Végignéztem az elmúlt bejegyzéseimet és feltűnt, hogy utoljára a tavaszi hóesésben jelentkeztem. Közben múlt az idő, de a kedvem nem jött meg az íráshoz. Ha nem lenne hülyeség azt mondanám, hogy alkotói válságba kerültem. Na de egy kutya?! Így egyszerűen beismerem, lusta vagyok, mint a föld terhe - ahogy gazdi szokta mondani.
 |
| Megyek Füredre! |
Próbálok időrendben haladva beszámolni az elmúlt fél év eseményeiről. Hát volt miről! Ott volt ugye a húsvét. Na akkor éppen nem történt semmi, a szokásos sonkázáson kívül persze. Az idén nem loptam el a kaját, megvártam, míg szépen magától a számba vándorolt. Ugyanis az emberek hamar megunják, hogy állandóan ugyan azt egyék, legyen az bármilyen finom is. Így aztán egy-kettőre kezdtek leesegetni a falatok kaja közben. A Kiskisgazdi igyekezett úgy beállítani a dolgot, hogy ügyetlenségében ejtett el ezt-azt, de ezt még én se hittem el neki. Aztán túl lettünk a sonkakóron és jött az érettségi időszak. A Nagykisgazdival nem lehetett zöld ágra vergődni, mert ő tanult, készült, vizsgázott, majd dolgozott. Velem alig törődött, de ahogy elnéztem mással se igen. Állandóan pakolt, vásárolt, pakolt majd kezdte előröl. Az az érzésem, hogy el akar hagyni minket.
 |
| Ők a GAZDIK! |
Aztán pont az érettségi előtt a Kiskisgazdi beteg lett. Megrepedt a tüdeje. Kórházba került, valami nagyon intenzív osztályra, ahol becsövezték. Gondoltam is, milyen rossz lehet neki! Még emlékszem, amikor én voltam csöves. Állandóan kódorogni, meg az utcán félni! Aztán Gazdi azt mondta, hogy már nem csöves, jöhet haza. Nagyon örültem, mikor újra teljes lett a család! Hiába, na! Én már így szoktam meg, hát maradjon is így!
 |
| Jaj! Az a sok víz... |
Ezután még nagyobb baj lett. Gazdiapu ment el jó sokára tőlünk. Azt mondták, hogy a szívével van baj, de én azt nem hiszem, hiszen nála jobb szívű gazda nem létezik! Pedig tényleg, infarktusa volt. Nagy, szirénázó mentő vitte el és csak egy hét múlva láthattam újra. Aztán meg el kellett utaznia Balatonra, a szívkórházba. Képzeljétek! Gazdianyú és Kiskisgazdi levittek magukkal engem is Balatonra. Sajnos a Gazdival csak kevés időt tölthettem, de minden nap láthattam. Sétáltunk jó nagyokat. Csak azt sajnáltam, hogy nem lehetett fürdeni. Valami idióta megtiltotta, hogy bemehessek a vízbe. Csinálja ő végig a nyarat a vízparton úgy, hogy nem mehet fürdeni! De azért voltunk vitorlázni! Hát azt nagyon utáltam! A szél a pofámba fújt, akár merre forgattam a fejem. A víz közepén attól féltem, hogy beleesek a hajóról. Bár a vízzel semmi bajom, de valahogy olyan félelmetes volt. Gazdiék azonban nagyon élvezték, hát hagytam őket örülni. Sajnos a nyaralásunk így nem sikerült valami fényesre, de legalább együtt volt a család, és az én kutya szívem megnyugodhatott. Gazdi nem sokára hazajött és azóta is velem van. Újra együtt sétálunk, megyünk a boltba és általában mindig együtt vagyunk. Remélem ez már így marad mindörökké!
 |
| Ennyire fújt a szél! |
Mire jól megnyugodtam, megfogyatkozott a család. Nagykisgazdi elköltözött. Mindenki szomorú volt, őt leszámítva persze. Gazdi azt mondja, hogy Dániába ment tanulni. Nem tudom mi az a Dánia, de messzebb van mint a Balaton az tuti, ugyanis, még mindig nem jött haza! Eleinte nagyon hiányzott. Állandóan bementem a szobájába és szagolgattam az ágyát, de nem volt benne. Sőt új szagok sem képződtek. Most már megszoktam, hogy csak hárman vagyunk, velem együtt négyen. Gazdi szerint nem sokára nagy meglepetésben lesz részem, mert állítólag hazajön! Hogy mikor senki sem tudja, mert nem hajlandó elárulni, pedig még a repülőtérre is kimennék elé, csak minél előbb láthassam!
Most épp adventre készülünk. Én szokásomhoz híven az ágyon fekszem és mélyen alszom a nap nagy részében, de nem zavar, hogy a Gazdiék készülődnek. Ha nem akarnak itt hagyni, tőlem azt csinálnak, amit csak akarnak. Csak én is maradjak az életük része! Tőlem fát is vághatnak a hátamon, ha együtt maradunk!
 |
| Ez a kedvenc időtöltésem |
Nem rég néztünk egy filmet, együtt négyen. A gazdik ott feküdtek az ágyon, én a két hímgazdi között úgy, hogy mindegyikhez hozzáérjek. Egy kutyás film volt, a Marley meg én című. Olyan szomorú volt, hogy mindenki pityorgott a végén. Még én is. Milyen jó, hogy van családom és hogy szerethetem őket!
