Tanulni, tanulni, tanulni...

Valamiért Gazdiapu úgy gondolja, hogy sötétben nem látok tökéletesen. Fogalmam sincs honnan veszi ezt a butaságot. Talán onnan, hogy a múltkor hosszasan inzultáltam a kerti játszótéren a libikóka fekete gumibakját, persze csak távolról, nehogy letámadjon. Így utólag is az a véleményem, hogy ilyen perspektívából teljesen fekete macskának látszott, amiről köztudott, hogy felettébb utálatosak egy vadászebnek.

Aztán volt még egy incidens, amikor a homokozó padkáján felejtett markológépet támadtam teljes odaadással, míg ki nem derült, hogy az sem az, aminek látszik. Ezért aztán esténként, a séta közben Gazdiapu szemináriumot tart nekem, arról, hogy ha nem látok, akkor bízvást gondolhatom, hogy este van. Ilyenkor bátran hagyatkozzam az orromra, hiszen fennen hirdetem magamról, hogy rettenthetetlen vadász vagyok. 

Csak hogy ha az orrom odaér, akkor már bele is lehet harapni, tehát jobb az óvatosság! Gazdi ugyan kotorék kutyának gondol, de a kotorékba csak akkor megyek be, ha azt a Kisgazdi pokrócból alakítja ki az ágyon és biztosít arról, hogy sehol egy róka, borz vagy egyéb ellenséges egyed. Viszont állandóan újabb és újabb ellenségeket tudok kiszimatolni.

Figyelni nagyon tudok

Most például a Gazditól kapott takaró a fő ellenségem, akivel szemben kemény fellépés javasolt. Ebből kifolyólag a jó szagú takaró - melyen egész nyáron heverésztem - mostanra erősen megviselt állapotba került, több lyukkal rendelkezik, mint egy svájci sajt. Nem tudom miért, de időnként muszáj vagyok rongyokat rágcsálni. Lehet, hogy ez kórós dolog? Remélem ezért nem kell hívni a tévés kutyadokit! De hát mindenkinek van egy kis defektje. Így nekem is.

Viszont, mióta itt vagyok, sok mindent tanultam. Megtanultam, hogy nem alszunk Gazdianyu párnáján, megtanultam, hogy ha kajáért esedezek, akkor le kell ülni és az sem baj, ha mindjárt pacsival nyitok, tudom, hogy mikor kell ébreszteni a családot, jelzek, ha szól a telefon és számos más hasznos dolgot is tudok.

Csak azt nem tudom, hogy hogyan lehetnék bátor kutya. Lélekben nagyon erős vagyok és testileg se maradok le senki kutyája mögött, de fejben dőlnek el ezek a dolgok. Drága Gazdi! Hogyan kell fejre gyúrni? Hogy a bennem, magamról kialakított képnek meg tudjak felelni és ti is büszkék legyetek rám!

Gazdiapu, te azt szoktad mondani, hogy a korral megjön a bölcsesség is. De én türelmetlen vagyok!

Én már most szeretnék mindent tudni - csak most még hagyjál kicsit aludni!

Moralizálok

Itt fekszem Gazdiapu mellett, a fejem zsong, félig már alszom is ahogy a billentyűzet ütemes klaffogását hallgatom, de még félálomban gondolatok kergetik egymást a fejemben.

Hétköznap délelőtt van, odakint gyönyörűen süt a nap bár már az erkélyen hűvös van, idebent finom meleg és nyugalom honol. Olyan dolgok keringenek a fejemben, amik valószínűleg nem kutyához méltók. Éppen az esték jutottak eszembe. Mikor Gazdianyu hazaér a munkából és kifacsarva meséli a nap történéseit. Gazdiapu közbe-közbe vet egy-egy gondolatot, amit az interneten olvasott, vagy a híradóban hallott.

Én ilyenkor félrevonulok és hallgatom őket. Próbálok a hangulatukhoz igazodva hol rájuk mosolyogni, hol horkantok egyet, hol meg igyekszem láthatatlanná válni. Rájöttem, hogy nem csak én vagyok kibogozhatatlanul keverék - bár a terrier vérre büszke vagyok. Az emberek is ugyanilyen keverékek. Az ösztöneik bennük is munkálnak, úgy mint becsület, munka szeretet, család szeretet, hazaszeretet és így tovább. Csak... Mindig jön valaki, akinek a kezében ropi vagy sós mogyi van és ilyenkor az elvek és a szilárd jellem azonnal bukásra áll. Mint nálam. Hiába tudják, hogy mi lenne a helyes, mit kéne tenni, akár az életük árán is meg kéne védeni elveket, de az a fránya nasi! Mindent összekuszál. Rögtön pitizni kezdenek, a farkukat csóválják, elveiktől idegen dolgokra lehet rávenni őket, csupán a jó falat felmutatásával.

Lehet valaki akármilyen jó pedigrével rendelkező, lehet vadász vagy terelő, lehet házőrző vagy medveölő a mézesmadzag hatására visszavedlik egy silány keverékebbé, hogy ne mondjam korccsá. Gazdiapu szokta mondogatni, hogy ez jellem hiba. Igen. De akkor mi a jellem? Napi sok órában az emberek csak ezekből a hibákból élnek. Minél hibásabbak, annál jobban! Látom a környéken, ahol lakom. Itt a legtöbb ember agresszív, pökhendi, ostoba és durva másokkal. Azt hiszi, hogy ő valami nagyon különleges fajta. Különleges is. Csak a jellem nem erőssége. Persze nekem is csöndben kéne lennem, hiszen oly nagyra vagyok a terrier véremmel, a kotorékságommal, de nem merek közel menni a vélt vagy valós veszedelemhez, csak messziről, sok esetben hátulról ugatom meg.

Sokszor eszembe jut, hogy ha valami érné a gazdimat a védelmére kelnék-e? Vagy  megint csak távolról mernék bátor lenni? Onnan csaholnék dühösen? Belegondolni is félek, hogy egyszer valósággá válik és színt kéne vallanom. Tudom én, az elvekkel tisztában vagyok, de a gyakorlat! Áldoznám-e az életem valakiért vagy valamiért?

Csak azt remélem, hogy soha ki nem derül, hogy jellemtelen, gyökértelen és életképtelen vagyok. Jézusom! Most jövök rá, hogy elindultam az emberré válás útján. Mert kutya létem az önzetlenség, az odaadás és a hűség piedesztáljára emel, de látom a gazdit, érzem a szagát és látom a kezében a töpörtyűs pogácsát. Azonnal kipattant a szemem, odasomfordálok, farkam billegtetem, elfelejtettem mindent, amit eddig gondoltam és csak a pogi lebeg a szemem előtt. Édes gazdám! Én úgy szeretlek!

Hidd el, meg is hallnék érted, csak azt a darabot ejtsd el véletlenül!

Zseni vagyok

Legalábbis Gazdiapu szerint. Ezt azért kicsit túlzásnak érzem, de lehet benne valami!

Nagykisgazdi - őt nagyon szeretem

Mostanában sokat vagyok egyedül. Nem bánkódom miatta különösebben, mert legalább kialszom magam. És különben is, olyan jó örülni mikor Gazdiapu hazatér. Ilyenkor mindig odarohanok hozzá és úgy csóválom a farkam, hogy majd' szétesem. Gazdiapu lehajol és magához ölel, én megpuszilgatom a fülét, ő megsimogat, megvakargatja a nyakamat és a fülemet, aztán megdögönyöz. Hát már ezért megéri egyedül lenni kis időre.

Nem szokott ugyanis hosszabban magamra hagyni. Maximum 2 órácskára, ami épp elég az alváshoz. Valami népszámlálási bizniszben nyomul, ezért e sok magány. Van neki egy nagy doboza, Abban hozott haza egy csomó papírt. Mikor elmegy itthonról a dobozt felrakja a konyhaasztalra, a papucsokat meg belepakolja, hogy ne tudjam megrágcsálni.

Nem régiben volt egy kis összetűzésünk Gazdianyuval, mert mikor valaki elmegy itthonról én összeszedem a papucsát és a vackomra viszem, ahol aztán alaposan megszeretgetem. Viszont ez nálam azt jelenti, hogy alaposan összenyalom és ha már olyan jó szaga lett, hát meg is csócsálgatom. Na, Gazdianyu papucsa sem volt kivétel, ezt nehezményezte, ki tudja miért.

Szóval, Gazdiapu a pakolás után nyakába akaszt egy tatyót, és azzal ballag népet számlálni. Azt én ugye nem tudhatom, hogy ez mit is takar, de amikor hazajön, isteni új szagok vannak rajta: pörkölt, kávé, kutya, esetenként macskaszag is. Ezeket mindig leszagolom róla, amit hahotázva szokott nyugtázni. Valamelyik nap például a nadrágja fenekének volt átható macskaszaga. Jó móka volt, amikor megpróbáltam eltüntetni ezt a bűzt. Fél óráig küzdöttünk egymással, miközben jókat nevettünk birkózás közben. Most már figyelem, amikor öltözik és meg tudom különböztetni a séta öltözködést a menős öltözködéstől. Ha menősen öltözködik, akkor odamegyek a dobozhoz és megböködöm, jelezve, nehogy itt felejtse, tegye az asztalra.

Tegnap délután lesétáltunk a postára. Szeretem ezeket a létszám feletti sétákat, mert ilyenkor nem a megszokott, unalomig ismert úton megyünk, hanem olyan helyeken, ahol addig nem, vagy csak ritkán jártunk és ilyenkor tudok új hírekhez jutni. Igaz, gyorsolvasónak kell lennem, mert ilyenkor Gazdiapu nem szeret megálldogálni. Szóval tegnap, mikor jöttünk haza a postáról meghallottam, hogy szól a telefon. Felismertem Gazdianyu csengőhangját, de Gazdi nem hallotta. Kis idő után megálltam előtte és ránéztem. Láttam rajta, hogy nem érti mi bajom, ezért odamentem a nadrágzsebéhez és az orrommal megböktem. Ekkor jött rá, hogy mit is akarok. Végre felvette a telefont és én nagyon büszke voltam magamra. Erre mondta Gazdi, hogy zseni vagyok. Rettentően jól esik az elismerés, de azt hiszem ez mégsem az én eszemet minősíti, inkább az ő hallását. De jó, nem bánom, ha zseninek tart, ám legyen! Én elviselem!