Testmozgás - minden áron!?

Kicsit már fáradt vagyok

Bolond áprilisi idő van. Hol meleg, hol hűvös. Az eső szerencsére csak éjszakánként esik, bár a reggeli séta utáni törölgetést így sem úszom meg. Húsvét óta nem igazán találtam meg a nyugalmamat, mivel a hét napjai össze-vissza lettek kuszálva. Hétvége munkanap, máskor meg mindenki itthon van, mikor dolgozni kéne. Sétálni viszont rendszeresen megyünk Gazdiapuval, ami azért továbbra is nagy öröm. A szomszédban képződött egy új kutyus, Ubinak hívják, és szintén lelenc. Szeretem, bár ő még csak kölyök, ezen állapot minden előnyével és hátrányával.

Nem tudom miért, de újra rám tört a füvezhetnék. Gazdi azt mondja olyan vagyok, mint egy fűnyíró. Szó ami szó, tényleg. Viszont a füvön kívül továbbra is szeretem Gazdiapu főztjét. Mostanában inkább főz nekem valamit, miután bojkottot jelentettem be a kutyakaja frontján. Nem kell komoly dolgokra gondolni, csak rizi-bizi, rántott karfiol, húsleves, brassói és ilyesmi kerül a tányéromra. Valamelyik nap hallottam, amint Gazdiék arról beszélgettek, hogy a házi koszt nem való kutyának, de ha mást nem eszik? Annyira igaz, hogy ha kevert kaját kapok ( pl. kutyakaja plusz tészta), akkor a tésztát eszem meg először.

Ennyi pitypang egy rakáson!

Tegnap, szombat délután, megint elmentünk a kutyafuttatóba. Most Gazdianyuval hármasban. Valamiért Gazdianyu hozta a labdámat is, azt hitte, hogy majd én fogok futkosni utána. Azt már nem! Inkább csak szagolgattam, füveztem és bóklásztam, élvezve a póráz nélküli szabadságot. Aztán befutott egy angol szetter. Na, onnantól már játszani is volt kedvem. Szegény olyan sovány volt, hogy azt hittem ha rákiabálok, azonnal szétesik. De inkább ő kiabált velem, mikor már nem volt kedvem futkározni. Gazdiék próbáltak fényképeket csinálni, de én résen voltam! Állandóan a fenekemet mutattam, nem vagyok én egy Heidi Klumm! Nézegesse Gazdiapu az ő képét! De azért sikerült nekik pár használható fotót ellőni, ami itt látható. A futtató viszont szép volt. Telis-tele pitypanggal, vagy ahogy Gazdianyuék hívják pimpimpáréval. A fiúk szerint meg egyszerűen kutyatej, ami viszont badarság. Honnan lenne nekem tejem?! Ráadásul ilyen sárga!

Hazafelé aztán megálltunk a boltnál és kaptam töpis pogit! Ezért már megérte ez a rengeteg mozgás! Este már nem is volt kedvem lemászkálni. Még belegondolni is szörnyű, hogy lassan újra szünet lesz a suliban és nekünk mászkálni kell a tóhoz meg mindenfelé. Bár ahogy hallgattam Gazdiaput, lehet, hogy ez a nyár nem lesz olyan mozgalmas, erről tett az átszervezett tömegközlekedés!

Pogit nekem! Még, még, még...

Ja! És még valamit! A kerületünkben az az új szlogen, hogy a hegyvidék legyen kutyakaka mentes! Legyen, én egyet értek! Bár szagok nélkül kicsit nehezebb lesz az én dolgom, de ugye én nem vagyok adófizető! Most még. Mivel itt csak az történik, amit az adófizetők akarnak! Én csak azt kérem, hogy ne legyen emberi ürülék az erdőben, hűtőszekrény és WC deszka sem igen kell oda. A sörös dobozokról már nem is beszélve! Ha az a cél, hogy a hegyvidék legyen zöld, és már csak az én együtt működésem kell ehhez, akkor ígérem, hogy befele kakilok, ha kell, vagy zöldet! Nem szeretném, hogy én legyek az élhető környezet aláaknázója ( szó szerint)! 

Valahogy nekem még is az az érzésem, hogy ez az egész nem rajtunk, kutyákon és gazdikon múlik. Inkább csak valamilyen pótcselekvés ez a szervezők részéről. Hiszen mindig kell valaki, valami, amire lehet haragudni. És mi kutyák ugye védtelenek vagyunk az emberekkel szemben.

Húsvét - újra

Ilyen voltam...

Gazdiapu figyelmeztetett, hogy már egy éve boldogítjuk egymást. Bizony, bizony. Most, hogy így említi, valóban. Egy éve, hogy megjelentem az életükben, vagy ők az enyémben? Ez nézőpont kérdése. Már sok mindenre nem is emlékszem, ezért végig olvastattam Gazdival eddigi bejegyzéseimet, csak a memória frissítés okán. Emlékszem, milyen rettegve léptem be a lakásba, milyen furcsa volt minden számomra. Új szagok, új környezet, új érzések - régi félelmek. Emlékszem, amint az első este bekakiltam, mert még nem tudtam kifejezni magam érthetően, aztán emlékszem a finom húsvéti sonkára, amit az asztalról ettem meg, ezzel nagy bánatot okozva Gazdinak. Emlékszem arra, hogy egy csomó dolgot meg kellett tanulnom, például, hogy nem fekszünk Gazdianyu párnáján, hogy a papucsok lábbelik, nem szájbelik, hogy az asztal az ember területe és így tovább. Ha ugatok magamtól megyek büntibe, a lépcső tetejéről nem katapultálok, megvárom a "mehetsz" utasítást, leülök az utcasarkon, nem akarok mindenáron nagyobb darabokat kikanyarítani a nekem nem tetsző járókelőkből, ámbár az ugatásról nem tudok leszokni. Utálom a macskákat is, illetve nem is tudom, mert eddig még egy sem várta meg míg odaérek. Lehet, hogy őket szeretem? Ez a helyzet a mókusokkal is, ráadásul ők még dióval is megdobálnak alkalmanként. 

Amikor Gazdi dolgozik...

Szeretem az erdőt körülöttünk - még ha mocskos is, szeretek a napon sugárzást gyűjteni az erkélyen és szeretem az esőt ( ha nem zuhog, csak csendesen szemerkél), szeretem a havat, szeretem a friss virágillatot, az eső áztatta erdőt, a haverokat ( Benji, Dana, Frédi, Füles), a Mancit nem szeretem, de a többi kutyus az mind haver! Van néhány szomszéd, akit szintén nem csípek, de vannak, akikkel semmi bajom. 

És nagyon szeretem a Gazdikat! Gazdianyut, akivel meg kellett küzdenem Gazdiapu szívéért és néhány szabály kapcsán, de mára már nagy a lamúr köztünk, Kiskisgazdit, aki úgy ki tud hozni a sodromból, ahogy senki más, Nagykisgazdit, aki néha csak mellém telepszik és csöndesen simogat, és persze Gazdiaput. Ő, aki enni, inni ad, főz nekem (is), sétáltat, lesi minden gondolatom. Vele szeretek játszani, rágcsálni a kezét, de az is jó, amikor csak hozzám bújik, valami csacskaságot suttog a fülembe és megpuszil. És ezt naponta többször is megteszi, hiszen itthon van velem. Sokat sétálgatunk, boltba járunk, de néha egyedül hagy, ilyenkor kicsit nyüszögök, de nagyon várom haza. Aztán van, amikor kicsit megsértődök, ilyenkor durcizom, nem megyek, ha hív, de nem bírom ám sokáig! Végül is ő a falkavezér! Meg a többiek is - azt hiszem. Mindent egybevetve, az az érzésem jó helyre keveredtem és remélem Gazdiknak is ez a véleményük! 

És most! Hát nem látszom bolDOGnak??

Már nem emlékszem mi is volt ez előtt - időszámításom előtt. Már minden olyan természetes. És a legjobb - szeretek szeretni! És van kiket. Van kire számítanom és ők is mindenben számíthatnak rám! Ide aztán be nem jön senki! Még az se, akit a Gazdi beengedne! Hogy is ne! Ő nem tudja eldönteni, ki is a jó ember! Képes lenne még a postást is beengedni! Naaa neee! Azért ezt ugye nem hagyhatom, bár a kapott pénzt mindig megszagolom és jónak ítélem, de azért a postás az még is csak ellenség. 

Remélem az egy éves jubileumunkat megünnepeljük valami finomsággal. Ahogy a Gazdit ismerem, ő már tudja is mivel lepjen meg. Ugye gyertya is lesz rajta? Lécci, lécci, lécci!