Mea culpa és sok minden más

Pár hónapja írtam arról, hogy a házunk melletti erdő tele van szeméttel és újabban emberi ürülékkel. A szeméthegy azóta csak nőtt, de ami az ürüléket illeti történt némi előrelépés! Na nem csökkent a dolog sem számban, sem mennyiségben, hanem rajtakaptam a tettest vagy legalábbis az egyiket. Valamelyik nap délben Gazdiapuval megyünk ki sétálni és ott áll egy szép szürke Toyota City Taxi az erdőnk szélén. Én rögtön óvatosra vettem a figurát, tudom én, hogy mindenből lehet baj! Ahogy finoman elnyúlva, amúgy vadászhoz illő pózban settenkedtem előre, a taxi vezetőjét pillantottam meg, amint az autója orra előtt kuporog és végzi a dolgát. Természetesen nagyon mérges lettem és leordítottam a fejét, de ez csak kis mértékben zavarta meg fontos tevékenysége közepette. Majd, amikor végzett, otthagyva csapot-papot és amit termelt a Zewa Softissal együtt, bepattant megkönnyebbülve az ECB... rendszámú taxijába és elhajtott. Én meg majd infarktust kaptam, úgy üvöltöttem utána. 

Ezúton szeretnék bocsánatot kérni minden hajléktalantól, aki a környék erdeiben kénytelen "élni"! Ugyanis eddig azt feltételeztem, hogy esetleg ők azok, akik emberhez méltatlan módon viselkednek. De nem!!! Ők csak emberhez méltatlan módon kénytelenek élni, de sokkal emberebbek, mint azok, akik úgy hiszik, hogy ők az emberi társadalom teljes jogú tagjai. A minap besétáltunk oda, ahol a hajléktalan "lakások" vannak. Jelenthetem, hogy ők tábori latrinát ástak maguknak, a szemetet összegyűjtve tárolják, az általuk elfoglalt területet olyan tisztán tarják, hogy a földről enni lehet, és ami a legfontosabb, kutyákat fogadnak be, mert ők szeretnek bennünket, gondoskodnak rólunk, és mint megtudtam, inkább nem esznek, de a kutyáikat beoltatták, nehogy elvegyék tőlük őket! Mert ezek az EMBEREK, így csupa nagy betűvel, nem csak szeretetet adnak, hanem várnak is! Ha a kutyáktól, akkor tőlük, ha már embertársaik nem segítik őket! Így aztán, itt és most, megkövetem őket, amiért azt hittem, hogy ők a rossz emberek! Ők csak szerencsétlenek. Azok a rosszak, akik még ezt az "életet" is el akarják venni tőlük! És ezentúl őket mindig nagyon meg fogom ugatni! Mert én vagyok a környék Fifije, az elesettek védője és szó szólója!

Ennyi maradt az orgonából!

Más. Még mindig a környezet témában. A kertünket évek óta egy alapítvány tartja "rendben", persze jó sok pénzért. Az alapítvány céljával egyetértek, jelesül, hogy megváltozott, és csökkent munkaképességű embereknek adjanak értelmes feladatot, de azzal a pusztítással, amit itt véghez vittek nem tudok azonosulni. Gazdiapu többször kikelt magából, hogy a virágzó bokrokat tövestül kivágták, hogy az általuk gyártott hatalmas mennyiségű szemetet a velünk szemben lévő erdőbe vitték, hogy a kivágott fákat se szó, se beszéd elszállítják saját autójukon. De amit most az ősszel véghez vittek, az még is csak túlzás! A kerítés menti gyönyörű orgona és mogyoró bokrokat tarvágták! Tudom én, hogy a kert növényeit vissza kell metszeni, azzal is tisztában vagyok, hogy ezt pont most, az ősz beköntével kell megtenni, de azt nem tudom elfogadni, hogy a tarvágás a növények megmentését szolgálja. Gazdiapu beszélt a közösképviselővel, aki közölte, hogy a közösség alkalmaz egy hivatásos kertészt, aki megmondta, hogy mit és mennyire kell vágni. De milyen érdekes! Abban a pillanatban, hogy Gazdiapu elment az önkormányzatra érdeklődni, hogy mit lehet ez ellen tenni, a kertész azonnal leállíttatta a kert további pusztítását. Vajon mitől jött rá, hogy ez árt a növényeknek? Vagy miből gondolta, hogy ennyi pusztítás már elég? Sajnos a több tízéves orgonabokroknak ez már nem jelent segítséget. Jövő húsvétkor nem tudunk róla gyönyörű fehér és lila orgonát szedni! De miért nem lehet gondosabban eljárni? Nem is tudom, hogy kihajtanak-e még valaha!? Arról nem is beszélve, hogy a kutya se hagy rajta nekem üzenetet, ugyanis a kutya is csak az élő fát szereti, különben össze pisilné a széklábakat is!

A miniszterelnök háza előtt

Megint más. Gazdianyu mondta, hogy a neten komoly vita van az ebadóról. Ahogy hallgattam a két Gazdimat erről beszélgetni, felmerült bennem egy-két kérdés. Miért kell ebadó? Ha rendszeresen fizetni kell valamiért, azt jobban megbecsüli az ember? Nem elég-e az, hogy a kutyának enni vesznek, orvoshoz viszik, némelyiket még kozmetikushoz is? Az ott elköltött pénz eléggé rendszeres kiadás, az utána járó ÁFA, mint adó, bekerül a kasszába, mármint az államéba, akkor minek kell még azokat az embereket fizetésre kényszeríteni, akik szeretetből kutyát tartanak? És ha már fizetni kell, akkor miért nem kell fizetni a szeretetből tartott gyermekek után, a szeretetből eltartott szülő, nagyszülő után? Mert azok emberek? Jó. Akkor miért nincs macskaadó, papagáj vagy hörcsögadó, miért nem kell fizetni a kedvtelésből tartott akváriumi halak után, vagy akár a szintén nagyra becsült fikusz után? Na kedves emberek! Nekem ezek jutottak eszembe, pedig én csak egy kedvtelésből tartott és nagyon szeretett keverék kutya vagyok, aki ivartalanított és csipezett, ráadásul lelenc is, tehát utánam nem kell fizetni, de akkor is!

Gazdiaputól hallottam, hogy egy társadalom egészsége azon mérhető le legjobban, miként törődik elesettjeivel, rászorulóival, legyen az ember vagy állat. Én, a kutya, úgy gondolom, hogy ez egy nagyon beteg társadalom és egyáltalán nem lépett még a gyógyulás útjára!

És végül. Most, hogy erősen lehűlt a levegő, a múlt héten Gazdianyu kiszedegetett a szekrényből egy csomó vastag, téli cuccot, az átmenetieket, meg beakasztotta egy alapos mosás után a helyükre. Én meg hétfőn reggel frászt kaptam Gazdiaputól. Reggel sétához készülődtünk. Amíg Gazdi öltözködik, én az erkélyajtónál figyelem, hogy milyen idő van kint, mire készüljek. Amikor megfordultam, úgy megijedtem, hogy azt hittem, menten ott pusztulok. Gazdiapun valami fekete dolog volt, fent, egészen a fején, ahol eddig semmi különös nem volt, már haj is alig. Belém úgy állt a frász, hogy percekig remegve üvöltöttem, hogy vegye már észre, hogy valami megtámadta! De ő csak hangosan hahotázott buzgalmamon, majd levette fejéről a valamit, megszagoltatta velem és közölte, hogy ez egy sapka, és nem kell tőle félnem. Én azért napokig megmorogtam, amikor felvette, de mára már megszoktam. Ugyanúgy, mint a fiúk kesztyűnek nevezett fekete kezét. Hát az sem volt leány álom, amikor észrevettem, hogy a Kiskisgazdi keze elfeketedett! Hogy ezek az emberek mikre képesek?

Szaloncukor

Valamelyik bejegyzésemre kaptam megjegyzést. Ez nem szokott előfordulni, ezért azonnal rácuppantam, de csak egy felkérés volt, hogy írjak a karácsonyról valamit. Márminthogy én és a karácsony témában.

Sajnos a karácsonyról nem tudok az égvilágon semmit. Ugyanis én viszonylag új kutya vagyok, bár elvileg már egy ilyenen túl vagyok, de őszintén, abból semmire sem emlékszem, mivel mint tudjuk, én lelenc vagyok. 

Ezért aztán, mint mindig, ha valami újdonsággal állok szemben, kérdőn nézek Gazdiapura, hogy ez most mi? Idetelepszem a lábához, kezét a buksimra igazítom és várom a magyarázatát. Ő nagy mesemondó, így felkészülök arra is, hogy közben akár el is nyomhat a buzgóság. A lakásban jó meleg van, gazdi mellett gőzölög a frissen készített narancsos, fűszeres teája, kint a jó szagú őszben szomorúan potyognak az enyhe fagyban a szép sárga-vörös-barna levelek. Időnként mókusok kergetik egymást a csupasz ágakon, kihasználva az őszi nap utolsó sugarait.

Nos, Gazdi mesélni kezd:

- Valamikor nagyon szerettem a karácsonyt. Gyerekkoromban még nagy hó volt ilyenkor, csikorgó hideg és duruzsoló vaskályha, ami felől illatozott a platnin sülő alma édes illata. Amíg nagymamám bejglit, hókiflit és habcsókot  sütött, én a család egyetlen gyereke, diót aranyoztam, tobozt ezüstöztem és pattogatott kukorica-füzért készítettem, amit majd este az angyalok feltesznek a nagyszobában álló fenyőfára. Egész nap a konyhában tüsténkedtünk, a sütés mellett krumplit pucoltunk, babot főztünk az esti salátához, halat paníroztunk, gubát mákoztunk és közben hallgattam nagymamám meséit az ő gyerekkori karácsonyairól.

Míg főtt a mák, én diót daráltam a sütibe és nagyon élveztem azt az illat orgiát, amit csak karácsonykor lehetett érezni a konyhában és a lakásban. A friss citrom, a narancshéj és rumos dió illata keveredett a hagyma, mustár, forró zsír szagával. Nem bántón, inkább valamiféle ünnepi szimbiózisban éltek az időnként beáramló hó szagával, mikor valamelyikünk kinyitotta a konyha ajtaját és kiment a kertbe valamiért. Az én kutyám, Bogár, a fekete puli, ott volt elterülve a konyhaasztal alatt, és csak időnként emelte fel busa fejét, amikor valami számára kedves illat csapta meg az orrát.

Gazdiapu nagyot kortyol teájából, én kissé megigazítom elmacskásodott lábamat és folytatja:

- Aztán este felé megérkezett apukám és mi összepakoltuk az egész napi sütés-főzés eredményeit, felöltöztünk és a csomagokkal együtt hazaindultunk. Mehettünk volna villamossal is, de mi inkább sétáltunk. Csikorgó hideg volt, a lábunk alatt recsegett a hó, ami minden egyéb zajt jelentősen letompított, mintha tudta volna, hogy ünnepen nem illik a nagy csinnadratta. A mellettünk elhaladó villamos hangja is mintha csak távoli vonatkerék kattogás lenne. A házak kéményéből füst szállt fel, az elégett fa illatát lenyomta a párás levegő. A távolból kutyaugatást hozott a szellő. A ruhámból csak az orrom látszott ki, de az pirosra fagyott mire hazaértünk.

Otthon, a konyhában lepakoltunk és izgatottan vártam a szoba felől a kis harangformájú csengő hívó szavát. Ekkor kinyílt a szobaajtó dupla szárnya és elém tárult a feldíszített karácsonyfa, rajta a csillagszórók és gyertyák garmada és azok a díszek, amiket én fabrikáltam a nap folyamán. Soha sem értettem, hogy ez hogy lehet! A család a fa köré gyűlt, elénekeltük a Mennyből az angyalt, és mire végeztünk a csillagszórók is leégtek, és mindannyiunk szeméből potyogtak a könnyek a boldogságtól és meghatottságtól.  Összeölelkeztünk, mintha ez lenne életünk utolsó nagy együttlétje, és izgatottan kezdtem bontogatni az ajándékokat. Amint végeztem, egy szaloncukrot elcsenve kiszaladtam a kertbe és megajándékoztam vele hű barátomat, Bogit is.

Bogár tizennégy éven át volt a karácsonyaim tanúja, aztán sajnos többé már nem. Később azért mindig volt mellettem egy-egy kutya, akivel megoszthattam azt az egy, elcsent szaloncukrot. Edina, az uszkár, Samu, a tacskó, Mocsok, a keverék és Bea, a szintén uszkár. Amikor ő tizenhat év után meghalt, azt hittem nem lesz több gazdája a karácsony esti ínyencségnek, de jöttél te Fifi, a foxikeverék, és én újra hálát adok Istennek, hogy Szenteste lesz kinek odaadni azt a csokival bevont, darabka szeretetet.

Közben azért vigyáztam arra is, hogy a gyerekeim is részesüljenek ebből a misztériumból és remélem nekik is lesz mindig egy szerettük, akit megajándékoznak azzal a jelképes vagy valós szaloncukorral!

A mese végére felébredtem

A mese közben elfogyott a tea, én is elbóbiskoltam, de végig éreztem a kezedet a fülem körül babrálni, és érzem, tudom, hogy én leszek ettől a karácsonytól, aki megkapja a Te szaloncukrodat. Ígérem sok szaloncukrot fogok még kapni tőled! Én mindig itt leszek!

A múló időről

Nem én nyertem! Kiskisgazdi loholt a
 kerületben harmadik leggyorsabban

Rég nem írtam semmit, mert nem volt mit. A napok csigalassúsággal telnek egyfelől, másfelől viszont rohannak megállíthatatlanul. Mostanában sokat voltam egyedül, mert Gazdiapu is dolgozgatott egy kicsit, de nagyon élveztem, amikor hazajöttek a család tagjai. Hol egyenként - ilyenkor könnyű volt kimutatni mennyire hiányoztak -, hol meg ketten-hárman érkeztek, ilyenkor kissé nehezebben tudtam mindenkinek egyformán örülni.

Gazdiék szerint kezdek megkomolyodni, már nem vagyok olyan kis hetre, mint régebben, de azért ha valaki játszani akar velem, hát nem ellenkezem! Kedvencem továbbra is  Gazdiapu keze rágcsálása. Órákig el tudok vele játszani. 

Mostanában az esős idő okán megkaptam Gazdi egyik szép, nagy fürdőlepedőjét, hogy azzal törölgessenek meg, amikor a sétából hazatérek. Nos, annyira megszerettem - na nem a törölgetést - a lepedőt, hogy azóta az a kedvencem. Imádom rágcsálni, hurcibálni. Olyan jó belegabalyodni, rátelepedni és megmorogni mindenkit, aki csak megközelíti. Sajnos az anyaga is finom, így tenyérnyi folytonossági hiányokat rágtam bele, amitől Gazdianyu frászt kap, mert azt hiszi megbetegszem tőle. De imádom! Ha összehajtva hever a szoba valamely sarkában, én odalopózom és elcsenem, és úgy őrzöm, mintha az életem függne tőle. Természetesen ez is Gazdiapué volt - valaha.

A napjaim szép egyhangúsággal telnek. Gazdiapu újra itthon van velem, bár napokig beteg volt, így nem nyaggattam annyit, mint szerettem volna. Éreztem, hogy most jobb őt békén hagyni. Az ágyban azért a lábánál feküdtem, nehogy valami baj érje! Szerencsére ma már ismét ő vitt le reggel sétálni, de az a gyanúm, hogy most meg Gazdianyun a sor, ami a betegséget illeti, mert tegnap este ugyanazt a szagot éreztem rajta, mint előtte a gazdin. 

Jó móka volt, hogy a fiúk vittek le sétálni, sikerült jól átvernem őket, mindig arra mentünk, amerre én akartam. Ráadásul úgy időzítettem a kakilást, hogy mindig a séta végére essen, nehogy hamarabb megunják a friss levegőt! A reggeli sétával volt csak kis bajom, ugyanis a család korán kel és megy dolgozni, iskolába, így nekem is hajnalban kellett levánszorognom, ráadásul nem sétálgathattam sokat, mert mindenki késésben volt. Azért, amikor Gazdianyu vitt le reggel, igyekeztem kedvezni neki, és kivételesen gyors voltam,  nehogy elkéssen. 

Ja! Most jut eszembe! Valamelyik vasárnap voltunk kirándulni. Jó nagyot sétáltunk megint, de én valahogy nem élveztem annyira, mint a múltkor. Valahogy nem találtam rá a hangulatára, így aztán végig én voltam műsoron, mert mindentől megijedtem, a környék kutyáitól a frász állt belém, nem voltam felszabadult. Eleinte mókásnak tűnt a dolog, de a séta végére kifejezetten idegesítő voltam, ami rányomta a bélyegét az egész családra. Mindenkinek lehet rossz napja, nem igaz? Ígérem, legközelebb jobban viselem magam!

Amikor macskát lesek

Bár meg kell hagyni, az ősz erősen megvisel. Nagyon szeretem a friss avar szagát, az őszi erdő illatait, de az erdő csöndjében lehulló levelek zajára mindig összerezzenek, vagy amikor a mókusok dió vagy mogyoróhéjjal dobálnak a fák magasából. Nagyon szeretném őket megfogni és kicsit megszeretgetni, de nem jönnek közelebb! Nem tűnnek társasági egyedeknek! De azért nem adom fel! Előbb-utóbb majd csak összehaverkodok valamelyikkel!