jegyezte, hogy mintha a doki azt mondta volna, hogy bágyadtnak kéne lennem. Én meg úgy viselkedtem, mint egy gyagyás kölyök kutya. Gazdianyu rá is kérdezett, hogy mi volt a fecskendőben, tán kávé? Most már szépen elpihentem, várom a hétfőt, amikor is kínjaim véget fognak érni a fodrászatban. Majd még arról is írok! Még az a szerencse, hogy most nem kell kopaszra vetkőztetni, mivel nem vagyok loncsos, lompos és bozontos, csak piszén pisze kölyök kutya! - ahogy egy régi mese szólt Hernádi Juci néni előadásában.